Szerda este bemutatták Sziklainé Lengyel Zsófia "88 történet '44-ből" című könyvét, melyben 50 túlélő és embermentő mesélte el röviden, hogy miként vészelte át a vészkorszakot.
Mára már alig maradt olyan momentuma a II. világháborúnak és a holokausztnak, amit ne dolgozott volna fel egy film, színdarab vagy kiállítás. Még azok is számtalan ilyen művet láttak, akiket amúgy nem különösebben foglalkoztat a történelem. Ma már sokakból antipátiát vagy legalábbis közönyt vált ki, ha valamelyik ismeretterjesztő csatorna egy újabb dokut közöl a deportálásokról, vagy az Oscar-gálán egy holokausztról szóló filmet díjaznak. Pedig egy csomó történet a 40-es évekből időtlen és univerzális. Nemcsak a vészkorszakról szól, hanem propagandáról, elnyomásról, hősiességről és újrakezdésről. Ezeket a leckéket pedig érdemes újra és újra megtanulni a 21. században is.
Nem beszélve arról, hogy rengeteg történetet még sohasem meséltek el. Olyan hétköznapi sztorikat, amelyek nem ismert tábornokokról vagy embermentőkről szólnak, hanem egyszerű emberekről.
Nem hétköznapi hétköznapi történetek
Az egyre jellemzőbb apátiát törheti át Sziklainé Lengyel Zsófia szerdán bemutatott könyve. A BookLab gondozásában megjelent "88 történet '44-ből" nem egy átfogó, magyarázó mű, hanem egy személyes hangvételű krónika. Nem sorsfordító levéltári felfedezésekre alapul, hanem 50 idős túlélő és embermentő személyes visszaemlékezéseire. És ami a legfontosabb: ez nem egy ólomnehéz olvasmány, hanem villamoson felcsapható apró időszilánkok gyűjteménye.
Sziklainé Lengyel Zsófia történetmentőnek tartja magát. Régóta jegyzi fel hétköznapi családok, nem hétköznapi históriáit. Elvégre a történelem nem csak a tankönyvekben létezik, hanem a nagyszüleink emlékezetében is.
Zsófia öt éve egy diákprogramnak hála szoros egymásutániságban részt vehetett az élet menetén Auschwitzban és Jeruzsálemben. Ezen az úton találkozott olyan magyar származású túlélőkkel, akik még egyetlen írónak sem mesélték el, miként vészelték át a munkatáborokat, a gettósítást, a bevagonírozást vagy éppen a koncentrációs táborok embertelenségét. A szerző a beszélgetések kezdetén még nem is sejthette, hogy hányan fognak megnyílni neki. A holokausztot túlélt zsidó családok egymás elérhetőségeit adták meg, így jött össze a könyvben szereplő nyolcvan, rendkívül személyes visszaemlékezés.
Zsófia a sok száz órányi társalgás alatt észrevette, hogy minden történetben felbukkan egy hétköznapi tárgy, melyet az események egyfajta kabalává vagy ereklyévé változtattak. Ez lett a vezérfonál. A helyenként nyomasztó, máskor megkacagtató történéseket olyan tárgyakon keresztül ismerhetjük meg, mint egy halkonzerv, egy pakli magyar kártya vagy egy Mózes szobor. Sokszor ezek a tárgyak mesélnek azon tulajdonosaik helyett, akiket örök némaságra ítélt a soá.
A könyv valódi különlegessége, hogy novellaszerű 2-3 oldalas visszaemlékezéseket tartalmaz. A szerző azt is szem előtt tartotta, hogy a mai fiataloknak már nehéz lekötni a figyelmét, de egy-egy ilyen könnyen olvasható és átélhető töredéket ők is örömmel elolvasnak. Éppen ezért az író abban reménykedik, hogy a 88 történet '44-ből a gimnáziumi tananyag kiegészítő tartalma lehet. A kiadó pedig iskolalátogatásokat is tervez.
Akiknek nem volt kötelező
De honnan ered a hiányzó 8 történet? Sziklainé Lengyel Zsófia szinte az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy nem csak túlélőkkel szeretne interjúzni, hanem embermentőkkel is, akik fiatalon életüket kockáztatták azért, hogy megmentsék osztálytársaikat vagy szomszédaikat.
A Világ Igaza a nem zsidóknak adható egyik legmagasabb izraeli állami kitüntetés, amelyet már több mint 800 magyar zsidómentő kapott meg hősies kiállásáért. A ma már 100 éves Dr. Abonyi Ivánné Farkas Mária nem csak két történettel járult hozzá a könyvhöz, hanem a VIII. kerületi Párbeszéd Házában rendezett bemutatón is részt vett. Ő szüleivel 5 zsidó családot bújtatott otthonukban. Erre így emlékezett vissza:
,,A gyerekszobából ,,menekültszálló" lett. A húgommal a földön aludtunk, az ágyunkat Jakabéknak adtuk át, akik hamarosan újra együtt lehettek mind a hárman. A családegyesítést én segítettem végrehajtani. Magamhozvettem az anyám, Farkas Istvánné papírjait, és elmentem abba a Szent István parki védett házba, ahol Jakabné Bözsi tartózkodott. Ő sárga csillag nélkül, mint az édesanyám sétált ki a házból mellettem. A hazafelé út legizgalmasabb pillanata az volt, amikor a hatos villamosra fölszállt elöl két nyilas, és elkezdték az utasokat igazoltatni. Igaz, hogy nálunk voltak édesanyám papírjai, de a nyilasok akkor már nem sokat törődtek ezekkel, és Bözsi néni elég jellegzetesen zsidós kinézetű volt. Nem mertünk kockáztatni, nehogy gyanút fogjanak. Szerencsénkre baj nélkül le tudtunk szállni a következő megállóban, és hazagyalogoltunk."
Mária ekkor még csak 19 éves volt. Azóta eltelt bő 80 év, de még mindig tisztán emlékszik arra, hogy miként csempészte haza az élelmet a sok éhes szájnak. A jó memória nem a véletlen műve. Mária néhány évvel ezelőtti vállsérüléséig rendszeresen úszott, azóta pedig egyedül jár a piacra, hogy ne ,,tunyuljon el". Az estéit olvasással tölti és töretlenül követi a híreket.
A bemutató után volt szerencsénk egy kicsit négyszemközt is beszélgetni vele hősiességről, és arról, hogy szerinte a történelem megismételheti-e önmagát. Ő már az elején kijelentette:
Mária azonban nem a szélsőjobb előretörésétől tart, hanem a hagyományos értékek elvesztésétől és az elidegenedéstől. Nem meglepő, hogy 100 évesen kissé viszolyog az internettől és rossz szemmel nézi, ha valaki farmerban ül be az operába. Mégis optimista.
Szerinte nem számít, hogy a politika szélsőségesebbé vagy populistábbá válik, ha az állampolgárok nem felejtenek el emberek maradni, és segítik egymást. Talán mindenkinél jobban fogalmazta meg, hogy mi Magyarország egyetlen reménye.
Mária nem tartja magát hősnek. Abban hisz, hogy egész családjával csak azt tették, amit tenniük kellett: megkülönböztették az elnyomót az elnyomottól, és nem hunytak szemet az igazságtalanság felett. Szerinte ha mindenki csak ennyit tenne manapság is, akkor nem számítana, hogy mit mondanak vagy tesznek a politikusok.