Az Isten című előadás valójában egy szakértői panelbeszélgetés, mégis lebilincselő. Ráadásul egy olyan világot vázol fel, ahol megbeszéljük a közös ügyeinket, és meghallgatjuk a másképp gondolkodók érveit.
HIRDETÉSEzt a kérdést teszi fel az Örkény István Színház idén februárban bemutatott, Isten című előadása a nézőknek. De nem csak úgy átvitt értelemben, ahogy egy színházi előadás kérdéseket szokott feltenni, vagyis gondolkodásra szokta ösztönözni a közönségét, hanem konkrétan is: az első felvonás végén Máthé Zsolt megkéri a nézőket, hogy menjenek ki az aulába, és szavazással döntsenek erről a kérdésről, igennel vagy nemmel.
A színház honlapján meg is lehet nézni az eredményeket: eddig mindig az igenek győztek, általában meggyőző fölénnyel, 60 százalék körüli eredménnyel, de november elején volt, hogy csak 54-46 arányban. Mint ahogy azt is meg lehet nézni egy másik oldalon, hogy milyen eredmények születtek Európa más színházaiban, ahol színpadra állították Ferdinand von Schirach drámáját.
Szabad-e meghalni, ha az ember azt szeretné?
Az Isten dráma, de még inkább vitaszínház, leginkább pedig egy panelbeszélgetés, de abból olyan jó, amilyenen én még soha nem voltam. A színpadon semmi más nem történik, mint hogy meghívott vendégek beszélgetnek egy témáról egy műsorvezető terelgetése mellett. Az előadás alatt már az is feszültséget teremt, ha valaki feláll a székéből, vagy sétál egy kicsit beszéd közben, de más mozgás egyszerűen nincs is.
A téma az eutanázia, a házigazda az önmagát játszó Máthé Zsolt, a meghívott vendégek között pedig van egy háziorvos (Bíró Kriszta), egy aktivista ügyvéd (Hámori Gabriella), egy alkotmányjogász (Kerekes Éva), egy gyógyszerész (Vajda Milán), egy orvos (Csákányi Eszter) és egy pap (Csuja Imre). Valamint ott van Kertész Tiborné Anna (Pogány Judit), aki meg akar halni.
A szerző nem könnyíti meg a dolgunkat, Kertész Tiborné ugyanis nem azért akar meghalni, mert gyógyíthatatlan beteg, és elképesztő kínokat kellene átélnie, mielőtt a kór végezne vele. Hanem egyszerűen azért, mert a férjét néhány éve elveszítette, szomorú, megcsömörlött és úgy érzi, hogy már nincs értelme életben maradnia.
Infotainment a színházban
Az előadás nagyjából két órájában azt nézzük, ahogy a résztvevők érvelnek amellett, hogy miért szabadjon ezt neki legálisan és méltósággal, tehát nem öngyilkosként megtennie, vagy miért ne. Az érveket ezen a ponton nincs is értelme elspoilerezni, azt viszont ki kell emelni, hogy mindegyik szereplő gondolatmenete érthető és elfogadható, attól függetlenül, hogy az ember maga hogyan gondolkodik a kérdésről.
Pedig óriásiak a különbségek. Leginkább a hatalmas lexikális tudással rendelkező, felkészült, de időnként mégis hatásvadász és oda nem illő érveket felhozó ügyvédnő, valamint a megfontolt, emberséges, de az alapelveihez ragaszkodó pap között (nagyszerű egyébként a kollégáit féltő és a méltóságteljes halál lehetőségét inkább a palliatív ellátáshoz kötő orvos, valamint a végtelenül korrekt, de mindent a jog szemüvegén keresztül néző alkotmányjogász karaktere is).
Azt nem tudom, hogy hányan vannak, akiknek a darab végére megváltozik a véleményük az eutanáziát illetően. De az biztos, hogy szinte mindenki, aki beül a nézőtérre, informáltabban, a témát több szempontból ismerve, a másik felet jobban megértve jön majd ki onnan. Ez már önmagában is fontos, de az Istenről azért érdemes igazán beszélni, mert 2023 Magyarországán került színpadra.
Az egyik szempont természetesen Karsai Dániel ügye. Az ALS-sel küzdő jogász a figyelem középpontjába helyezte az eutanázia kérdését Magyarországon, azzal, hogy a fennálló hazai szabályozás (a passzív eutanázia lehetséges, az aktív nem) megváltoztatását szeretné elérni az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Az előadás reflektál is rá, Pogány Judit felolvassa Karsai nyílt levelét a darab vége felé.
Beszélni a közös ügyeinkről
A másik szempont viszont még ezen a konkrét ügyön is túlmutat: Karsai Dániel társadalmi párbeszédet kezdeményezett az eutanáziával kapcsolatban, ezzel pedig olyan dolgot csinált, ami nagyon nem jellemző Magyarországon. Aki az elmúlt hónapokban híreket olvasott, az sokkal több információval és különböző érvvel találkozott az eutanáziával kapcsolatban, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.
A témában felmérések is készülnek, a Medián friss közvélemény-kutatása szerint a magyarok 47 százaléka támogatja az orvosi segítséggel végrehajtott, azaz az aktív eutanáziát. Akik hallottak a Karsai-ügyről, azok 82 százaléka támogatja, hogy a gyógyíthatatlan betegek szabadon dönthessenek az életük befejezéséről.
Az Örkény előadása pedig szintén hozzájárul ahhoz, hogy értelmes vita keretében foglalkozzunk a társadalmat érintő kérdésekkel. Az alkotók nagy érdeme, hogy az előadást számos szakértő bevonásával teljesen a magyar jogrendszerre és körülményekre igazították, sőt, még annak érdekében is alakítottak a szövegen, hogy kiegyensúlyozottabban jelenjen meg a két oldal véleménye. Már a műsorfüzet is valódi ismeretterjesztő kiadvány, nem egy hagyományos színlap.
A darab szereplői leülnek egy asztalhoz, és, ami ma már szinte idejétmúltnak tűnik, meghallgatják egymást, bár nem értenek egyet. Ahogy valószínűleg a nézők is ezt teszik az előadás után. Én egy olyan társaságban láttam az Istent, ahol 2-2 volt a szavazatarány. Ugyan nem győztük meg egymást az igazunkról hazafelé tartva, de a darab hatására mégiscsak beszéltünk egy kicsit a közös ügyeinkről. Ebből pedig mindannyian csak profitálni tudunk, akár a kisebb közösségeket, akár az egész magyar társadalmat nézzük.