Sir Keir Starmer pozíciója látványosan megingott. Kulcsember távozott a kormányfő közvetlen környezetéből, a kabinet magyarázkodik, a Munkáspárton belül pedig egyre nyíltabban kérdőjelezik meg a válságkezelést. A viharban az Epstein-botrány is feldereng, és egyesek már az utód nevét találgatják.
A múlt hét a miniszterelnökről szól Londonban, és nem pozitív értelemben, mert a brit politikában sosem következmények nélküli, ha a kormányfő elveszíti legfontosabb belső védőfalát. Starmer esetében ez most megtörtént, de a kabinetfőnök távozása nem egyszerű személyi ügyként, hanem a kormányfő tekintélyét érintő jelzésként csapódott le Westminsterben.
A válság kiindulópontja egy magas szintű kinevezés körül kialakult botrány, amelyet a kormány kezdetben technikai hibaként próbált kezelni. A probléma azonban gyorsan túlnőtt az eredeti ügyön. Sir Peter Mandelson veterán munkáspárti politikusnak a szexragadozó Epsteinhez fűződő kapcsolatai újra a figyelem középpontjába kerültek, de Starmer mégis vállalta a kockázatos szereplő rehabilitálását, noha közben Mandelson lemondott felsőházi tagságáról.
A helyzetet tovább élezte, hogy a múlt héten rendőrségi házkutatásokat tartottak Mandelsonhoz köthető ingatlanokban. Bár vádemelés nincs, az ügy kérdőjelezte Starmer ítélőképességét és válságkezelését. Ahogy a brit sajtóban és a párton belüli háttérbeszélgetésekben is megjelent, a kérdés már nem az, hogy mi történt, hanem az, hogy a miniszterelnök miért nem tudta időben elszigetelni a politikai kárt.
A botrány miatt most több mint 100 000 dokumentumot kell átadni a brit parlament Hírszerzési és Biztonsági Bizottságának, ami további kényes e-mailek és hivatali kommunikációk napvilágra kerülését vetíti előre. A The Telegraph összegzése szerint a miniszterelnök helyzete már nem napról-napra, hanem óráról-órára romlik.
A kabinetfőnök lemondása azért figyelmeztető jel, mert azt sugallja, hogy a válságkezelés nem működött, és a felelősség már nem tolható le az adminisztratív szintre. A kormányzó Munkáspárton belül egyre több képviselő beszél nyíltan „vezetői problémáról”.
Ugyanakkor a mainstream elemzői értelmezések egyelőre óvatosak. A legtöbb olvasat szerint Starmer nem áll azonnali bukás előtt, de mozgástere drámaian beszűkült. Egy hirtelen lemondás a kormányzati stabilitást, a gazdasági környezetet és a külpolitikai kiszámíthatóságot is kockáztatná – ezt pedig sem a pártvezetés, sem a pénzügyi és diplomáciai háttér nem tartja kívánatosnak.
A következő napok kulcskérdése az lesz, hogy Starmer képes-e visszaszerezni az irányítást a válság felett, vagy a jelenlegi helyzet átcsúszik a még „túlélhető botrány” kategóriájából a nyílt kormányválságba. A Westminsterben egyre kevesebben vitatják, hogy a miniszterelnök széke inog, és hogy az előttünk álló hét politikailag sorsdöntő lehet. Ezt erősíti, hogy az ellenzéki jobboldal vezető alakjai – köztük Rishi Sunak volt kormányfő és Nigel Farage – már nyilvánosan is támadási felületként kezelik az ügyet.
A válság nemcsak Londonban kelt visszhangot. Az Egyesült Államokban John Kennedy republikánus szenátor Nigel Farage-dzsal folytatott nyilvános eszmecseréjében élesen bírálta a Starmer-kormányát a Chagos Islands szuverenitásának átadásáról szóló tervek miatt, külön kiemelve a stratégiai jelentőségű Diego Garcia katonai bázist.
Kennedy szerint a lépés Kínának kedvezne és gyengítené a nyugati szövetséget, mivel Diego Garcia az Egyesült Államok egyik legfontosabb stratégiai támaszpontja, ahol – miként arról korábban beszámoltunk – B-2 lopakodó stratégiai bombázók is állomásoznak, amelyek nemcsak az indo–csendes-óceáni térségben, hanem a Közel-Keleten, különösen Irán elrettentésében is kulcsszerepet játszanak.
A brit lépés az elmúlt napokban Donald Trump részéről is éles reakciókat váltott ki. Mindez azt jelzi, hogy Starmer politikai mozgástere már nemcsak belpolitikai, hanem külpolitikai fronton is szűkül.