Miért szorul Japán hatalmas összegek elköltésére, hogy a föld alá telepítsen polgári és katonai eszközöket, miközben nem áll háborúban senkivel?
2026-ban megkezdődhet Japán egyik legambiciózusabb védelmi beruházása. A tokiói kormány föld alatti menedékek és légvédelmi létesítmények építését tervezi Okinawában és a tőle délnyugatra fekvő szigetláncon.
A projekt nemcsak a helyi lakosság védelmét szolgálná, hanem az ország dél felé néző stratégiai kapujának megerősítését is - közvetlenül Kína és Tajvan tőszomszédságában.
A japán védelmi minisztérium már másfél éve bemutatott egy alaptervet a „polgári biztonság és az infrastruktúra-sugárvédelem” céljairól. Az elképzelés középpontjában egy esetleges Kína-Tajvan konfliktus fenyegetései szerepelnek, amelyek Japánra is végzetesen veszélyesek lennének. Azért, mert az okinawai körzet nyugati szigete alig 110 kilométerre fekszik Tajvantól.
A leginkább veszélyeztetett Yonaguni-szigeten 2026 körül kezdődik meg egy olyan föld alatti menedék-rendszer építése, amely akár két hétig is képes lenne biztonságos elhelyezést nyújtani civil lakosoknak és személyzetnek egy regionális fegyveres konfliktus esetén.
Bár a japán kormány hivatalosan és kissé óvatosan „polgári menedékként” hivatkozik az építményre, elemzők szerint valójában kettős rendeltetésű infrastruktúráról van szó, amely háborús körülmények között a japán önvédelmi erők (JSDF) számára is kulcsfontosságú lehet.
A hangulat fokozódását jelzi Takaicsi japán miniszterelnök asszony bejelentése országa a beavatkozási készségéről, ha Tajvant kínai támadás érné. Ilyen súlyú állásfoglalás korábban sosem hangzott el Tokió részéről. Ezt összekapcsolták azzal a jelentéssel, hogy kínai kémet fogtak el Tajvanon.
A Hong Kong-i South China Morning Post elemzése szerint a háttérben az egyre romló tágabb biztonsági környezet áll. A tokiói védelmi doktrína a Japánt fenyegető „példátlan mértékű fenyegetéssel” számol, mivel Kína katonai aktivitása Tajvan körül, Észak-Korea rakétakísérletei és 76 aktív tengeralattjárója, valamint az orosz–kínai közös hadgyakorlatok mind a japán partok közelében szítanak feszültséget.
Okinawa – ahol az amerikai hadsereg több tízezer katonát állomásoztat – az Egyesült Államok Indo–Csendes-óceáni stratégiájának kulcspontja. A sziget a védelmi szigetlánc déli szakaszán fekszik, vagyis azon a tengeri íven, amely a kínai haditengerészetet elvileg korlátozza a Csendes-óceán felé való kijutásban.
Ezért a japán lépés nem elszigetelt kezdeményezés, hanem a tágabb regionális átrendeződés része. Washington és Tokió az utóbbi években egyre mélyebben integrálja védelmi struktúráit: közös rakétavédelmi rendszert fejlesztenek, új radarokat telepítenek, és bővítik az amerikai bázisok védelmét a hiperszonikus és precíziós fegyverek ellen.
A mostani föld alatti létesítmények ezt a trendet folytatják – a felszín alatti infrastruktúra a jövő háborúiban kulcstényező lehet a túléléshez. Ehhez a 2. világháborúban kiépített, de azóta elhanyagolt bunkerrendszereket is felújítják.
Figyelmeztetés Pekingnek
A lépésnek erős politikai üzenete is van. Pacifista alkotmánya miatt Japán évtizedekig kerülte az agresszív védelmi fejlesztéseket, ám a kormány az elmúlt három évben újraértelmezte a „védelmi képesség” fogalmát. A 2023-as Nemzeti Védelmi Stratégia már „ellencsapás-képességet”(counterstrike capability) is említ — ami korábban tabu volt.
Japán ma már a világ 10. legnagyobb katonai költekezője, annak ellenére, hogy GDP-arányosan továbbra is csak mérsékelt, mintegy 1,4%-os védelmi ráfordítással él.
Emellett egyes japán szélsőjobboldali politikusok egyre hangosabban hirdetik a saját nukleáris fegyver megépítésének igényét is.
Az új föld alatti menedékek ezért nemcsak szimbolikus, de politikai és katonai védvonalak is. Japán immár nem csupán reagál, hanem felkészül a lehetséges környékbeli konfliktusokra. Még abban az esetben is, ha ezek közvetlenül nem őt magát érintik, de az eszkaláció veszélye elérheti a császárságot is. Gondolniuk kell arra is, hogy egy esetleges nukleáris csapás utóhatásai a felségterületükhöz tartozó távolabbi pontokat is elérhetik.
A japán stratégiai gondolkodásban ma már nem az a kérdés, hogy érinti-e őket egy Tajvan körüli háború, hanem az, hogy milyen módon és milyen gyorsan. Egy nukleáris eszkaláció — még ha csak taktikai, korlátozott formában történik is — súlyos radioaktív és humanitárius következményekkel járhatna Okinawa, Miyako vagy Yonaguni térségében. A domináns nyugati széljárás miatt a főszigetekre valószínűleg nem közvetlenül hullana a szennyeződés, de az infrastruktúra, a helyi lakosság és az amerikai támaszpontok azonnal érintetté válnának.
Egy ilyen válságban a japán államnak egyszerre kellene ellátnia a belső evakuálást, a menekültbefogadást és a légvédelmi készültséget — mindezt úgy, hogy a félvezető- és ellátási láncok összeomlása közben a gazdaság is veszélybe kerül.
Tajvan védelme = Japán védelme
Ez magyarázza a hidegháború óta nem látott tempójú védelmi fejlesztéseket, az új rakétavédelmi rendszereket, a költségvetés megduplázását, az ellencsapás-képesség doktrinális beépítését és most a föld alatti létesítmények kiépítését is. Tokió tisztában van azzal, hogy ha Kína nukleáris fegyvert vetne be Tajvan ellen, az nemcsak a status quo végét jelentené, hanem a japán biztonságpolitika teljes átértelmezését is.
Ebben a forgatókönyvben Japánnak végleg szakítania kellene a „pacifista nagyhatalom” szerepkörével, át kellene lépnie a történelmi korlátokat, és egy új, sokkal keményebb biztonsági realitás felé haladni.
Okinawa és a Sakishima-szigetek megerősítése egyben figyelmeztetés a térség más szereplőinek. Tajvan számára ez újabb biztosíték az amerikai–japán védelmi együttműködésre, míg Kína felé egyértelmű jelzés, hogy a nyugati szövetség a csendes-óceáni térségben is mélyül. A tét nagy, mert aki uralja a Ryūkyū-szigetlánc térségét, az ellenőrzi a Csendes-óceán és a Dél-kínai-tenger közötti stratégiai átjárókat.