'Nakba', (tragédia) a neve a napnak, amit a palesztinok meggyászolnak, az izraeliek pedig ünnepelnek. 75 éve Izrael az egyik oldalon az üldöztetéstől való menekvést, a másik oldalon a pánarab eszme vereségét jelentette. Gyásznapi beszédében Abbász elnök a politikai frusztráció jeleit mutatta.
Sok konspirációs elméletet ismerünk az egykori Palesztina sorsáról és Izrael létrejöttéről, és ezeknek a Palesztin Önkormányzat elnöke most az ENSZ-ben is hangot adott
HIRDETÉSAbbász nem mulasztotta el kiemelni az Egyesült Államok és Nagy-Britannia történelmi felelősségét az "arab tragédia" során Az ENSZ 1947 novemberében meghozott 181. számú határozatára céloz ezzel, de elhallgatja, hogy az akkori döntést a világszervezet háromszoros többséggel szavazta meg, beleértve a Szovjetuniót, Kanadát, Ausztráliát, Franciaországot, Svédországot vagy a Dél-Afrikai Uniót. (Az ENSZ-nek akkor 56 tagállama volt.)
Most először adott teret az ENSZ a Nakba-nak, ami illeszkedik a világszervezeten belül terebélyesedő Izrael-ellenességhez
A gyászra való megemlékezés sokakból váltott ki ellenérzéseket. Izrael több kísérletet tett az esemény lemondására, de ez végül sikertelen volt.
Az eseményt deklaráltan bojkottálók között volt az USA és az Egyesült Királyság, és csatlakozott hozzájuk tíz uniós tagállam, köztük Németország, Olaszország, Bulgária, Csehország, Görögország, valamint Ausztria, Ukrajna, Kanada, Peru és mások. Több más ország képviselője nem nyilatkozott, vagy egyszerűen csak nem jelent meg. A végül távolmaradók száma 45 körül lehetett. Franciaország és Spanyolország viszont részt vett az ülésen.
Nate Evans, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete úgy nyilatkozott, hogy országa eleve nem is kívánt megjelenni a megemlékezésen, tekintve a világszervezet több éve tartó folyamatos elhajlását Izrael ellenfeleinek javára.
A beszédre 30 percet szánt az ENSZ, de végül egy óra lett belőle
Abbász kétszeresen lépte túl a tervezett időt, ami eddig csak Nyikita Hruscsov, Fidel Castro és Moammer Kadhafi engedett meg magának a világszervezetben. Ez az udvariatlanság azonban eltörpül a palesztin elnök szövegének súlya mellett. A hosszadalmas fejtegetés többször visszatért az USA és Nagy-Britannia és a "tudjuk kik..." egyenes erkölcsi és politikai felelősségére, akik szerinte egy idegen testet plántáltak be az arabok ősi földjére, hogy kolonialista céljaik megvalósuljanak.
Abbász szerint a gyarmatosító nagyhatalmak egyszerűen csak "meg akartak szabadulni a zsidóktól", és áttelepíteni őket egy olyan területre, ahol felhasználhatják őket, amivel "két legyet ütöttek egycsapásra".
Az elnök előhúzta az arab szélsőségesek régi narratíváját arról is, hogy Izrael sosem létezett a történelmi időkben a területen, és felmelegítette a jeruzsálemi Templom-hegy örökzöld vitáját, mivel - szerinte - Izrael harminc évig ásott és kutatott azon a helyen, de "nem talált semmit". Az állítás alaptalan.
Kijelentései közül az egyik legsúlyosabb az volt, amikor a náci propagandához hasonlította Izrael nemzetközi szereplését. Ez annak kapcsán jutott az eszébe, hogy Izrael gyakran büszke gazdasági és technológiai teljesítményeire, ami Abbász szerint csak egy látomás, ám Göbbels receptjét követve minél gyakrabban hangoztatják a hazugságot, a világ annál inkább elhiszi.
Abbász bejelentette azt az igényét is, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete függessze fel Izrael ENSZ-tagságát mindeddig, amíg a jeruzsálemi kormány nem biztosítja a palesztinok állami létét, és nem teszi lehetővé a „visszatérés jogát” az egykori menekültek többmilliós tömegű utódainak. Az elnök hamisan állította, hogy Izrael 1947-ben beleegyezett ebbe a rendelkezésbe, de csak azért, hogy felvegyék az ENSZ tagjai közé.
A röpke 60 perc nem adott lehetőséget arra, hogy Abbász (87) a palesztin politikai társadalmon belüli demokráciahiányról is szót ejtsen, így arról, hogy Jasszer Arafat halála óta lassan 20 éve foglalja el az önkormányzat elnöki székét, noha a megbízást azóta már négyszer meg kellett volna újítani, ám ezt ő rendre meggátolta.
Ugyancsak kimaradt a történelmi ívből annak említése, hogy az archívumok tanúsága szerint Abbász a KGB (a szovjet titkosszolgálat) ügynöke volt.
A történelmi előkép
Abbasz vádaskodása azért is bizarr, mert az Egyesült Királyság éppenséggel a tartózkodók között volt az 1947-es szavazás során, miként még tíz másik állam is. A döntést ellenzők derékhadát iszlám országok alkották, élükön Egyiptommal, valamint Irakkal és Iránnal, Szaúd-Arábiával, Szíriával és Törökországgal. A nemmel szavazók közül az évtizedek során Izrael többekkel is rendezte diplomáciai kapcsolatait, így Egyiptommal, Törökországgal és Jordániával.
Izrael első miniszterelnöke, David Ben-Gurion 1948 május 14.-én nyilvánította ki az ENSZ határozatára épülő új állam létrejöttét, majd rá egy évvel Izrael az ENSZ teljes jogú tagja is lett.
De előtte még lezajlott az első izraeli-arab háború, ami a köztársaság kikiáltását azonnal követte. A világszervezettel dacoló arab rezsimek közül öten indították meg egységekeit az új állam szétverésére és a zsidók kiszorítására a nekik ítélt területről.
Ez a terület a korábban brit igazgatás (mandátum) alatt állt, amivel még a Nemzetek Szövetsége hatalmazta fel Nagy-Britanniát, hogy rendet tartson az Ottomán Birodalomról leszakított térségben, biztosítva a lakosság ellátását és a közigazgatást. Ezt a nehéz feladatot London nagyjából el is látta, noha sokan máig felróják neki, hogy gyakran akadályozta a Hitler ellen menekülő zsidók belépését Palesztinába, ami ezrek halálával járt.
A május 15.-én kitört háborúban Egyiptom és Szíria alkotta a támadók javát, de jelen voltak iraki, szaúdi, jemeni, libanoni és úgy nevezett transzjordániai erők is. Utóbbiak vezére Hitler személyes jóbarátja és egyben közismert terrorista, Amin al-Husszeini emír volt. Ő házalt a Führernél 1941 végén német segítségért a britek ellen, és nevéhez kötik a zsidók tömeges kiirtásáról szóló terv javaslatát, ami rá félévvel be is indult. A náci filmhíradó (Deutsche Wochenshau) megörökítette ezt a találkozót.
Egy arab ezredet szervezett a németek javára, de azt a Wehrmacht értéktelennek és harcképtelennek minősítette. Végül csak rendfenntartásra használták őket a megszállt Jugoszláviában, ahol idejüket civilek gyilkolásával és kirablásával töltötték.
Az első arab-izraeli háború hullámzóan és váltakozó sikerekkel dúlt közel tíz hónapon át, és az emberveszteségek is nagyjából azonosak voltak (6-7 ezer fő között). A konfliktus végére azonban az izraeliek már kétszeres létszámfölényben voltak, és folyamatosan jutottak korszerűbb nyugati harceszközökhöz, főleg páncélosokhoz és vadászgépekhez.
HIRDETÉS
A hosszadalmas hadviselés során az arab hadseregek szisztematikusan és gyakran erőszakkal telepítették ki Izraelből az arabokat, olyanokat is, akik nem kívántak távozni szülőföldjükről. A demagógia azt harsogta, hogy Izrael hamarosan megsemmisül, és akkor majd sokkal jobb körülmények közé térhetnek vissza. Ez a történelmi hazugság és beválthatatlan ígéret alapozta meg azt a hatalmas menekülttömeget, akiknek utódai közül sokan még ma is ugyanabban a táborban sínylődnek, mint nagyapáik, főként Szíriában és Libanonban.
Ez a nép adta az utánpótlás jelentős részét a később színre lépett különféle terrorszervezeteknek, így az Iszlám Dzsihádnak, a Hezbollahnak, az al-Kaidának, az ISIS-nek, és az ő eszmei-harci előfutáraiknak is.