Gyermekei anyját a maga módján szerette, mégis mostohán bánt vele. Neki adományozta a Nobel pénzdíját. Nem derült ki, hogy tartásdíjának szánta; esetleg fájdalomdíjnak, amiért elhagyta vagy így hálálta meg segítségét a tanulmányai megírásában. De azt megmagyarázta, miért nyújtotta ki a nyelvét.
HIRDETÉSAlbert Einstein német állampolgárként született, később felvette a svájcit, aztán a poroszt, majd Hitler elől az Egyesült Államokba menekült. Akkoriban azt mondta: ha relativitáselmélete beigazolódik, Németország németként fogja dicsőíteni, Franciaország pedig világpolgárnak fogja nevezni. Ha azonban tévedett, Franciaországban hangsúlyozni fogják, hogy német, Németországban pedig azt, hogy zsidó. Teóriáját ma sem sokan értik, bár sokszor igazolták helyességét. Egy hálózatkutató szerint a véletlennek köszönheti világhírnevét csupán azért, mert jókor volt jó helyen. A Nobel-díjas tudós népszerűsége azóta is töretlen. Halála után csaknem fél évszázaddal a 20. század személyiségének választották. Hetvenkettedik születésnapján készült az ikonikus fotó, amellyel tükröt állított a világnak, és amelyet tulajdonképpen ő maga tett nevezetessé.
Amikor egy társasági összejövetelen az est vendéglátó háziasszonya arra kérte Albert Einsteint, hogy magyarázza el a relativitáselméletét, egy példával hozakodott elő.
„Hölgyem, egyszer egy forró napon vidéken sétáltam egy vak barátommal, és azt mondtam neki, hogy szeretnék inni egy pohár tejet.
– Tejet? – álmélkodott a barátom – Hogy ital, azt tudom. De mi az a tej?
– Egy fehér folyadék – válaszoltam.
– Folyadék, értem. De mi az a fehér? – akadékoskodott.
– A hattyú tollának színe.
– A tollakat ismerem, de mi az a hattyú?
– Egy madár, amelynek hajlik a nyaka.
– A nyakról is hallottam, de mit jelent az, hogy hajlik?
Erre elvesztettem a türelmemet. Megragadtam a karját, és kiegyenesítettem.
– Ez egyenes – közöltem vele, aztán könyökben behajlítottam. – Ez pedig hajlított.
– Á! – ragyogott fel a vak ember tekintete. – Most már tudom, mit értesz a tej alatt!”
Einstein már két éve a Svájci Szabadalmi Hivatal derék alkalmazottja volt, amikor 1905-ben négy úttörő dolgozatát is publikálta. Egyesek annus mirabilisnek, a csodák évének nevezik ezt az esztendőt, amelyben felvázolta a fotoelektromos hatás elméletét, megmagyarázta a Brown-mozgást, megfogalmazta a speciális relativitáselméletet, és immár közismert képletével, az E=mc2-vel bizonyította a későbbi atombomba pusztító erejét az energia és a tömeg kölcsönhatásával.
Csupán 26 éves volt, amikor megírta a tudományt forradalmasító cikkeit. Utóbb azt állította:
Mileva Marić, a múzsája
Noha több fennmaradt levél is arról tanúskodik, hogy későbbi első felesége, Mileva Marić együttműködött Einsteinnel a mérföldkőnek számító annus mirabilis-dolgozatok megfogalmazásában, néhány történész nem ért egyet azzal, hogy a fiatal nő érdemben járult volna hozzá a fizikus munkásságához.
Tény viszont, hogy a későbbi tehetséges matematikus és fizikus ugyanabba a zürichi politechnikumba iratkozott be, mint a németországi Ulmban született Albert.
Mileva az akkori monarchia területén, Titelen, abban a ma Vajdasághoz tartozó kisvárosban jött a világra, amely mellett a Tisza a Dunába torkollik. A tehetős szerb család legidősebb sarja a középiskola befejeztével választotta svájci tanulmányait, ahol Alberttel is megismerkedett. A matematika-fizika szakon az enyhén bicegő Mileva volt az egyedüli nő a hat hallgató közül. Négy évvel volt idősebb a fiúnál, mégis rengeteg időt töltöttek együtt. Szívesebben tanulok veled – ezt írta Albert Milevának, ami után kollegiális barátságuk kölcsönös vonzódásba rügyezett, sőt, kapcsolatukból egy korai, törvénytelen gyermek fogant.
HIRDETÉSA kislány – akinek anyakönyvi neve nem ismert, és már a terhesség alatt Lieserlnek, Erzsikének nevezték – 1902 elején született Újvidéken, ahol Mileva Marić a szüleinél lakott. A leányanya a gyermek nélkül tért vissza Svájcba, az egyesek szerint szellemi fogyatékos Lieserl sorsa pedig a feledés homályába merült. Az apa, Albert 1903 szeptemberében kelt levele arra utal, hogy a kislányt örökbe adták vagy csecsemőkorában skarlátban meghalt. Nevét később soha többé nem említették.
Albert Einstein és Mileva Marić ugyanannak az évnek az elején, 1903 januárjában kötött házasságot. A következő évben, 1904 májusában megszületett fiuk, Hans Albert, hat évvel később pedig Eduard is. Lieserllel együtt ők hárman voltak Albert Einstein egyetlen leszármazottai. A házaspár 1914 áprilisában Berlinbe költözött, de Marić a fiaival visszatért Zürichbe, miután megtudta, hogy Einstein immár saját unokatestvérébe, Elsa Löwenthalba volt szerelmes.
Azt megelőzően – amikor házasságuk már romokban hevert – a tudós feleségének, gyermekei anyjának, Mileva Marićnak címzett könyörtelen levelében ismertette kapcsolatuk esetleges folytatásának feltételeit.
„A. Gondoskodni fogsz arról, hogy (1) ruháim és ágyneműm rendben legyen, (2) hogy naponta háromszor rendszeresen étkezhessek a szobámban. B. Lemondasz minden személyes kapcsolatról velem, kivéve, ha ez a társadalmi látszat fenntartása érdekében elengedhetetlenül szükséges.” Einstein a továbbiakban leszögezte: „Nem vársz el tőlem szeretetet. [...] Azonnal és tiltakozás nélkül elhagyod a hálószobámat vagy a dolgozószobámat, amint erre megkérlek.”
Einstein és Marić végül öt év különélés után, 1919-ben vált el egymástól.
HIRDETÉSAz általános relativitáselméletét Albert Einstein 1915-ben dolgozta ki, a Nobel-díjat azonban 1921-ben a foto- és fényelektromos jelenségekről még 1905-ben írt tanulmányáért kapta.
A pénzdíjat haladéktalanul és hiánytalanul átutalta volt feleségének. A mai napig nem tisztázott, hogy ezt két közös fiuk tartásdíjának szánta; esetleg fájdalomdíjnak, amiért elhagyta a nőt vagy talán így hálálta meg Mileva segítségét a tanulmányok írásában.
Einstein kézzel írott levelei közül négyszáz, köztük az első feleségének írt feltételrendszer, a kilencvenes évek derekán jó pénzért árverésen kelt el, több mint 3500 pedig – amelyeket a fizikus mostohalányára hagyott – a jeruzsálemi Albert Einstein Levéltár birtokába került. Margot halála után húsz évvel, a titkosítási határidő lejárta után ezernégyszázat nyilvánosságra hoztak. Ezekből derült ki, hogy a zsenit gyakran jobban érdekelték a nők, mint a relativitáselmélete.
Egy sokkal árnyaltabb kép rajzolódott ki a Nobel-díjasról, mint azokból az életrajzokból, amelyek főként titkárnőjének visszaemlékezései alapján íródtak, és „amelyek úgy mutatták be, mint egy zsenit, akinek nincs magán- vagy szexuális élete” – mondta Barbara Wolff, a levéltár akkori munkatársa, aki az összes kéziratot áttanulmányozta.
A levelekből kiviláglott, hogy Einstein második feleségével, Elsával és annak lányával, Margot-val nyíltan megbeszélte szerelmi ügyeit.
HIRDETÉSMásodik házassága kezdetén, 1923-ban beleszeretett egy titkárnőbe, Betty Neumannba, aztán – miközben nős volt – több nővel is flörtölt, köztük Margarita Konenkovával Sztálin kémnőjével, akinek a neves, szobrász férje, Szergej Konenkov véste ki Einstein princetoni mellszobrát.
Nem sokan értették
Egyáltalán nem véletlen, hogy Einstein egy tapintható példával próbálta elmagyarázni a relativitáselméletet hétköznapi embereknek, hisz akkoriban még a tudósok is aligha tudták felfogni, hogy a tömeg képes elhajlítani a fényt. Ez például azt jelenti, hogy egy távoli csillagról érkező fényt a Nap elferdít, így az eredeti fényforrás a Földről nézve tulajdonképpen másutt van, mint gondolnánk – magyarázza a tézist egy mai, kortárs elméleti fizikus.
Az általános relativitáselmélet közzététele után az a hír járta, hogy csak három ember érti meg. Akkoriban látogatta meg az Einstein csapatában dolgozó Arthur Eddington brit asztrofizikust egy barátja, aki szembesítette vendéglátóját a három bennfentes kérdésével. Miután Eddington elmerült a gondolataiban, a barátja megkérdezte, min töri a fejét.
„Azon gondolkodtam, hogy ki lehet a harmadik” – tűnődött Eddington.
A kevesen értik kérdése akkor is felmerült, amikor 1919-ben a New York Times egy újságírót küldött ugyanehhez az Eddingtonhoz azzal a kéréssel, hogy ismertesse Einstein relativitáselméletét. Cikkében a riporter azt állította: ez olyan bonyolult, hogy a világon legfeljebb tizenketten látják át. Utóbb kiderült, hogy a NYT egy éppen szabad sportújságírót küldött az asztrofizikushoz. Akkoriban az újságoknak nem voltak tudományos rovatai, hisz túlságosan távol álltak az olvasóktól.
HIRDETÉSA relativitáselmélet azonban gyorsan utat tört a tudományos világban, így nem sokkal a publikálása után Alekszandr Friedmann orosz matematikus meglepődve fedezte fel: Einstein nem figyelt fel egyenletei figyelemre méltó előrejelzésére, a világegyetem tágulására. Ezt prognózist később Edwin Hubble amerikai csillagásznak a húszas években végzett megfigyelései megerősítették.
Einstein ugyanis egy buta hibát vétett a számításaiban: nullával osztott, ami a matematikában megbocsáthatatlan bűnnek számít, így a valóstól eltérő végeredményt kapott.
Óriási hírnevét a véletlennek köszönhette: jókor volt jó helyen
„Mielőtt imádni való, kócos hajú zseni lett belőle, Einsteint szinte egész Amerika arrogáns elitistának tartotta” – írta A képlet – A siker egyetemes törvényei című könyvében Barabási Albert-László.
Az erdélyi születésű, Bostonban ténykedő hálózatkutató szerint Einstein története remekül példázza, hogy a siker milyen hihetetlen kerülőutakat képes bejárni. Mivel a világ egyik legismertebb arcáról beszélünk, csábító gondolat azt feltételezni, hogy a tudós a kitüntető figyelmet meg is érdemelte: valóban kivételes teljesítményt nyújtott, és jogosan aratta le érte a babérokat. A valóság azonban Barabási szerint ennél kicsit összetettebb, és ennek igazolására felidézte, hogy 1921. április 3-án húszezren gyűltek össze az East River partján a lángész érkezésekor, továbbá a jeles lapok tudósítói is.
„Csakhogy Einstein nem tudósként szállt partra New Yorkban. Haim Weizmann kíséretével érkezett, aki ugyebár a Nemzetközi Cionista Szervezet elnöke volt. Weizmann-nal azért utazták körbe az Államokat, hogy széles körben népszerűsítsék egy új zsidó állam megalapításának gondolatát az akkori Palesztina területén” – idézünk Barabási könyvéből, a szerző engedélyével.
HIRDETÉS„Ez az eszme pedig sok New Yorkban élő zsidónak közel állt a szívéhez. És hogy miért állt ott az a 20 ezer ünneplő ember, amikor a hajó kikötött? Nos, őket aztán tényleg nem érdekelte a relativitáselmélet. Annál sokkal fontosabbnak tartották a cionizmust. A zsidó közösségek vezetői voltak azok, akik megkérték az embereket, hogy jelenjenek meg. [...] Az emberek csak úgy özönlöttek az utcákra, hogy láthassák a cionizmus hősét. A fizikust pedig, aki vele együtt érkezett, észre sem vették. Mindezt a zsidó sajtóból tudjuk, amely szintén címlapon tudósított az eseményekről. A Forward szalagcíme a következő volt: »Ujjongó tömeg fogadta a cionista delegációt New Yorkban«. A cikkben ugyanarról a parádéról olvashatunk, mint a New York Times és a Washington Post vezércikkeiben – csakhogy a Forward és a többi zsidó újság pontosan tudta, hogy miért gyűlt össze ekkora tömeg az utcákon. Ezekben a lapokban Einstein nemhogy a főcímben nem szerepelt, de a cikkben is csak a Weizmann-küldöttség tagjai között említik a nevét.”
Ezzel szemben a Washington Post címében világgá kürtölte, hogy „Többezres tömeg fogadta a mólónál Albert Einstein professzort, az elismert tudóst, a relativitáselmélet szülőatyját.” Noha ez cikk is leszögezte, hogy Einstein „a köztiszteletben álló zsidó küldöttség tagjaként érkezett”, végül csak mellékesen jegyezte meg, a cionista delegáció élén egyébként Weizmann állt.
A tudós – állapította meg Barabási – kapott egy jó erős kezdőlökést, amivel elindították a siker útján. „Attól a naptól kezdve Einstein igazi híresség lett, és bárhová ment, mindenütt ünneplő tömegek fogadták. Ilyesmire sem azelőtt, sem azóta nem volt példa: Einstein az óriási hírnevét a véletlennek köszönhette, amelynek semmi köze nem volt a tudományos teljesítményéhez. Egyszerűen csak jókor volt jó helyen.”
A hálózatkutató könyvében emlékeztet arra, hogy a teljesítmény vonzza a sikert. De ha a teljesítmény nem mérhető, a sikert a hálózatok határozzák meg.
„Einstein a maga teljesítményével már elérte, hogy jelentős tudósként tartsák számon, az újságírókat eleve azért küldték a kikötőbe, hogy interjút készítsenek vele. Viszont valójában Einstein kapcsolatai, vagyis az a hálózat – amelynek a része volt, és amely bizonyos ügyekhez és fontos csomópontokhoz kötötte a tudományos közösségen kívül – az, ami miatt egyáltalán helyet kapott azon a bizonyos gőzhajón. Ez a kapcsolati háló javarészt említésre sem kerül, ha Einstein siker történetét emlegetjük” – írta Barabási.
HIRDETÉSA 20. évszázad személyisége
Einstein családi megpróbáltatásai dacára szorgosan kutatott, de elméjét nem fecsérelte el haszontalan dolgokra.
Egyszer meglátogatta egy barátja, aki egy hosszú csevely után elkérte a tudós telefonszámát. Einstein elment a telefonkönyvért, és ismerőse legnagyobb meglepetésére fellapozta, majd onnan lediktálta saját számát.
„Nem tudod a saját számodat?” – hitetlenkedett barátja.
„Nem” – válaszolta közönyösen Einstein. „Semmi olyat nem jegyzek meg, amit nem tudnék két perc alatt előásni.”
Minden ellentmondása dacára, csaknem fél évszázaddal a halála után a Time a 20. század személyiségének választotta Albert Einsteint. Pedig komoly volt a versengés. A tudós Mahatma Gandhi és Franklin D. Roosevelt előtt lett első.
HIRDETÉS„Ő volt a tiszta intellektus megtestesítője, a német akcentussal beszélő, esetlen professzor” – írta a Time méltatásában, amelyben egy olyan zseninek nevezte, aki pusztán elmélkedésével felfedezte, hogy a világegyetem nem az, aminek látszik.
Olyan könnyedén sziporkázott a frappáns aforizmákkal – például: „a tudomány csodálatos dolog, ha az embernek nem kell megélnie belőle” – és játékos tréfákkal, mint az egyenletekkel.
Einstein galvanizáló hatása a képzelőerőre egész életében, sőt azután is folytatódott. Végakaratának megfelelően titokban szétszórták hamvait, egy patológus azonban megkaparintotta az agyát abban a reményben, hogy megfejti zsenialitása titkait. Kanadai kutatók csak később, a maradványokat vizsgálva állapították meg, hogy szokatlanul nagy volt a matematikai gondolkodás és a térbeli képalkotás központjának számító alsó lebenye, és rövidebbek voltak a homlok- és halántéklebeny közötti idegkapcsolatok.
Több mint száz Einstein-könyv jelent meg, amelyekből olyan ember rajzolódik ki, akinek nyugtalan magánélete éles ellentétben áll a világegyetemről való derűs elmélkedésével. Egyszerre tudott melegszívű és rideg lenni; gondoskodó apa, de mégis távolságtartó; megértő, bár nehéz társ, de egyben kirívó flörtölő is. „Mélyen és szenvedélyesen aggódott minden idegen sorsáért” – írta barátja és életrajzírója, Philipp Frank –, és „azonnal visszahúzódott a burokba”, amikor a kapcsolatai intimebbé váltak.
Egy dél-németországi polgári zsidó házaspár pufók első gyermekére nagy hatással volt uralkodó, zenei beállítottságú édesanyja, aki bátorította a hegedű, tovább a klasszikus zeneszerzők – Bach, Mozart és Schubert – iránti rajongását.
HIRDETÉS
Tizenéves korában rövid, intenzív vallási élményben volt része, ami után megdorgálta asszimilálódott családját a disznóhús fogyasztásáért. A buzgalom azonban kiégett, amint felfedezte a természettudományt és a geometriát. A vallás helyét egy életre szóló gyanakvás vette át minden tekintéllyel szemben.
Könnyelmű mérnök apja, aki sikertelen vállalkozó volt a feltörekvő elektrokémiai iparban, kevésbé volt rá hatással, bár Einstein tőle kapta azt az emlékezetes játék iránytűt, amely első tudományos gondolatait ihlette. Vajon miért mutat a tű mindig észak felé? – töprengett az ötévesen.
Magánélete nem volt feddhetetlen, erkölcsi érzéke annál inkább. Az első világháború csúcspontján a császár haragját kockáztatva aláírta a háborúellenes petíciót. Csupán négy tudós merészelte ezt megtenni. Paradox módon mégis részt vett egy girokompasz kifejlesztésében a tengeralattjárók számára. A zűrzavaros húszas években, amikor Hitler felemelkedő náci pártja a zsidókat jelölte meg Németország vereségének és gazdasági gondjainak okozójaként, Einstein és „zsidó fizikája” közkedvelt célpont volt. Ugyanakkor a sztálinisták számára a relativitáselmélet a féktelen kapitalista individualizmust hirdette, az egyház pedig istentelen ateizmust látott benne.
– ezt mondta Einstein a párizsi Sorbonne egyetemen tartott előadásában, a harmincas években.
Németország növekvő antiszemitizmusára válaszul szenvedélyes cionistává vált, ugyanakkor aggodalmát fejezte ki az arabok jogai miatt is egy esetleges zsidó államban. A nácik hatalomra kerülésekor Einstein elmenekült Németországból, és a hozzá hasonló tudósok menhelyének létrehozott princetoni kutatóintézet ajánlatát fogadta el.
HIRDETÉSAmikor megkérdezték, mennyiért vállalná el a munkát, a pénzügyi analfabéta fizikus 3000 dollárt kért, felesége, Elsa azonban 16 ezer dollárra srófolta fel éves bérét.
Miközben magányosan küzdött a gravitációval és az elektromágnesességgel, riadtan figyelte Németország kardcsörtetését. Korábbi pacifizmusa ellenére a Hitler elleni katonai fellépés mellett foglalt állást. Felhajtás nélkül segített zsidó menekültek tömegeinek bejutni a barátságtalan Egyesült Államokba, köztük egy Philippe Halsman nevű fiatal fotósnak, aki a Time címoldali portréját készítette róla.
Az emigráns magyar tudós, Szilárd Leó figyelmeztette arra, hogy a németek atombombát építhetnek. Einstein a veszélyről levélben tájékoztatta Franklin D. Roosevelt elnököt, noha nem sokat tudott a nukleáris fizika legújabb fejleményeiről. „Erre egyáltalán nem is gondoltam” – mondta Einstein Szilárdnak, aki beszámolt a láncreakcióról. Később, amikor Hirosima és Nagaszaki pusztulásáról értesült, Einstein fájdalmasan felsóhajtott.
A második világháborút után az atomfegyverek betiltásáért kampányolt, elítélte a mccarthyizmust, majd a képmutatás és a rasszizmus felszámolását tűzte ki céljául.
Egy Nobel-díjas fizikus miért ölti ki a nyelvét?
Albert Einstein 72. születésnapját 1951. március 14-én munkahelyén, abban a princetoni magánintézetben, az Institute for Advanced Study-ban ünnepelték, amely a jeles tudósok közül Neumann János matematikust és J. Robert Oppenheimert, az atombomba „atyját” is vendégül látta.
HIRDETÉSA lesifotósok a helyszín környékén ólálkodtak abban a reményben, hogy egy újabb szellemes poént hallanak a világpolitikai helyzetről, miközben megörökítik a tökéletes születésnapi fotót.
Einstein nem rajongott a médiafelhajtásért, a szószólói szerepet is unta már, a fényképészek pedig egyenesen bosszantották. Mégis beékelődött egy limuzin hátsó ülésére az intézet korábbi igazgatója, Frank Aydelotte és felesége, Marie közé. Innen nem tudott elmenekülni a vakuk elől.
„Elég volt...” – rivallt rá állítólag többször is a tolakodó riporterekre, akik nem hátráltak meg.
„Professzor úr, kérem, mosolyogjon egyet a születésnapi fotóhoz” – kérlelte az egyik.
Ekkor egy bosszús gesztussal a nyelvét is kiöltötte üldözői felé. Ezt a pillanatot örökítette meg Arthur Sasse, a UPI fotósa. A kép gyorsan bejárta a világot, de nem Sasse jóvoltából lett ikonikus.
HIRDETÉSA kócos professzor, aki gyakran elfelejtett zoknit húzni, és akinek relativitáselméletét máig csak a világ legzseniálisabb elméi értik, számos nyomatot rendelt, és úgy vágta ki a képet, hogy az Aydelotte házaspár már ne legyen látható. A fotók tucatjait kollégáinak, barátainak és ismerőseinek küldte el.
– írta barátnőjének, Johanna Fantovának. A fotó egy eredeti, dedikált példánya 2009-ben több mint 74 ezer dollárért kelt el egy árverésen. Ez lett a valaha készült legdrágább fotó a zseniről.
A fénykép az amerikai boszorkányüldözés korszakában készült, amikor Joseph McCarthy szenátor „kommunistákat” kiáltott, ami után számos politikust, értelmiségit és művészt vádoltak meg „Amerika-ellenességgel”.
„A buta emberek uralmát nem lehet legyőzni, mert túl sokan vannak, és a hangjuk ugyanannyira számít, mint a miénk” – így vélekedett Einstein az emberi ostobaságról.
Eközben azt is megállapította: „Két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi butaság”.
HIRDETÉSDe az univerzumban nem volt egészen biztos.