A Venezuelától érkező olajforrás drasztikusan visszaesett, sőt gyakorlatilag meg is szűnt, miután az Egyesült Államok fokozta nyomást, beleértve két tankhajó lefoglalását és az olajblokádot. Ez nagyon érzékenyen érinti Kubát, mert Venezuela korábban a fő energiaszállítója volt.
Több hírforrás egybehangzóan 5-6 napban jelöli meg a Kuba rendelkezésére álló maradék üzemanyagtartalékot, amire a honvédelemnek van elsőbbsége. A tartalékot 360,000 ezer hordóra teszik, amely mennyiség nagyjából Budapest teljes energia- és üzemanyag-igényét fedezi 3–4 napra, míg Kuba 10 milliós lakosságú.
Az első napokban Havanna a mexikói kormány gyorssegélyében bízott, de Claudia Sheinbaum elnök világossá tette, hogy nem küld több olajat, mint korábban, hanem a meglévő szerződések szerint folytatják az ellátást. Ezért jelenleg senki nem tudja vagy vállalja pótolni az elveszett venezuelai olajat.
Amit Mexikó még küldhet, arra a kubai hadsereg, a légierő és a flotta teszi rá a kezét, miáltal a lakosság ellátása végveszélybe kerül. A fosszilis tüzelőanyaghiány már most áramkimaradásokat, gazdasági feszültséget és lakossági elégedetlenséget okoz.
Vége az olajbőségnek, amit Kuba eddig élvezett
Havanna utcáin máig is a hidegháború mozgó roncsderbije zajlik: ötvenes évekbeli amerikai krómcirkálók, Chevrolet-ek, Fordok és Plymouthok zötyögnek egymás mellett, toldozott-foldozott motorokkal, házilag eszkábált alkatrészekkel, gyakran dízelre vagy kevert üzemanyagra átalakítva. A kocsik kannibalizálása, szétszedése és az alkatrészekkel való üzérkedés mindennapos lett. A régióból becsempészett alkatrészek aranyáron keltek el a feketepiacon, amit az állam eltűrt.
Ezek az autók a kubai túlélés ikonikus szimbólumai, energetikai szempontból viszont kifejezetten pazarlóak, mivel eredetileg az olcsó benzinre és bőséges üzemanyagra tervezték őket, fogyasztásuk pedig sokszor kétszerese egy modern kisautóénak.
A matuzsálemek viszont az utcakép elválaszthatatlan szereplői lettek, ami tetszett az ide látogató nyugati turistáknak, különösen azok a típusok, amelyek a világon már sehol nem futnak.
Az előzmények: Castro és Chávez „olaj-forradalma”
A kubai forradalom után (1959) Kuba hosszú ideig az szocialista blokk támogatására támaszkodott, különösen a Szovjetunió olajára és gazdasági segítségére. Viszont a Szovjetunió 1991-es összeomlása után Kuba súlyos energiaválságba került, mert Borisz Jelcin új olajoligarchái nem sokat törődtek velük, különösen nem ingyen.
Ez volt a „különleges periódus”, amikor az olajszállítások megszűntével súlyos áramszünetek és gazdasági visszaesés következett be, ami komolyan fenyegette a Castro-rezsimet.
A válságot a szélsőbalos Hugo Chávez venezuelai elnök és Fidel Castro politikai barátsága oldotta fel, amikor szoros energetikai kapcsolat jött létre a két rezsim között. 2004-ben írták alá az ALBA-megállapodást, amely részeként Venezuela olcsó olajat szállított Kubába cserébe kubai segítségért, különösen katonai tanácsadókért, szovjet fegyverekért, orvosokért és más szakemberekért.
A Petrocaribe program révén pedig a venezuelai olaj hosszú fizetési határidőkkel és kedvező feltételekkel érkezett. Ez a kapcsolat több mint 20 évig működött, fenntartva Kuba energiaellátását és szociális rendszerét, elkerülve ezzel a szociális forrongást.
Súlyos törés a Maduro-akció
A venezuelai elnök eltávolítása után az USA jelenlegi politikája nem kis részben a kubai kormányzat izolálására és megtörésére fókuszál. Ezt Marco Rubio, a kubai gyökerű külügyminiszter burkolatlanul jelezte is, amikor azt mondta, hogy „ha Havannában élnék és a kormány tagja lennék, legalább egy kicsit aggódnék most.” Ezzel világossá tette, hogy a kubai vezetést komoly következmények fenyegethetik, miután az USA megbuktatta Nicolás Maduro venezuelai elnököt, és megkezdte a nyomásgyakorlást a régióban.
Rubio konkrét lépéseket nem részletezett, de hangsúlyozta, hogy „nagy bajban vannak”, nem titok, hogy Washington nem rajong a kubai kormányért, és — fenyegető figyelmeztetést intézett Havannának, hogy a rezsim további instabilitással és fokozott amerikai nyomással nézhet szembe.
Mindez arra utal, hogy Kuba esetében Washington nem a klasszikus rezsimváltó forgatókönyvben gondolkodik. Kuba esetében nincs olyan emblematikus vezető, akire célozni lehetne, mert Díaz Canel elnök politikai súlya a nagyvilágban jelentéktelen, és eltörpül a Castro-fivéreké mellett.
Ráadásul Kubában olyan jelentős ellenzéki személy vagy csoport sem létezik, mint a Nobel-békedíjas Maria Corina Machado, akire egy gyors hatalomátadás épülhetne. Az erre esetleg alkalmas személyek börtönben ülnek. Egyedül José Daniel Ferrer García neve említhető, aki a Unión Patriótica de Cuba (Kubai Hazafias Unió) nevű civil szervezet alapítója, és akit a kormány hosszú évekig többször is bebörtönzött. Ő jelenleg az Egyesült Államokban tölti száműzetését, és adott esetben talán esélyes lehet egy új kormány megalakítására.
Mégis, a nyomásgyakorlás eszköze sokkal inkább a lassú gazdasági kivéreztetés lehet, így a devizabevételek szűkítése, a szállítási útvonalak bizonytalanná tétele, a kritikus importok akadozása. Az olajhiány ebben az értelemben nem önálló válság, hanem egy mélyebb stratégia első tünete. Ha az energiaellátás instabillá válik, az magával húzza a közlekedést, az élelmiszer-logisztikát, az áramtermelést és végső soron a társadalmi tűrőképességet is.
Kuba nem egyetlen politikai eseményen, hanem a mindennapi működőképesség lassú erózióján keresztül válhat kezelhetetlenné, ezért az ellene indított katonai akciók értelmetlenek lennének.
Emellett Washingtonban egy Kuba elleni nyílt katonai fellépés ma is politikai tabunak számít: a Playa Girónnál – a Disznó-öbölben – elszenvedett 1961-es kudarc az amerikai stratégiai emlékezetben a rosszul előkészített, félreértett helyi viszonyokra építő intervenció iskolapéldája lett. Ez a trauma azóta is beépült az amerikai politikai reflexekbe, és a CIA még mindig ide-oda tologatja az erről szóló aktákat, mint Amerika egyik legkellemetlenebb fiaskóját.
Kuba nem olyan terep, ahol gyors, látványos katonai megoldások politikailag kifizetődők lennének, viszont a folyamatos gazdasági nyomásgyakorlás kézenfekvő lehet az USA számára.