Rácz Zsuzsa: A nők önbecsülése a béka feneke alatt van - interjú

HIRDETÉS

Csaknem 15 év után jelentkezett új regénnyel Rácz Zsuzsa, a nagy sikerű Állítsátok meg Terézanyut! és a Nesze neked Terézanyu! szerzője. Első könyveinek főhőse anya lesz, és ez a vártnál sokkal nagyobb mértékben változtatja meg az életét. Hogy miként, az már a címéből kiderül: Kovácsné kivan. Az író-újságíró szórakoztató regényében fanyar humorral beszél súlyos traumákról és társadalmi problémákról is. A női szerepekről, a nemi sztereotípiákról és a férfiak túlterheltségéről is beszélgettünk vele.

– Luca-napon (december 13-án) a közösségi médiában arra biztatta a nőket, hogy ne tegyenek semmit, vagyis ne végezzenek házimunkát. Mint írta, a láthatatlan munka csak akkor válik láthatóvá, ha nincs elvégezve. Miért érezte ezt szükségesnek?

– Melinda French Gates (a Microsoft-vezér, Bill Gates volt felesége) állítja kutatások alapján, hogy a világ GDP-jének egyharmadát nők termelik meg fizetetlen, gondoskodó munkájukkal. Ebbe nemcsak a házimunka tartozik bele, hanem a gyerekek gondozása, a családmenedzsment is. Ráadásul öregszik a társadalom, egyre több idős emberről kell gondoskodni Európában, így Magyarországon is. 2030-ra már két inaktív fog jutni egy aktívra. Tehát a „gondoskodási iparágnak” nőnie kell. És ki dolgozik ezen a területen mindenhol a világon? A nők. Az idősellátás, a betegellátás hagyományosan női szerep, és női szakma is. Egyébként a Facebook letiltotta a bejegyzésemet, azt állította, hogy ez egy political statement. Valószínű a fordítógépük, az algoritmusuk talált benne valamit. Nyilván azt, hogy a globális kapitalizmus ellen biztattam.

– Új könyvében felidézi, hogy Izlandon 1975. november 24-én a nők 90 százaléka egynapos sztrájkkal mutatta meg, hogyan mennének a dolgok, ha ők nem lennének. Ahelyett, hogy bementek volna a munkahelyükre, megcsinálták volna a házimunkát vagy a gyerekekkel törődtek volna, a férfiakkal azonos jogokért tüntettek. A 220 ezer lakosú ország fővárosában, Reykjavíkban 25 ezer nő vonult utcára. Ilyen akciókra lenne szükség itthon is?

– Azt nem tudom, de amióta a Kovácsné kivan megjelent, engem nagyon sokan megkerestek, még pártok is. Ez nagyon szomorú. Nem az, hogy megkerestek, hanem az, hogy ebben látnak kapaszkodót. Megjelenik egy ilyen regény, amelyben sok minden benne van azzal kapcsolatban, hogy mit értünk egyenlőség, családi, társadalmi munkamegosztás alatt. Ebben nulla a tudásunk, a tájékozottságunk, és nem is beszélünk róla. Magyarországon ez tabu, nagyon-nagyon rossz a családi munkamegosztás, és ennek következtében a társadalmi is. Az Európai Unióban az utolsók között vagyunk, néha a görögök vagy a máltaiak vannak mögöttünk, mint legkonzervatívabb felfogású országok. A nagy mintás, reprezentatív kutatások azt mutatják, hogy nálunk sajnos a nők és a férfiak egyaránt úgy gondolják, hogy a teljes családmenedzsment – onnantól, hogy enni adsz a gyereknek, és kitörlöd a fenekét, az orrát, odáig, hogy nem felejted el a tanító néni születésnapját, vagy beküldöd az óvodába a gyümölcsöt – a nők dolga. És az érzelmi munka (a szociológia által vizsgált „emotional labour”) nincs is benne abban a GDP-számban, amit említettem. Magyarországon azért nem jönne össze, amit az izlandiak megcsináltak, mert sajnos nálunk maguk a nők is magukra húzzák ezt a szerepet. Iszonyatos présben vannak szerintem: a családban is nagyon meg akarnak felelni, és azt gondolják, hogy csak ők tudják megcsinálni a munkákat, plusz a 40-es 50-es szendvicsgenerációra hárul az idős szülők ellátása is, mivel Magyarországon ezer sebből vérzik az állami idősgondozás és a szociális szféra is. Plusz ott van az a tény, hogy nincs elég gyerek, mindjárt fordul az a drámai szám, hogy egy dolgozónak két nyugdíjast kell eltartania. Valahogy muszáj lesz változtatni. Recseg-ropog a status quo, de nyilván senki nem adja önként oda a hatalmát, ami évezredeken át működött. Ez a struktúra egyértelműen elnyomja a nőket, de a férfiakat is megöli. A helyzet nem jó, viszont történelmileg szerintem paradigmaváltásban vagyunk. Ennek számomra a legnyilvánvalóbb bizonyítéka a Barbie film, mert amögött egy strukturális változás van, azt követi le, akármilyen populáris eszközökkel tudta is megmutatni. A Mattel legalább kitette az asztalra, hogy az ő vezetése is szimpla fiúklub volt. Most változtatnak a termékszerkezeten, és nem azt az anorexiát okozó, nyomorult szimbólumot árulják. Ki merik mondani, hogy elcsesztük, ezt nem így kell csinálni. A status quo ropogását onnan tudhatjuk, hogy a popkultúrában megjelenik, és a Barbie-nál popkulturálisabb jelenség nincsen.

– A Me too mozgalmat sikeresnek tartja-e? Érezhetők-e annyira a hatásai Magyarországon is, mint Nyugat-Európában vagy Amerikában?

– A Me too is egyértelműen a paradigmaváltás jele. Nálunk is eléggé látványos lett, az más kérdés, hogy mennyi elhallgatás és ellentmondás van körülötte. Az én tizenéves lányaim már tudják, hogy nem érhet hozzájuk, nem ölelgetheti férfi, akinek ők nem engedték meg. Amikor én voltam ennyi idős, sőt idősebb is, akkor még magától értetődő volt, hogy egy férfi ezt megteheti. Szerintem ez változik, a férfiak ma már tudják, hogy ezt nem lehet.

– Mit ért az alatt, hogy a férfiakat is megöli ez a struktúra?

– A férfiak 10 évvel korábban halnak, mint a nők. Ez katasztrófa. Kopp Mária pszichológus már a 2000-es évek elején felhívta a figyelmet arra, hogy a patriarchátus milyen következményekkel jár. Hadd idézzem: "A férfiak sajnálatos korai elhalálozásának hátterében a viszonylagos társadalmi, gazdasági lemaradottság érzése lehet, és ez a férfiak önértékelésében nagyon komoly stresszt okoz. A férfi nem tartja elég értékesnek magát, ha a családját nem tudja megfelelő színvonalon eltartani. Magyarországon különösen jellemző, hogy ha a nők rossznak tartják az anyagi helyzetüket, abba a férfiak halnak bele. A férfi felelősnek érzi magát a család jólétéért. Korábban az önértékelését az határozta meg, hogy jól focizott, meg tudta szerelni a vízcsapot, nem az, hogy mennyi pénzt visz haza, milyen autója van, mekkora a háza.” Óriási terhet ró a férfiakra ez a nagyon konzervatív és elavult felfogás. Ez egy ördögi kör, hogy hozzál haza még több pénzt. Ráadásul a kisgyerekes apákat szeretik a cégek, mert sokkal megbízhatóbbak, és lehet őket terhelni, mert szoronganak, hogy el kell tartaniuk a családjukat. És ők nem is akarnak hazamenni, hogy ne kelljen hallgatniuk az üvöltő kisbabát 24 órán át... Mivel állandóan dolgoznak, nem adatik meg nekik, hogy kötődjenek, és megérezzék, milyen fontos a fizikai kontaktus a gyerekkel. Nekem két lányom van, remélem, hogy ezen sikerül változtatni. 

– A gyerekgondozás, a háztartás vezetése mellett milyen karrierlehetőségeik vannak a nőknek? Magyarország hogyan áll ezzel nemzetközi összehasonlításban?

– Magyarország sajnos megint külön kategória a nemzetközi összehasonlító listákon. A legalaposabb a World Economic Forum gender gap listája (idén 146 ország szerepel rajta, Magyarország a 99.). Minden évben azt vizsgálják meghatározott kritériumok alapján, hogy egy nőnek milyen a hozzáférése az oktatáshoz, az egészségügyhöz, illetve mennyi esélye van, hogy felső vezető lesz, és nem törik ki a nyakát azon a bizonyos grádicson. Az első helyeken a skandináv országok szoktak állni. Nem véletlenül, ők az egyetlenek, ahol olyan intézményrendszert hoztak létre, hogy egyenlő lehetőségei legyenek a családokban a nőknek és a férfiaknak, hogy a nő is vissza tudjon menni dolgozni a szülés után. Ennek része a job sharing, a részmunkaidő, az adókedvezmény, az, hogy az apa is otthon maradhat a gyerekkel, plusz vannak vállalati bölcsődék, óvodák. Magyarországon mindössze 3 százalék a részmunka aránya, ez szinte a statisztikai hibahatár. A legfontosabb a mentalitás: attól, hogy a nő szülte a gyereket, nem neki kell mindent csinálnia. Magyarország épphogy csak Szaúd-Arábia fölött van a gender gap listán. Nálunk a női felső vezetők aránya nagyon alacsony, csak 10 százalék. Annak, hogy nem alatta vagyunk a listán, az az oka, hogy a felső vezetőkbe a közintézmények (óvodák, iskolák) élén álló nőket is beleszámítják, ezeken a posztokon viszont nem lehet jól keresni. A valódi politikai, társadalmi döntésekből továbbra is ki vannak zárva a nők. Az is plusz pontot ér a listán, hogy női köztársasági elnökünk van. 

– Milyen fizetési különbségek vannak Nyugaton és Magyarországon?

– Ebben nem állunk rosszabbul. A fizetéskülönbség mindenhol Európában 15 és 20 százalék között van. Vagyis a nők ennyivel kevesebbet kapnak a férfiaknál ugyanazzal a végzettséggel, tapasztalattal, ugyanabban a beosztásban. Az EU-nak van egy direktívája, hogy ezen változtatni kell: minden tőzsdén jegyzett részvénytársaságnak több nőt kell alkalmaznia a vezetőségben. 2026-ig minden nagyvállalatnak gondoskodnia kell arról, hogy az igazgatótanácsban legalább negyvenszázalékos legyen a nők aránya (egyelőre csupán 30 százalékos az átlag a tagállamokban). A lényeg: a transzparencia. Azért lehet ekkora különbség, mert nem tudunk róla. 

A férfiak meg úgy vannak vele, hogy megpróbálkoznak. A nők önbizalma, önbecsülése katasztrofális, a béka segge alatt van. Kutatások szerint ez különösen igaz Kelet-Közép-Európában, Magyarországon pedig maximálisan. Pedig Magyarországon is jóval több a diplomás nő, mint a férfi. Ambiciózusak, mert nem tanulhattak több ezer évig. Magasabbra is jutnak, van esélyük, hogy áttörjék az üvegplafont, de a gyerekszülés után óriási törés következik, ez az adatokból is látszik. Ez az úgynevezett birth gap, nem tud visszamászni ugyanabba pozícióba. Nemrég hallottam, hogy egy nagy cégnél egy felső vezető felhívta a hr-est: itt egy kismama, vissza akar jönni dolgozni, csinálj valamit, nehogy visszajöjjön, oldd meg! Nálunk ez magától értetődő, hogy ilyet lehet. Pedig ennek változnia kell az ESG (Environmental, Social, Governance)-szabályozás miatt is. A környezetvédelmi, társadalmi és vállalatirányítási szempontokat egyre komolyabban veszik a cégeknél.

– Mi az általános helyzet a nőkkel a szülés után?

– Nagyon erős ma is az az elvárás, hogy a nő 3 évig maradjon otthon a gyerekkel, miközben ma már ezt nem tudják megoldani a családok. Ki tud ennyi időre kilépni a munkaerőpiacról úgy, hogy utána nem tud visszamenni? Ráadásul ennyi idő alatt elavul a tudásod a technológiai változások miatt. Ez a 3 év úgy beállt, mintha valamilyen szakmai követelmény lenne. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy ez a 60-as évekből ránk maradt. Akkor szocialista követelmény volt a teljes foglalkoztatottság, és azt azzal is elő akarták segíteni, hogy a nőket (akik többnyire az olcsó, képzetlen munkaerőt jelentették) 3 évre hazaküldték a szülés után, hogy maradjanak otthon, inkább fizetnek nekik, csak ne jelenjenek meg a munkaerő-statisztikákban. Évtizedek alatt ez belső normává vált a magyar nőkben. Sokaknak a mai napig bűntudatuk van, hogy 2 évesen beadták a gyereket a bölcsibe, mert vissza kellett menniük dolgozni, hogy a számlákat ki tudják fizetni. 

– Itthon nemcsak a gazdasági életben kevés a női vezető, a politikusok között is alig akadnak. Hogyan lehetne ezen változtatni?

– Azt látjuk, hogy nem lehet. A politika nálunk a fiúkluboké, illetve egy fiúklubé, oda nem engednek be senkit. Egy köztársasági elnököt beengedtek, őt is csak addig, amíg elég jól néz ki, és eléggé tartja a száját. Ilyen a környező országokban is van, hogy a legfőbb közjogi méltóság legyen nő, és reménykedjünk, hogy nem szól bele semmibe. A fiúklub szociológiai kifejezés: az, hogy egy nőt beengednek, de kettőt már nem, nehogy összefogjanak, semmiképpen ne legyen szövetség. Ami Magyarországon megy politika címszó alatt, az életveszélyes. Abszolút megértem, ha a nők új generációja nem akar részt venni ebben a pankrációban. Nem kultúrembereknek való, amit itt művelnek a férfiak. És nagyon nehéz egy nőnek úgy belépnie, hogy tiszta maradjon. Él az a sztereotípia, hogy ha a nő elér valamit, akkor vagy szerencséje volt, vagy valakinek a szeretője. 

HIRDETÉS

– Magyarországon 30 év után először lett nő a köztársasági elnök. Ennek milyen hatása lehet?

– Sajnos nem áll ki a nőkért, bár az ő felfogásában biztosan kiáll a családokért. Ha azt mondjuk a nőknek, hogy szüljetek, szüljetek, mert fogy a magyar, és maradjatok otthon, ne versengjetek a férfiakkal, az lehet, hogy az 1800-as években még helytálló lett volna, amikor a nők még nem tanulhattak, de azt gondolom, hogy ez 2023-ban nagyon kínos attitűd. Ő elfelejtette, hogy honnan indult, és három gyerek után ment vissza dolgozni. Személy szerint sokat tehetne. Van büdzséje és autonómiája is, amivel eddig sajnos nem élt. Az ő szavára sok nő felfigyelne, ha azt tudná képviselni, ahogyan ő viszonyult a karrierjéhez.

– Itthon sokan pejoratívan beszélnek a feminizmusról, úgy tekintik, hogy ez lázadás egy több száz éves rendszer ellen. Ez szitokszó?

– Olyan, mintha egy csótányról beszélnének. Rosszabb, mint a szitokszó, mert, ha azt mondjuk, hogy b... meg, akkor tudjuk, hogy amögött mit értünk. A feminizmus Magyarországon értelmezhetetlen. Amit a szocializmus csinált, az propaganda volt, muszáj volt felülniük a traktorra a nőknek, hogy lefényképezzék őket, és lehessen mutatni, hogy bevontuk a nőket ebbe is. Kárt okozott ez az erőszakos egyenlőségesdi. A feminizmus nem azt mondja, hogy menjél vájárnak. Nálunk csak ideológiai, politikai céllal használják a feminizmust, mindenféle valódi tartalmat nélkülöz. Számomra a feminizmus két alapvető dolgot jelent: 1. A nő is ember, 2. a nők tanulhatnak, lehet önálló jövedelmük, lehet szakmájuk, és nincsenek kiszolgáltatva a férfiaknak. És ahol a nő nincs kiszolgáltatva, ott a gyerek sem lesz. Aki tanulhat, az azért tanulhat, mert az angol szüfrazsettek kétszáz éve kimentek az utcára, és odavetették a lovak elé magukat.

– Könyvében kemény szavakkal bírálja a szülész-nőgyógyászokat. Miért?

HIRDETÉS

– Nagyon a bögyömben vannak, mert azt gondolom, hogy mindent megtestesítenek, amit a fiúklubokról el lehet mondani. Nagyon nagy hatalmuk van, élet-halál urai. Nemcsak a szülészeti erőszak gyalázatos, hanem az is, ahogyan bánnak a terhes nőkkel. Nem számítasz nőként: ahogy mondani szokták, „csak a gyerek legyen egészséges”. Komoly sérüléseket szenvednek a nők. Egyrészt lelkileg, traumatizálja őket a magyar egészségügyi rendszer. Másrészt olyan súlyos sérülésekkel mennek haza, hogy az forintosítható károkat okoz. Az Economistban most volt egy cikk, hogy ha nem veszik komolyan a nők fájdalmát a szüléskor, akkor hosszú távon annak olyan egészségügyi következményei lesznek, ami a GDP-ben is kimutatható. Olyan összegekről van szó, amelyeket adófizetőként mindannyian fizetünk. Évtizedekkel később sok millió forintot kell költeni a társadalombiztosításnak ahhoz, hogy egy sérült nő élni tudjon. Azzal, hogy nem lehet nőgyógyász-orvost választani, még kiszolgáltatottabbak lettek a nők.

– Több mint 10 éve kezdte el a Terézanyu- és az Aranyanyu-pályázatokat, amelyek ráirányították a figyelmet a dolgozó nőkre. Sokukkal személyesen is megismerkedett. Mi volt a legemlékezetesebb élménye?

– Az, hogy zokogtak a díjátadókon a nők, azt mondták, hogy még soha nem kaptak semmilyen elismerést. Soha életükben senki nem köszönte meg nekik, hogy napi 24 órában dolgoznak otthon, kórházban, iskolában vagy a szociális szféra valamely rendkívül mostohán ellátott intézményében. Ők visznek a vállukon egy olyan rendszert, amelynek köszönhetően működik ez az ország. 400 ezer nőről beszélünk. Az Aranyanyu-díj volt az egyetlen, amely csak nőknek szól, olyan pedagógusokat, egészségügyi szakdolgozókat, orvosnőket, illetve szociális területen dolgozókat mutatott be, akik nap mint nap bizonyítják kiválóságukat. A szociális szférában például annyira keveset keresnek a dolgozók, hogy az ellátottakkal egy szintre kerültek anyagilag. Pedig egy nemzet alapját az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátás jelenti, ezt nem hiszem, hogy bárki vitatná. Nálunk még minisztériuma sincs egyiknek sem, tehát pénz sincsen rájuk.

– Új könyvének bemutatóján több olyan női szerzőt is említett, akik az ön segítségével tűntek fel az utóbbi években. Milyen témákról írnak? Lehet-e egyáltalán női irodalomról beszélni?

– Amikor évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy meg akarom írni a Kovácsnét, kerestem egy könyvet anyukámnak. Kezembe került Az anyának lenni című antológia, és abban a 27 szerző közül egyetlen nő van, Kaffka Margit. Ez nekem mérföldkő volt. Remek írók szerepelnek a könyvben, de hát, aki nem szült, nem szoptatott, az csak nem tudja, milyen anyának lenni! Évezredeken át nem volt női irodalom, mert a nők nem tanulhattak meg írni, ez ilyen egyszerű. Angliában is csak az 1800-as évek végén gondolták úgy az arisztokrata családok, hogy a lány ne csak hímezni tanuljon meg, hanem írni-olvasni is. Ebből nőtt ki Austin, a Brontë nővérek és sokan mások. Tehát én nem tudom értelmezni, mi az, hogy női irodalom. A prosztatagondokról nem fogok én írni, arról írjanak a férfiak, de nagyon nagy hiátus van abban, hogy női szemmel milyen a világ.

HIRDETÉS