Donald Trump csak akkor érhet el reális békét Ukrajnában, ha olyan gazdasági helyzetbe sodorja az orosz elnököt, hogy annak ne legyen más választása. De mennyire kell tartani a nukleáris megoldástól?
Vlagyimir Putyin az elmúlt években annyiszor lengette be az atomfegyvereket, hogy sokak számára a „nukleáris opció” már-már a napi hírfogyasztás része lett. A Kreml kommunikációjában rendszeresen felbukkan a fenyegetés, hogy ha a Nyugat „túl messzire megy” Ukrajna támogatásában, ha Oroszország létét fenyegeti, ha mélyen az orosz hátországot érik csapások, akkor Moszkva kész akár atomfegyverhez is nyúlni.
A brit konzervatív The Telegraph véleménycikke szerint jelenleg „nincs mit félnünk Putyin nukleáris fegyvereitől”. Con Coughlin védelmi szakértő amellett érvel, hogy az orosz elnök nukleáris zsarolása kifutóban van, mert a Kreml tisztában van azzal, hogy bármilyen nukleáris csapás politikai és katonai értelemben is öngyilkosság lenne Oroszország számára.
A lap szerint ha Donald Trump elnökben megvan a politikai akarat, Oroszország agressziója még mindig visszaverhető és Ukrajna szuverenitása biztosítható – elkerülve közben a veszélyt, hogy Putyin atomtámadása valós kockázattá váljon.
Az orosz nukleáris doktrína az atomfegyvereket jelenleg is „utolsó eszközként” definiálja, amelyet az állam fennmaradását közvetlenül fenyegető támadás esetén vetnének be. A nukleáris fegyverek tartásának célja Oroszország szuverenitásának megőrzése, nem pedig a mindennapi háborús manőverezés. Emellett egy nukleáris csapás – akár taktikai, akár stratégiai – garantálná a szövetségesek azonnali (15-20 percen belüli) válaszát, és olyan spirált indítana el, amelyből Putyin rezsimje aligha kerülne ki épségben.
A Nyugat épp azzal teszi magát sebezhetővé, hogy túlságosan komolyan veszi az orosz atomfenyegetést, és emiatt önkorlátozást gyakorol. Ez különösen jellemző volt Joe Biden időszakára, amikor lassították Ukrajna felzárkózási képességeit.
Ez az óvatosság ma sem múlt el teljesen, gondoljunk csak az „adok Kijevnek Tomahawkokat, de mégsem” esetére. A Nyugat fegyverszállításokat fog vissza, hatótávolságokat limitál, vörös vonalaktól fél, amelyeket talán a Kreml sem venne igazán komolyan.
Donald Trump második elnöki ciklusában akkor tudná visszaszorítani az orosz agressziót, ha egyszerűen csak nem hagyná, hogy Putyin nukleáris blöffje elriassza az Egyesült Államokat a határozott fellépéstől. A cél – Ukrajna szuverenitásának helyreállítása és a háború lezárása – elérhető, ha Washington felvállalja a konfrontációt, és nem engedi, hogy a nukleáris kártya diktálja a kereteket, véli Coughlin.
A gondolatmenet nem a semmiből jön
Az elmúlt években Oroszország valóban lazított a nukleáris doktrína korlátain: bővült azon katonai fenyegetések listája, amelyek semlegesítésére Moszkva megengedettnek tekinti az atomfegyverek alkalmazását. A nem nukleáris állam által végrehajtott támadás is minősülhet olyan agressziónak, amelyre elvben nukleáris válasz adható, ha mögötte egy nukleáris hatalom támogatása sejlik fel. Ugyanakkor a nyilvános dokumentumok és Putyin saját nyilatkozatai szerint az alapelv – az állam létét fenyegető támadás esete – továbbra is megmaradt.
Putyin (és Medvegyev volt elnök, valamint a katonai szakértők és háborús bloggerek) ugyan gyakran ijesztgetnek, de az orosz vezetés teljesen tisztában van azzal, hogy milyen következményekkel járna a nukleáris tabu ledöntése. Az orosz arzenál modernizált, a stratégiai erők rendszeresen gyakorlatokat tartanak, az elnök pedig nem egyszer dicsekedett az Avangard hiperszonikus fegyverrel és más újabb eszközökkel. Épp emiatt fontos az elrettentés, hogy Moszkva nehogy elbízza magát, és tudja, hogy a NATO saját képességei kontrollálhatatlan válaszokat válthatnak ki.
Ebben a logikában a nukleáris fenyegetés inkább pszichológiai fegyver, mint tényleges hadászati opció. A cél a bizonytalanság fenntartása, a nyugati közvélemény és döntéshozók idegeinek borzolása, a „mi van, ha mégis?” örök kérdésének beégetése. Nem véletlen, hogy orosz tisztségviselők és propagandisták időről időre célzottan emlegetnek brit, lengyel vagy német városokat, és azt sugallják: a háború bármikor „áttolódhat” a NATO területére is.
Mije van Oroszországnak? A rendszer hatalmas és fejlett, de nem sebezhetetlen
A 2025-ös becslések szerint az Orosz Föderáció rendelkezik a világ legnagyobb nukleáris készletével, 4,300–5,500 közötti robbanófejjel, amelyek a világ nukleáris tölteteinek 40–50 %-át is jelenthetik. Ebből az arzenálból mintegy 1,700 körüli töltet lehet hadrendben, azaz bevethető állapotban.
Az arzenál nem csak nagy, de strukturált is. Oroszország gyakorlatilag nukleáris triádot tart fenn, vagyis van földi-, tengeri- és légi hordozója is a nukleáris fegyverek célba juttatására.
Az interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) körében a legmodernebb orosz rendszer a RS-28 Sarmat (Satan II), 18,000 km hatótávolsággal. A hiperszonikus csapásmérők vezető ereje az Avangard hiperszonikus manőverező egység, amely nagy sebessége miatt különösen nehezen elfogható a jelenlegi védelmi rendszerekkel.
Egyetlen nehéz ICBM-töltet, különösen, ha több robbanófejet hordoz képes több nagyvárost is egyetlen csapással megsemmisíteni, vagy radikálisan megváltoztatni egy régió geopolitikai-földrajzi térképét.
A nukleáris fegyverek nem csak stratégiai, hanem – adott esetben – taktikai célokra is alkalmasak: "taktikai nukleáris fegyverek" léteznek, amelyek kisebb hatótávúak, de potenciálisan harctéren is bevethetők; ezek növelik a konfliktus eszkalációjának kockázatát.
Az arzenál nagysága és a hordozórendszerek sokfélesége miatt Oroszország nukleáris képességei valódiak, és stratégiai fenyegetést jelentenek. Az elrettentés logikája ma is érvényes: bevetés helyett a puszta képesség elegendő lehet zsarolásra, diplomáciai nyomásra. Ugyanakkor Moszkvának számolnia kell azzal is, hogy nem sebezhetetlen.
A modernizáció lassulása, a logisztikai korlátok, a gyártási nehézségek és a karbantartás azt jelzik, hogy az arzenál nem statikus „szupererő”, hanem folyamatos fenntartás és frissítés mellett működő rendszer. Egy háborús gazdaságot a nemzetközi szankciók és az ipari nehézségek erősen korlátozhatnak, ha a tényleges hadrafoghatóságra kerül sor .
Mindezek miatt az eszkaláció lehetősége valós. A taktikai fegyverek, hiperszonikus fegyverrendszerek, modern ICBM-ek jelentik azt a kombinációt, amelyek kiszámíthatatlan reakciókat eredményezhetnek, és nem feltétlenül a hideg, „racionális” stratégia mentén.
Rettegni szükségtelen, figyelni viszont nagyon is kell
Elrettentés ide vagy oda, a nukleáris kockázat sohe tűnik el, legfeljebb kezelhető szintre szorítható. A nukleáris történet tele van a félreértések, téves riasztások, rossz adatokat mutató radarok és idegösszeomlás közeli tisztek történeteivel. A hidegháborúban több olyan pillanat is volt, amikor egy-egy emberi döntésen múlt, hogy a világ nem sodródott nukleáris háborúba.
Ilyen helyzetek ma is előállhatnak – sőt, egy többfrontos, Ukrajnáig, a Fekete-tengerig, sőt akár a Baltikumig nyúló nagy intenzitású konfliktusban a kockázat még bonyolultabb. A baleseti, téves vagy rosszul kalibrált eszkalációs forgatókönyvek ellen a „nem kell félni” típusú érvelés nem ad valódi garanciát.
A nukleáris tengeralattjárók hallatlan felszaporodása például növeli a nem szándékolt esetek bekövetkezésének lehetőségét, míg a szárazföldi telepítések esetén ez a veszély csekélyebb. Ennek oka, hogy a tengeralattjárók kommunikációs és érzékelési elszigeteltsége, a tenger alatti „köd”, valamint az egyre gyakoribb találkozások és követési műveletek olyan stresszhelyzeteket teremtenek, ahol egy félreértett manőver vagy hibás jel válságeszkalációt indíthat.
Putyin személyisége kulcskérdés
Az orosz elnök nem egy magányos sakkozó, hanem egy sokszor egymásnak is üzenő elitpiramis tetején ül. A nukleáris döntéshozatal környezetében ott vannak a katonai vezetők, a titkosszolgálatok, a propagandagépezet, a rendszer belső erőcentrumaiban ülő politikusok, oligarchák. Nem mindegy, hogy milyen dinamikák, paranoia-spirálok, összeesküvés-elméletek, belső félelmek dolgoznak ebben a körben, különösen, ha a háború rosszul megy, vagy az orosz vezetés úgy érzi, a rezsim túlélése a tét.
A Kreml racionalitása nem mindig azonos a nyugati „józan ész” racionalitásával – még akkor sem, ha a nukleáris öngyilkosság lehetőségével ők is tisztában vannak. Az orosz nukleáris doktrína átalakítása ezért nem csak retorikai lépés, hanem a belső hatalmi viszonyok leképezése is.
A nyilvános szövegek arról szólnak, hogy Moszkva egyre szélesebb körét tekinti megengedettnek a nukleáris válasznak, beleértve olyan helyzeteket, amikor a támadást formálisan nem is egy nukleáris hatalom hajtja végre, de mögötte nagyhatalmi támogatást érzékelnek. Ez messze nem azt jelenti, hogy Oroszország biztosan atomfegyvert vet be, de azt igen, hogy a Kreml a saját jogi-ideológiai kereteiben egyre könnyebb lesz „indokolni” egy ilyen lépést, ha a politikai vezetés egyszer mégis úgy döntene.
Az elnök gondoskodhat arról is, hogy a nukleáris stabilitást biztosító szerződéses keretek erodálódjanak. A fegyverzetkorlátozási megállapodások, amelyek évtizedekig szabályozták az amerikai–orosz nukleáris egyensúlyt, részben felmondás, részben kifutás alatt vannak.
Legutóbb Moszkva jelezte, hogy hajlandó lenne meghosszabbítani a stratégiai nukleáris fegyverek számát korlátozó egyezményt (START), de ezt feltételekhez köti, és nyíltan kimondja: a lényeg az elrettentő képességek egyensúlyának fenntartása. Ezt a követelményrendszert bonyolítja, hogy bele kell számolni a védelmi eszközök közti egyensúlyt is, hiszen hiába rendelkezik bármelyik fél erős támadó kapacitásokkal, ha az ellenfél képes ezeket még a csapásmérés előtt kiiktatni.
Mindezek miatt egy olyan világban, ahol az egyezmények alól fokozatosan kihúzzák a támaszokat, a nukleáris kockázatok menedzselése egyre inkább a politikai jóindulattal párosuló kölcsönös bizalmatlanságon alapul.
A kérdés ezért nem feltétlenül az, hogy „félünk-e” Putyin nukleáris opciójától, hanem hogy hogyan és mennyire. Máshogy kell félni a politikai zsarolástól, és máshogy a technikai-taktikai hibák veszélyétől. A politikai szinten a Nyugat nem engedheti meg magának, hogy a Kreml atomblöffje határozza meg Ukrajna sorsát, és béna kacsává tegye a NATO-t. A katonai-stratégiai szinten azonban a „nincs mitől félni” túlságosan megnyugtató mondat: nem számol azzal, hogy egy hosszan elnyúló, több szinten zajló konfliktusban a kis valószínűségű események is halmozódhatnak.
A jövő kulcskérdése az, hogy a Trump által képviselt amerikai stratégia milyen viszonyt alakít ki a nukleáris elrettentés logikájával. Ha Washington valóban úgy dönt, hogy keményen nekimegy Oroszországnak, de közben a NATO-n belüli bizalmi szint csökken, és Európában is erősebbek a „fáradtság” hangjai, akkor a nukleáris dimenzió újra és újra elő fog bukkanni – akár tetszik, akár nem.
A kérdés nem csak az, hogy Putyin blöfföl-e, hanem az is, hogy a Nyugat mennyire tudja kontrollálni a saját reakcióit, eszkalációs lépéseit, gesztusait. Nem az a feladat, hogy ne féljünk Putyin atomfegyvereitől, hanem hogy ne pánikból döntsünk, és közben nagyon pontosan értsük, mit kockáztatunk, amikor a Kreml nukleáris zsarolását „lejárt lemeznek” tekintjük.