Az elefánt lába alatt vergődő egérnek csúfolt Litvánia nem rettent meg a keleti nagyhatalmaktól

A Magyarország területének kétharmadát kitevő törpe állam, amelynek népessége a 2,7 milliót sem éri el, szinte halált megvető bátorsággal húz ujjat Kínával és Oroszországgal egyidejűleg. Három napba sem telik elfoglalni a Suwałki folyosót, fenyegették meg egy katonai válaszcsapással Moszkvából Vilniust azok után, hogy Litvánia – az uniós határozatot érvényesítve – némileg korlátozta az Oroszországból Kalinyingrádba tartó tranzitforgalmat. A Lengyelország és Litvánia közötti 65 kilométeres korridor választja el az orosz külterületet Belarusztól. Megtámadása után gyakorlatilag elkerülhetetlenné válna a közvetlen összecsapás a NATO és Oroszország között. Litvánia – amelynek területét az idők során többször birtokolta felváltva Oroszország, Németország, majd a szovjet és a náci birodalom – nem hátrált meg. Nem kizárt: ebben az is szerepet játszott, hogy 1444-ben a Litván Nagyfejedelemség Európa legnagyobb országa volt. S hogy miért éppen 1444-ben?

A litván kormány 2021 őszén azt tanácsolta az állami hivatalnokoknak, hogy haladéktalanul szabaduljanak kínai mobiljaiktól, és ezzel nyomban magára haragította Pekinget. Nem is először.

Korábban azzal dühítette fel a kínai vezetést, hogy egyre szorosabb kapcsolatokat épített ki a virágzó demokráciát ápoló Tajvannal, amit Peking renegát tartományának nevez, ráadásul Litvánia 2021 májusában kilépett a Kína által mozgatott Új Selyemút programból, a több milliárd dolláros infrastrukturális programot támogató Egy Övezet Egy Út kezdeményezésből, amit az Európai Uniót megosztónak minősített.

– ezt javasolta tavaly szeptemberben hivatalosan a litván védelmi minisztérium.

A nemzeti kiberbiztonsági hatóság ugyanis megállapította, hogy a Xiaomi által gyártott kínai telefonok olyan cenzúrázási funkciót tartalmaznak, amely a felhasználó tudta és engedélye nélkül bármikor aktiválható. A balti országban forgalmazott, népszerű kínai gyártmányú készülékek rejtett, bár szunnyadó képességgel rendelkeznek: szűrhetik a Kínai Kommunista Párt által betiltott, a cenzúra-nyilvántartásban szereplő 449 kifejezést, köztük a „diákmozgalom”, „Tajvan függetlensége” és „diktatúra” szavakat – írta a New York Times.

Az azonosítás „sokkoló és nagyon aggasztó” – jelentette ki Margiris Abukevičius, a kiberbiztonságért felelős védelmi miniszterhelyettes.

A biztonsági rés felfedezése után Litvánia azt tervezi, hogy – szinté „biztonsági okokból” – a kínai cégek részvétele nélkül fejleszti 5G távközlési hálózatát.

Peking válaszul visszahívta vilniusi nagykövetét, leállította egy kínai tehervonat beutazását az országba, és szinte lehetetlenné tette számos litván exportőr számára, hogy Kínában értékesítse termékeit. A kínai állami média élesen nekiment Litvániának, kicsiny méretén gúnyolódott, és azzal vádolta, hogy a „Kína-ellenes előőrs” Európában.

A geopolitikai csatatéren a Litvánia és Kína összecsapása aligha tekinthető tisztességes küzdelemnek: egy apró, alig 2,7 millió lakosú ország áll szemben egy 1,4 milliárdos, felemelkedő szuperhatalommal. Litvánia hadseregének még tankjai és vadászrepülői sincsenek, gazdasága pedig éppen kétszázhetvenszer kisebb a kínainál.

A pekingi fenyegetések és a hisztériakeltés azonban nem gyengítette a litván kormány elszántságát, részben azért, mert Kínának elenyésző a befolyása. A konzervatív, kereszténydemokrata Gabrielius Landsbergis külügyminiszter – választási programjához híven – kijelentette, hogy országa „értékalapú külpolitikát” folytat, amely „felkarolja a demokratikus mozgalmakat támogató embereket”.

Litvánia mérete miatt – kesergett a külügyminiszter – „könnyű célponttá vált” Kína számára, mert „számításaik szerint előnyös, ha jóval kisebb ellenséget választanak, akit bevonszolnak a harci ringbe, ahol péppé verik őket”.

A balti ország azonban nagysága ellenére meglepően fontos szerepet játszik a kínai számításokban – mondta pekingi politikai elemző. Vu Csiang szerint ennek részben az a magyarázata, hogy tranzitfolyosóként szolgál a Kínából Európába tartó vonatok számára.

Másrészt azért is figyelnek rá, mert túlméretezett szerepet játszott a Szovjetunió összeomlásában: 1990-ben Litvánia volt az első szovjet köztársaság, amely kinyilvánította függetlenségét – és ezt a mozgalmat történetesen a mai külügyminiszter nagyapja, Vytautas Landsbergis vezette.

„Kína Litvániát múzeumi tárháznak tekinti, hogy megmentse magát a szovjethez hasonló összeomlástól” – állítja Vu.

Az elmúlt években Kína olyan erőszakos magatartással keltett ellenérzéseket, amely Litvániában sokakat a múltbeli moszkvai megfélemlítésre emlékeztet. Három éve, 2019-ben kínai diplomaták harcias tüntetéssel próbálták ellensúlyozni a litván megmozdulást, amelyen a hongkongi demokráciamozgalmat támogatták. A kínai ellendemonstráció dulakodásba torkollott a vilniusi Katedrális terén.

„Ezzel a megközelítéssel Kína nem szerez barátokat” – mondta egy volt törvényhozó, aki a Tajvani Fórum lobbicsoport létrehozásában segédkezett. „Nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy megmondják: hogyan viselkedjünk, még ha nagyhatalomról is van szó” – magyarázta Gintaras Steponavičius.

Különösen bosszantó volt Peking számára Litvánia egy évvel ezelőtti bejelentése, miszerint tajvani kérésre engedélyezte egy „képviseleti iroda” megnyitását Vilniusban. A kínai külügyminisztérium azzal vádolta Litvániát, hogy átlépett egy „vörös vonalat”, és felszólította, hogy „haladéktalanul korrigálja helytelen döntését”, és „ne lépjen tovább a téves úton”.

Számos országban, köztük Németországban, a szomszédos Lettországban, sőt Magyarországon is van hasonló tajvani hivatal, de hogy Pekinget ne haragítsák magukra, hivatalosan Tajpejt, Tajvan fővárosát képviselik, nem pedig magát a szigetországot.

Kína cserébe fokozta a Litvániára gyakorolt nyomást: visszahívta nagykövetét Vilniusból, Litvánia pekingi nagykövetét pedig persona non gratának, nemkívánatos személynek minősítette, aki értett a szóból, és hazautazott.

A Global Times, a kommunista párt agresszív szócsöve szerkesztőségi vezércikkében azt írta a balti államról:

Peking ugyan hivatalosan nem léptetett életbe szankciókat Vilniusszal szemben, felindulását viszont azzal nyilvánította ki, hogy leállította a Litvániából származó importot, amely a balti ország teljes kivitelének mindössze 1 százalékát tette ki.

Váratlan volt azonban, hogy Kína saját litvániai exportját is leállította, és ezzel megfosztotta a gyártókat a szükséges alkatrészektől és anyagoktól.

„Racionálisan nézve nagyon szokatlan, hogy egy ország betiltja a saját exportját” – reagált Jovita Neliupšienė, litván gazdasági miniszterhelyettes.

Váltakozó náci/szovjet megszállás

A kiszolgáltatott ország a II. világháború idején nem volt annyira harcias, mint napjainkban. Két napig tartó vívódás után megbékélt az 1939 márciusában kapott náci ultimátummal, amelyben azt követelték, hogy mondjon le a Kalinyingrádtól északra fekvő Klaipėda térségéről.

A Molotov-Ribbentrop-paktum után kezdetben a német befolyási övezethez tartozott, majd meghirdetett semlegessége ellenére, a túlerő okán 1939 októberében kénytelen volt aláírni a szovjet-litván kölcsönös segítségnyújtási szerződést, amivel szovjet uralom alá került, miután a Vörös Hadsereg húszezer katonával öt támaszpontot hozott létre az országban.

A szerződés nem akadályozta meg Moszkvát abban, hogy egy újabb ultimátummal a litván kormány leváltását követelje. Miután a szovjet katonák már az ország területén voltak, a fegyveres ellenállás kilátástalannak tűnt. Antanas Smetona államfő száműzetésbe vonult, távozásával pedig a Vörös Hadsereg további kétszázezer katonája lépte át a fehérorosz-litván határt.

Moszkva a jól bevált recepttel másnap azonos ultimátumot nyújtott be Lettországnak és Észtországnak. A balti államokat megszállták.

Egy bábkormány 1940 júliusában kikiáltotta a Litván Szovjet Szocialista Köztársaságot, amely augusztus elején már a Szovjetunió tagköztársasága lett. A pártokat – a kommunista kivételével – betiltották, tizenkétezer embert, köztük tekintélyes személyiségeket a Gulágba száműztek. A litván litát a rubel váltotta fel, a mezőgazdasági adókat 50-200 százalékkal megemelték, a litván sereg egy Vörös Hadsereg 29. lövészhadtestévé nyomorodott. Egy évvel a szovjet megszállás után, a június deportálásban még tizenhétezer litvánt száműztek Szibériába, akik közül sokan nem élték túl az embertelen körülményeket.

Amint a náci Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, a litvánok elindították a szovjetellenes júniusi felkelést, az országot azonban ezúttal a náci birodalom kaparintotta meg, amely létrehozta a keleti területeket felügyelő szervét, a Reichskommissariat Ostlandot.

A nácik öt hónap alatt a litvániai zsidó közösséget csaknem teljese egészében kiirtották, százhúszezer embert öltek meg.

Aztán – a német visszavonulás után – megint a szovjetek foglalták el Litvániát 1944 júliusa és októbere között. Újraindult a litvánok deportálása Szibériába – egészen Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig.

A lakosság nem tűrte ölbe tett kézzel a második szovjet megszállást, a demokrácia felszámolását, a nemzeti értékek és a vallásszabadság eltiprását. Ötvenezren vonultak az erdőkbe, és felfegyverkezve harcoltak a szovjet sereg ellen. A partizánháború ugyan kudarccal végződött, húszezren vesztették életüket, a kilenc évig tartó ellenállás azonban bizonyítja, hogy Litvánia nem önként csatlakozott a Szovjetunióhoz.

A partizánháború elfojtásával Moszkva nem állította meg a litván függetlenségi mozgalmat. Disszidens csoportok aktívan tették közzé véleményüket, és publikálták a katolikus irodalmat. Jan Palach példája nyomán 1972 májusában a mindössze 19 éves Romas Kalanta gyújtotta fel nemcsak magát Kaunasban, hanem lángra lobbantott egy újabb, a szovjet megszállás kiváltotta ellenállás tiltakozás-sorozatot. Rajta kívül még tizenhárman választották az öngyilkosság e legkegyetlenebb módszerét.

De még csaknem két évtizednek kellett eltelnie, amíg Litvánia megszabadult a szovjet rabiga alól. A Sąjūdis, a Litván Reformmozgalom 1988 júniusában alakult meg, célul pedig az ország függetlenségét tűzte ki. Amikor Vytautas Landsbergis vette át vezetését, a vilniusi Vingis parkban megtartott nagygyűlésen, 1988 augusztusában negyedmillió részvevő követelte a szabadságot.

Egy évvel később, a Molotov-Ribbentrop-paktum 50. évfordulóján, 1989. augusztus 23-án a Vilnius-Riga-Tallinn közötti 690 kilométeres távon a becslések szerint 2 millió litván, lett és észt fogta egymás kezét, hogy a Balti Úttal, a szabadság láncával felhívják a világ figyelmét a balti államok megszállására.

A litván Legfelsőbb Tanács – a szovjet tagköztársaságok közül elsőként – 1990. március 11-én hirdette ki elszakadását a Szovjetuniótól, és az ország függetlenségét. (Harminckét évvel később, 2022 júniusának elején Jevgenyij Fedorov orosz képviselő olyan törvényjavaslatot terjesztett a Duma elé, amiben kezdeményezte, hogy vonják vissza Litvánia függetlenségének elismerését. Arra hivatkozott, hogy a függetlenségi határozatot Moszkvában egy alkotmányellenes testület, az Államtanács fogadta el, Litvániában pedig nem rendeztek népszavazást a kérdésről – ami nem helytálló.)

Mindenesetre a vilniusi határozat után a szovjet erők megrohamozták a Szejm palotáját, majd 74 napig tartó gazdasági blokád alá helyezték a kicsiny országot. Elapadt az olajszállítmány, a blokád feloldása után azonban fokozatosan helyreálltak a gazdasági kapcsolatok. Moszkva mégsem békélt meg a litván függetlenséggel: 1991 januárjában a szovjet erők a KGB támogatásával puccsot kíséreltek meg.

Fegyvertelen emberek tömegei özönlöttek az egész országból a fővárosba, hogy megvédjék Litvánia függetlenségét, és a törvényesen megválasztott Legfelsőbb Tanácsot. A szovjet csapatok éles lövésekkel válaszoltak: tizenkét vétlen emberrel golyók végeztek, kettőn tankok gázoltak át.

Nem sokkal később az izlandi törvényhozás megerősítette, hogy még mindig érvényes az évtizedekkel korábban, 1922-ben meghozott határozata, amelyben elismerte Litvánia függetlenségét – miközben hivatalosan soha nem ismerte el a Szovjetunió Litvánia feletti uralmát.

Az utolsó szovjet katona azonban csak két évvel később, 1993. augusztus 31-én hagyta el Litvánia területét.

Litvánia Oroszország és a NATO közötti feszültség gyújtópontjában

Vilnius és Moszkva kapcsolata azóta sem javult, sőt az Ukrajna ellen indított háború óta csak rosszabbodott.

„Nehéz szavakba önteni, amit itt láttunk, és azt, hogy mennyire kegyetlen az orosz rezsim. Még a nácikhoz sem lehet hasonlítani őket, náluk is rosszabbak. Egész családokat gyilkoltak meg és temettek el helyben, csecsemők ellen követtek el erőszakot. Ezeket nem emberek cselekedték, hanem a természet valamilyen hibás teremtményei. Véget kell vetni ennek a szörnyű háborúnak.”

Ezeket a súlyos vádakat Gitanas Nausėda, litván elnök mondta ki Kijevben, amikor április derekán két balti kollégájával, a lett és az észt, illetve a lengyel államfővel az ukrán fővárosban biztosította támogatásáról a vendéglátó Volodimir Zelenszkijt.

Litvánia függetlenségének megkérdőjelezése után azonban az ország kapcsolata Moszkvával akkor süllyedt a mélypontra, amikor megtiltotta, hogy az Európai Unió által szankcionált, elsősorban nyersanyagot, szenet, építőipari termékeket és csúcstechnológiai eszközöket területén át szállítsák Oroszország külterületére, a kalinyingrádi exklávéba. Ez nem Vilnius önálló döntése volt, hanem egyszerűen érvényesítette az Ukrajna megtámadása miatt Oroszország ellen foganatosított uniós intézkedéseket.

Az orosz Biztonsági Tanács titkára egyenesen „ellenséges lépésnek” nevezte a tranzitforgalom korlátozását, és – részletezés nélkül – kemény ellenlépéseket helyezett kilátásba. „A következményeknek súlyos negatív hatása lesz Litvánia lakossága számára” – fenyegetőzött Nyikolaj Patrusev.

„Litvánia csupán végrehajtja az Európai Bizottság által előírt irányelveket” – így vette védelmébe Vilniust az uniós külügyi biztos. „Pusztán propaganda, és hamis a vád Litvániával szemben, hogy saját szankciókat alkalmaz” – érvelt Josep Borrell.

Epésen reagált a litván kormányfő:

„Ironikus a nemzetközi szerződések állítólagos megsértéséről szóló nyilatkozatokat hallani egy olyan országtól, amely talán az összes nemzetközi szerződést megsértette” – jelentette ki Ingrida Šimonytė.

„Oroszország elégedetlen az ellene hozott szankciók miatt, ami érthető, hiszen eddig nagyban függött a Nyugattól. Litvánia azonban csak a területén áthaladó áruforgalom 0,7 százalékát állította le, ami nem indokol patthelyzetet. A szankciók alá nem eső áruk és az utasforgalom továbbra is zavartalan. Az uniós előírásoknak megfelelő termék vagy szolgáltatás nem esik korlátozás alá” – magyarázta a litván külügyminiszter a madridi NATO-csúcson adott interjújában az Euronewsnak.

„Konzultálunk az Európai Bizottsággal” – folytatta Gabrielius Landsbergis –, „hogy fel tudunk-e ajánlani valamilyen megoldást az Orosz Föderáció aggodalmaira.”

Az Európai Bizottság egyébként pontos iránymutatást szándékozott kiadni a Kalinyingrádba irányuló tranzitforgalom korlátozásáról, de a tagországok közötti nézeteltérések miatt átmenetileg elhalasztotta állásfoglalását.

Oroszország egyelőre csak átfogó, túlterheléses kibertámadással válaszolt a blokádra.

„A támadást addig folytatjuk, amíg Litvánia fel nem oldja a blokádot” – közölte a támadást elindító, Kreml-közeli Killnet szóvivője arra utalva, hogy Litvánia korlátozta az átmenőforgalmat a kalinyingrádi exklávéba.

Ennél harciasabb volt egy szakértő az orosz állami tévében, aki azt állította, hogy az orosz erők szükség esetén három nap alatt elfoglalják a Suwałki folyosót, amely elválasztja Kalinyingrádot Belarusztól.

Egy ilyen támadás azonban a NATO elleni támadásnak minősülne, ami után automatikusan életbe lépne az 5. cikkely, miszerint az egyik tagország elleni akciót az egész szövetség elleni agresszióként értékelik, és közösen válaszolnak rá.

A Litvániában állomásozó NATO-erők nem számítanak arra, hogy Moszkva fenyegetései katonai akciót eredményeznek, mivel az orosz sereget már eléggé megviselte az ukrajnai hadszíntér. A hirtelen fellángolás a Kelet és Nyugat közötti érzékeny törésvonalon mégis felborzolta az idegeket az Oroszország és az amerikai vezetésű szövetség között.

Litvánia ezeréves államisága

Lituát, a mai Litvánia ősi nevét írásos formában először a Quedlinburgi krónikákban, az 1009. március 9-én kiadott Szent Brúnó-történetben említik. A név jelentése megbízható bizonyítékok híján mind a mai napig ismeretlen, bár természetesen több hihető változat is létezik. Az egyik szerint a név forrása a Lietava, egy kis folyócska Kernavėtól nem messze, a korai litván állam területén, egy másik feltételezés szerint viszont az etimológia a leičiai szóra utal, akik a litván társadalom harcos kasztját képezték.

Az első emberek már az utolsó jégkorszak után, tizenkétezer éve telepedtek le a mai Litvánia területén. Az i. e. 3-2. évezredben érkezett indoeurópaiak a helyi lakossággal keveredtek, és így jöttek létre különböző balti törzsek. Ptolemaiosz az Kr. u. 2. században tudott a galindiaiakról és a jotvingiaiakról, a kora középkori krónikások pedig óporoszokat, kuróniaiakat és szemigalliaiakat említettek.

A litván nyelv a 7. század körül különült el a legközelebbi rokon lett nyelvtől. A 9-11. században vikingek portyáztak a térségben, a dán királyok pedig időnként sarcot szedtek. Utána, a 10-11. században a litván területek a Kijevi Rusznak adóztak. Fordult azonban a kocka, és a 11. századtól a litvánok hódítottak területeket. A 12. század végétől már szervezett – portyázó és fosztogató – haderővel rendelkeztek.

Ebben az időszakban kezdett kialakulni a Litván Nagyfejedelemség. A szétszórt litván törzsek 1219-ben egyesültek, 1251-ben megkeresztelték Mindaugast, akit két évvel később Litvánia királyává koronáztak. A rendekkel vívott pusztító évszázados küzdelem ellenére a Litván Nagyfejedelemség gyorsan terjeszkedett. A 15. század derekán, 1444-ben Európa területileg legnagyobb országa volt, amely a Baltitól a Fekete-tengerig terjedt, és magába olvasztotta a mai Fehéroroszország, Ukrajna, Oroszország egy részét is.

Ennek a kornak a térképét vesződséges munkával egy reddit-felhasználó rajzolta meg, amelyen látszik a litván birodalom mérete.

Nem véletlen, hogy a térkép az 1444-es állapotot jelöli. Ebben az évben, november 10-én az I. Ulászló magyar és lengyel király és Hunyadi János vezette keresztény szövetséges hadsereg vereséget szenvedett a II. Murád szultán által vezetett török seregtől. A csatában I. Ulászló király is elesett. Ezzel a vereséggel kezdődött az Oszmán Birodalom terjeszkedése Európában.

Litvánia a 18. századig Lengyelországgal élt egy unióban, aztán területének nagy részét bekebelezte az orosz cár, utána pedig, az I. világháború elején Németország szállta meg. A világégés után Litvánia három függetlenségi háborút vívott szinte egyidejűleg a bolsevikok, a lengyelek és a bermontininkai, a nyugat-orosz önkéntes hadsereg ellen.

Litvánia gyakran változó területe ma 65 ezer négyzetkilométeres – durván kétharmad Magyarországnak vagy fél Görögországnak felel meg.

A lakosok zöme litván és keresztény, a második legnagyobb kisebbség a lengyel, míg az oroszok aránya 5 százalékra zsugorodott. Egy részük természetesen kiáll Putyin ukrajnai háborúja mellett.

Az országban, ahol a második legnépszerűbb vallás a kosárlabda, évente kétszer emlékeznek a függetlenség napjára: február 18-án az 1918-ban, Németország alóli, március 11-én pedig az 1990-es, Szovjetunió alóli felszabadulást ünneplik.