Az évtized árvize lassan elvonul a Duna magyarországi szakaszáról. A természeti csapást ezúttal nagyobb katasztrófák nélkül átvészelte az ország, de ez nem volt mindig így.
HIRDETÉS
Az elmúlt évszázadokban olyan árvizek is voltak Magyarországon, amelyek rengeteg emberéletet követeltek és épületek ezreit pusztították el. És nemrég egy olyan is volt, amely sokkal több vizet hozott a Duna magyarországi szakaszára, mint a mostani árvíz - mégis sikerült áldozatok nélkül lehozni a védekezést. Ezeket az árvizeket tekintjük most át, azután, hogy nemrég bemutattuk a világtörténelem legnagyobb árvizeit is.
1838: két méter magasan állt a Duna vize Pest házai között
A magyar történelem egyik leghíresebb árvize 1838-ban történt, Pesten. A természeti katasztrófát egy rendkívül csapadékos tél előzte meg, a márciusi olvadáskor ezért hatalmas mennyiségű víz indult el a Dunán. A folyó jege lassan olvadt csak fel, a nagy jégtáblák pedig akadályozták a víz lefolyását, ezzel tovább duzzasztva a vízszintet.
Érdekesség, hogy a Duna szabályozásának fő szószólója, Vásárhelyi Pál épp 1838. márciusának első napjaiban jelentetett meg cikksorozatot arról, hogy ha a folyót meghagyják akkori állapotában, az egy óriási árhullám veszélyét hordozza magában. Vásárhelyi elsődleges problémának a jégdugókat nevezte meg, azaz azt a jelenséget, amikor a jég feltorlódik a szigetek közötti szűkebb átjárókban vagy a sekélyebb szakaszokon, és ezzel felduzzasztja a folyó vizét. Nem sokkal később pontosan ez történt.
Pest egy részét ekkor már gátrendszer védte, az eddigi legnagyobb, 1775-ös árvíz magasságában. De a belváros alacsonyabban fekvő területeit így is elkezdte elönteni a folyó, majd a Csepel-szigetnél kialakult jégtorlasz duzzasztó hatása miatt az úgynevezett váci (a mai Lehel tér magasságában lévő) és a soroksári gátak is átszakadtak, és innentől már semmi nem tartóztatta fel a Dunát.
„A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte. Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van” - írta ekkor Wesselényi Miklós, aki maga vette kezébe a mentési munkálatok irányítását. A helyzet katasztrofális volt, Pesten a házak több mint felét (több mint 2200-at), Budán 601 épületet öntött el a jeges ár, ami Pest jó részén több mint 2 méter magasan állt az utcákon. Az akkori vízszintet jelző táblák még ma is ott vannak több épületen, például a Rákóczi úton álló Szent Rókus-kápolna falán is.
A természeti katasztrófának végül 153 halálos áldozata volt, és minden bizonnyal sokkal több lett volna Wesselényiék tevékenysége nélkül, a báró meg is kapta az árvízi hajós nevet, amiért pihenés nélkül járta az elárasztott utcákat túlélők után kutatva. A tragédia után a városvezetés árvízvédelmi rendeletet hozott, az 1848-49-es szabadságharc azonban megakasztotta a védelmi rendszer kiépítését. Az 1860-as években aztán hozzáláttak a munkákhoz, ami drasztikus változásokat hozott a városképben: az addigi szabad partvonal helyén megépültek a rakpartok, Soroksár térségében pedig az 1 kilométer széles folyót 400 méteresre szűkítették. Az 1838-ashoz hasonló pusztítást azóta sem okozott a Duna Budapesten, még csak megközelítőleg sem.
1879: Szegedet szinte eltörölte a Föld színéről a Tisza
Ez a baljóslatú távirat tájékoztatta 1879. március 12-én Tisza Kálmán miniszterelnököt arról, hogy Szegedet elöntötte az árvíz. Az alföldi nagyvárost elpusztító áradat egészen hasonló volt ahhoz, mint az 1838-as budapesti. A természeti katasztrófa az olvadás kezdete után, március közepén történt, és még a halálos áldozatok száma is hasonló: a szegedi nagyárvízben 151 ember vesztette életét.
Az épített környezetben azonban Szegeden még nagyobb volt a pusztítás, mint 41 évvel korábban Pesten. A Tisza gyakorlatilag letarolta, megsemmisítette a várost, 5762 (más összegzés szerint 5458) ház dőlt össze, és a legalább 60 ezer ember vált hajléktalanná. Az árvíz súlyosságáról pedig legalább részben a magyar közigazgatás is tehetett. A 19. században a Tiszát elkezdték szabályozni, a felsőbb szakaszain kanyarulatok átmetszésével gyorsították fel a víz folyását. Ezzel az árvízveszélyt ugyan csökkentették a térségben, a még szabályozatlan dél-alföldi szakaszra viszont így sokkal gyorsabban érkeztek meg a nagy víztömegek, az egyenetlen szabályozás így már a század második felében is a korábbinál sokkal nagyobb árvizeket eredményezett.
Így érkeztünk el 1879 márciusához, amikor az ár a várostól 20 kilométerre északra átszakította a gátakat, és így nem a töltésekkel védett meder felől, hanem kvázi hátulról, akadálytalanul öntötte el Szegedet. A városnak csak a legrégibb, legmagasabban fekvő része, a Palánk maradt szárazon, a többit elnyelte a Tisza, sokfelé csak a háztetők álltak ki belőle. A víz ráadásul nem is vonult el magától, csak három hónappal később, a szivattyúzásoknak köszönhetően kezdett el apadni.
A pusztítás mértékét jelzi, hogy a városban alig több, mint kétszáz épület maradt épségben a nagyárvíz után. A természeti csapást értékelő írások azonban azt hangsúlyozzák, hogy mindez nemcsak felmérhetetlen katasztrófát, hanem óriási lehetőséget is jelentett a helyieknek: Szegeden gyakorlatilag egy teljesen új, egységes várost építettek fel az 1880-as években. Néhány év alatt több mint háromezer épületet húztak fel, a régi szűk utcácskák helyén pedig körutakat, sugárutakat és rakpartokat építettek ki. A város ma ismert műemlékeinek jó része is az árvíz után készült el a dómtól kezdve a Móra Ferenc Múzeum épületéig és az új zsinagógáig, ami Európa egyik legnagyobbja.
2013: a rekordok árvize, halálos áldozat nélkül
A Dunán az eddigi legmagasabb vízállást 2013-ban mérték. Az akkori árvíz idején Budapestnél 891 centiméteren tetőzött a folyó, ez 61 centiméterrel volt magasabb, mint a mostani tetőzés. Tizenegy évvel ezelőtt nem a nyár végén, hanem a nyár elején érkezett meg Magyarországra az ár, az ok azonban hasonló volt: a Duna vízgyűjtő területein, Ausztriában és Németországban hatalmas mennyiségű csapadék hullott le nagyon rövid idő alatt.
Az óvintézkedések szintén hasonlóan indultak, mint a mostani árvíznél: veszélyhelyzetet hirdettek, lezárták a budapesti alsó rakpartokat, a Margit-szigetet és a 2-es metró Batthyány téri megállóját, még jóval az ár érkezése előtt. Hamarosan azonban kiderült, hogy a minden korábbinál súlyosabb árvíz még szigorúbb óvintézkedéseket követel. A Parlament mellett épülő mélygarázst elárasztották vízzel, nehogy betörjön a támfal a Duna óriási nyomása miatt. Szentendrén mobilfallal védekeztek az árvíz ellen, Magyarországon először, Győrújfalu lakóit pedig ki kellett telepíteni.
Ahogy teltek a napok, Kisoroszit és Tahitótfalut teljesen elzárta az ár a külvilágtól. Utóbbi közelében egy gátszakadás is történt, de a települést végül sikerült megvédeni egy második védművel. Győrben pedig még az állatkertet is elérte az árvíz: több állatot el kellett szállítani, mert a kifutójukat ellepte a víz. A folyó felső szakaszán jó pár Duna-hidat le kellett zárni, például az Esztergomot és Párkányt összekötő Mária Valéria hidat is.
Budapesten még a tetőzés előtt egy nagy felhőszakadás is volt, az esővíz több utcán fél méter magasan hömpölygött, mert az árvíz miatt lezárt csatornarendszer nem tudta elvezetni a felesleget. A tetőzés közeledtével aztán a Bem rakpartot, az Árpád fejedelem útját, a Margit híd budai lehajtóját és a Fő utcát is le kellett zárni.
Az áradásnak végül nem volt halálos áldozata Magyarországon. A védekezés során több mint 10 millió homokzsákot és majdnem 250 ezer köbméternyi homokot használtak fel. A gátakon 36780 regisztrált önkéntes dolgozott, a valóságban minden bizonnyal ennél is többen segítettek a védekezésben. A hivatalos adatok szerint végül 1570 embert kellett kitelepíteni, és 206 ezren voltak azok, akiket közvetlenül veszélyeztetett az árvíz. A védekezés és a helyreállítás több milliárd forintba került.