A szigetország olyan pontra sodródott, ahol az energiahiány már nem gazdasági probléma, hanem államfenntartási kérdés.
Kuba kommunista kormánya a túlélésért folytatott küzdelmében a törésvonalhoz ért Trump elnök nyomása alatt. A következmények drámaian érintik a 10 milliós lakosságot, mivel a becslések szerint jelenleg csak napi 150 hordó üzemanyag érkezik az országba, szemben a 22,000 hordós minimális szükséglettel.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A helyzetet súlyosbítja, hogy Kuba korábban nem piaci alapon jutott energiához az elmúlt évtizedekben. A hidegháború alatt a Szovjetunió, később Hugo Chávez Venezuelája adott olajat, politikai szövetségért cserébe. Ez a rendszer addig működött, amíg volt gazdag patrónus, de most már nincs. Oroszország ugyan tett ígéreteket a segítségnyújtásra, de ennek politikai és logisztikai korlátai olyan magasak, hogy hosszabb távú politikát nem lehet rá építeni.
Emellett hamarosan lejár a Mexikóval kötött szállítási egyezmény, és Washington nyomása alatt szinte semmilyen esélye nincs a megújításnak. Ráadásul ez sem volna elegendő a korábbi venezuelai, iráni és orosz támogatás pótlására.
Az USA nem katonai, hanem gazdasági fojtóhatást gyakorol
A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy Kuba nem rendelkezik olyan stratégiai tartalékokkal, amelyek hosszú ideig fedeznék az import kiesését. Az ország gazdasága eleve devizahiányos, ezért nagy készleteket fenntartani sem tud.
A leállás nem egyszerre történne, hanem egy lépcsőzetes, de gyors romlás keretében. Először a nem létfontosságú szektorok állnak le: az ipar, feldolgozó szektor, építőipar és főként a turizmus. Ezután jön a közlekedés, buszok, teherautók, mezőgazdasági gépek, végül a villamosenergia-termelés kerül veszélybe, ami dominószerűen rombolja le a vízellátást, az élelmiszer-hűtést és az egészségügyi rendszert.
Az élelmiszerbiztonság romlik, mivel nincs üzemanyag a szállítmányokat szállító teherautóknak, és egymillió ember küzd vízhiánnyal, mivel nincs áram a kutak szivattyúzásához.
Kuba már most is rendszeres, többórás áramszünetekkel küzd. Ha az üzemanyag-behozatal tartósan minimális szinten marad, a működő állam időhorizontja hónapokban, nem években mérhető.
Francisco Pichón, az ENSZ kubai koordinátora csütörtökön az ENSZ-nek azt jelentette, elmondta, hogy a szigeten 5 millió ember él krónikus betegségekben, és kezelésük veszélybe került az energiaválság miatt. Köztük több ezer rákos beteg van, akik onkológiai ellátásra szorulnak, és jelenleg több mint 32,000 terhes nőnek van szüksége szolgáltatásokra.
Az igazi nagy kérdés: nyitott-e a rezsim az amerikai együttműködésre, vagy csökönyös marad?
Kuba politikai rendszere kívülről ideologikus kommunista államnak tűnik, valójában azonban sokkal inkább katonai-gazdasági struktúra. A hadsereghez kötődő vállalatok az ország legjövedelmezőbb ágazatait ellenőrzik, ami azt jelenti, hogy a politikai elit és a gazdasági elit gyakorlatilag azonos.
Ha a pénzforrások elapadnak, nemcsak a költségvetés kerül bajba, hanem maga az elit is elveszti anyagi alapjait. Történelmileg az autoriter rendszerek ritkán buknak meg utcai forradalomtól, hanem gyakrabban omlanak össze akkor, amikor a hatalmi tömb (a hadsereg, a titkosszolgálat, a pártelit) már nem érdekelt a status quo fenntartásában. Kuba esetében nehéz megítélni, hogy ez a pillanat milyen messzire van, de egyértelműen közeledik.
Egy „szürke orrszarvú” jelenséget látunk, amikor a veszély (az orrszarvú) már látható, dübörögve közeleg, és csak az a kérdés, hogy mikor ront be a házba. Díaz-Canel elnöknek és a castróista utódhatalomnak ezért kevés ideje maradt egy új kompromisszum megkötésére, amit Donald Trump a minap felajánlott.
Egy független kubai újságíró arra emlékeztet, hogy a forradalom győzelme óta ez már a harmadik nemzedék Kubában, akinek igényei a rendszerrel szemben nagyon gyorsan változnak. Sokkal kevésbé fűtik őket a forradalmi eszmék, már csak azért sem, mert őket már nem Fulgencio Batista nyomja el, hanem Castro örökösei, egy nem túl karizmatikus új vezetővel, Miguel Díaz-Canel elnökkel. Úgy érzik, hogy a rendszer nem azt nyújtja nekik, amit saját apáik-nagyapáik megígértek, hanem egyre kevesebbet. Sőt, szinte már semmit.
Most már Castro politikai trükkje sem lesz elég
Kuba egyszer már kezelte belső a feszültséget a tömeges kivándorlás engedélyezésével. 1980-ban Fidel Castro megnyitotta a Mariel kikötőt, és néhány hónap alatt mintegy 125 ezer ember hagyta el az országot az Egyesült Államok felé. A hivatalos propaganda mindezt humanitárius gesztusként állította be, valójában azonban politikai szelepként működött: aki elégedetlen volt, távozhatott.
A döntés cinikusnak mondható logikája az volt, hogy „jobb, ha nincsenek itt”, viszont a kivándorlók között sok fiatal, képzett vagy rendszerkritikus ember volt, és az intézkedés inkább ártott Kubának, mint használt. Ez a hullám alapozta meg a floridai kubai közösség máig érvényes politikai és gazdasági súlyát, mert a kényszerű emigránsok és gyermekeik az amerikai Kuba-politika legbefolyásosabb csoportját alkotják. Keményvonalas álláspontjuk megszabja, hogy Washington nem hajlandó a régi típusú „engedmények politikájához” visszatérni.
Washingtonban egyértelműen a kubai gyökerű Marco Rubiót tekintik a válság kezelőjének és a politikai hídverés főmérnökének. A külügyminiszter politikai gondolkodását alapvetően meghatározza az a meggyőződés, hogy a kubai rendszer nem reformálható, csak átalakítható. Stratégiája ezért nem katonai invázió, hanem a rezsim belső eróziója: az energiaellátás szűkítése, a külső támogatók elrettentése és az elit egy részének leválasztása.
Washington üzenete implicit: a jelenlegi rendszer elfogadhatatlan, de egy új és együttműködő vezetés számára megnyílhatnak a gazdasági és politikai kapuk. Emlékezetesek Marco Rubio baljós szavai a Maduro venezuelai elnök elrablása után, hogy „most Havannában is kényelmetlenül érezhetik magukat”.
A kubai állam összeomlása nem feltétlenül látványos forradalom formájában következne be. Sokkal valószínűbb egy lassú, adminisztratív szétesés, amikor az állam már egyszerűen nem tudja ellátni alapfunkcióit. Egy ilyen helyzeteknek tipikus jelei vannak, mint a központi ellátási rendszerek akadozása, a regionális hatalmi központok erősödése, az informális gazdaság és feketepiac eluralkodása és a lakosság átállása a túlélési stratégiákra. Kuba már több ilyen tünetet mutat.
A legsötétebb forgatókönyv a tömeges kivándorlás új hulláma lenne, amit az USA mindenképpen el akar kerülni. Ha a gazdaság teljesen működésképtelenné válik, a lakosság jelentős része megpróbálhat eljutni az Egyesült Államokba, ami paradox módon Washington számára is kockázatos. Egy új „Mariel-méretű” exodus belpolitikai válságot okozhatna az Egyesült Államokban, ezért az amerikai stratégia inkább egy kontrollált politikai átmenetet preferál.
Itt fontos tényező, ha a spanyolajkú amerikai szavazók sem támogatnak egy újabb hispán betelepülést, mert politikai konkurenciának és veszélyforrásnak tekintik. Rosszul fogadták a déli határon beözönlő tömegeket is, és nem mutattak „latin szolidaritást”, ami sokak szerint nem is létezik. Mivel a hispán szavazók aránya egyre növekszik, a Fehér Háznak számolnia kellene egy újabb etnikumközi konfliktussal.
Milyen kormányt fogadna el az Egyesült Államok?
A legvalószínűbb megoldás nem egy nyugati típusú liberális demokrácia, hanem egy stabil, piacbarát, Nyugat-orientált rendszer. Washington elsődleges érdekei nem ideológiaiak, hanem stratégiaiak, koncentrálva a stabilitásra, a migrációs kontrollra, a geopolitikai orientációra és legalább ennyire a befektetések biztonságára. Ezért elképzelhető egy olyan átmeneti kormány, amelyben a hadsereg vagy a jelenlegi elit technokrata része továbbra is fontos szerepet játszik, miközben gazdasági reformokat vezet be és normalizálja a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal.
Egy valóban szabad választás esetén a politikai mezőny valószínűleg nem a klasszikus disszidensekből állna. Megjelenhetnek a rendszerből kinőtt reformerek, a katonai vagy biztonsági háttérrel rendelkező vezetők, az emigrációból visszatérő befolyásos üzleti és politikai figurák, és számítani lehet új populista politikusokra, akik a nemzeti szuverenitást ígérik. A belső, elnyomott és szétszabdalt ellenzék gyengesége miatt az emigránsok szerepe aránytalanul nagy lehet, ugyanakkor legitimitásuk a szigeten kérdéses, és érkezésük nem keltene széles rokonszenvet.
A 2021-ben kirobbant lázongás egy másik gyújtózsinórja már régóta füstölög, ez pedig a Hölgyek Fehérben laza mozgalma. A 2003 óta aktív társulás születésénél ott volt José Daniel Ferrer, aki jelenleg a legismertebb alakja a rendszerellenes csoportoknak és egyben a 'Fekete Tavasz' békés felszabadító csoport főalakja, valamint Berta Soler, aki a Hölgyek fő szervezőjének számít. Ebből a laza ellenzéki körből kiemelkedhet egy új vezető, aki az Egyesült Államok demokratikus alapkövetelményeinek megfelel.