Ez a gyakran kifejezetten szórakoztató, emancipációról szóló tündérmese egyben kedves, szelíd történet is, korántsem az a vad, pikáns szexkomédia, amelyre a vírusvideók alapján számíthatott...
„A kis herceg”-ben Antoine de Saint-Exupéry azt írta: „Az ember akkor is magányos, ha emberek között van.”
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Egy helyi halásznő (Olivia Coleman) erről egyet s mást tud. A falusiak (mind névtelenek, és vagy foglalkozásukról, vagy családi állapotukról ismerhetők) állandóan szóvá teszik a szagát és elhanyagolt külsejét, rendszeresen sértegetik, és nagyrészt kiközösítik. A konzervatív közösségben tovább rontja a helyzetét, hogy mit sem törődik a városka archaikus szertartásaival – különösen a házassághoz kapcsolódó rítusokkal. Ebben a városban a házasságkötés része, hogy egy gallért tesznek a nő nyakára, és a falusiak által hangoztatott szerelem a halásznő számára „inkább teher, mint jutalom”.
Mégis magányos, és elege van a Szabó felesége (Elizabeth Debicki) passzív-agresszív megjegyzéseiből. Hogy ne vénlányként kelljen leélnie az életét a faluban, felkeresi az erdei kosárfonót (Peter Dinklage), és megkéri, hogy készítsen neki egy férjet.
Egy hónappal később a mester teljesíti a kérést. A nő megjelenik a kápolnában, hogy találkozzon különös rendelésével: a Fonott Férjjel (Alexander Skarsgård). Félreérthetetlenül tekintélyt parancsoló alak, szelíd óriás, teljes egészében fűzvesszőből fonva. És kifejezetten jóképű is, a kíváncsiskodó hagyománykövető feleségek csodálják a fonott testét, és eltűnődnek a... fás szárán.
Ahogy az új pár összefonódik, hamar kiderül, hogy az ő jelenléte felforgatja a megszokott rendet. A Fonott Férj mindaz, ami a többi házastársból hiányzik: figyelmes, kedves, és az ágyban is igazi tűzijáték – annyira, hogy a halásznő ágya folyton javításra szorul.
Mielőtt feltenné a kérdést: nem, az esetleges szálkáktól eredő problémákra, amelyek a heves szeretkezésből adódhatnának, nem kapunk választ. Fogadja el, hogy ebben a varázslatos világban a vaginitisz egyszerűen nem létezik.
Ahogy tovább virágzik a házastársi boldogság, a helyi férfiak egyre bizonytalanabbá válnak az emelkedő elvárások miatt, a nők pedig elgondolkodnak azon, mit is jelent a háziassági tökéletesség, amikor ilyen látszólag hiteles szerelemmel szembesülnek, és a beteljesületlen méhkirálynő, a Szabó felesége ezt végképp nem tűri. Ármánykodni kezd, hogy megőrizze az unalmas mindennapi rutinok szentségét...
Akárcsak „A kis herceg”, a Wicker a magány, a szerelem, a veszteség és az emberi természet témáival foglalkozik. Gyakran szórakoztató, a felszabadulásról szóló tündérmese, ugyanakkor nagyon kedves hangvételű történet, amely korántsem az a pajzán szexkaland, amelyet a vírusosan terjedő előzetesek sejtethettek.
Ursula Wills rövid példázata, „The Wicker Husband” adaptálásakor Alex Huston Fischer és Eleanor Wilson rendezők ugyan engednek némi fülledtségnek, de sokkal inkább egy korszakos példázatot akarnak megrajzolni a társadalmi konvenciók béklyózó természetéről. Még inkább arról, miként fenyegetheti a boldogságot az olyan kollektív elfojtás, amely a mindent átható nőgyűlöletből és a beletörődve elfogadott társadalmi korlátokból fakad.
A film egészén át a mindig hibátlan Coleman hiteles érzelmi alapozással teszi hihetővé a kiinduló helyzet bizarrságát, Skarsgård pedig olyan szerepben nyújt remek alakítást, amely elsőre nem tűnik különösebben megterhelőnek – pedig az. Nem csupán „megfektethető bútordarab”, hanem olyan lény, akit – Pinokkióhoz hasonlóan – azzal a képességgel hoztak létre, hogy maga választhassa meg, milyen jellem lesz belőle. Skarsgård bölcsen visszafogottan játssza a figurát, és hagyja érvényesülni a Wētā Workshop pazar munkáját, amelynek a Fonott Férj megalkotását köszönhetjük. Az alkotók kiváló gyakorlati effektusokat és protéziseket vetnek be, amelyek lehetővé teszik, hogy a színész finoman egyensúlyozzon az első látásra kevés önállósággal bíró teremtmény és a lelki mélységgel rendelkező ember között.
Ahol a Wicker kissé szétesik, az az, hogy nem mer igazán elköteleződni az ellenállhatatlan bizarrság mellett. Dicséretes módon elkerüli a túlédes csapdákat, és több ponton pontosan eltalálja a tiszteletlen hangnemet, de egy ennyire ígéretes alapötlet – ráadásul olyan színészekkel, akik pontosan értették a feladatot – a második felében szokatlanabb és emlékezetesebb megvalósítást érdemelt volna.
A fordulat egy tragikus, impulzív pillanaton múlik, amelyben Coleman igazán ragyog. Remekül idomul a játékos, meseszerű tónushoz, amikor kell, ugyanakkor – ami kulcsfontosságú – képes az érzelmeket megható, hiteles pátosszal lehorgonyozni. Az, hogy a végén mégis a happy end mellett döntenek, mintha némileg aláásná a film Grimm-meséket idéző potenciálját, valamint azokat a gondolatokat, amelyek a szerelem szükségszerű mulandóságáról szólnak.
Vagy – anélkül, hogy lelőnénk egy fordulatot – azt, miként átkozhatja meg a boldogságot a rajként gondolkodó közösség nyomásának való engedés, de hogyan vezethet mindez egy másféle, feltétel nélküli szeretethez is.
Kétségtelen, hogy a finálé egy tüskés tanmesébe illő lezárást hoz, amely gonoszul szórakoztató; ám egy merészebb, szívfacsaróbb kibontás még erőteljesebbé tehette volna a Wicker hatását.
Ehhez jön még néhány alig kihasznált szereplő (mindenekelőtt a csak egy villanásra feltűnő Richard E. Grant), valamint az, hogy Dinklage monológjai nem igazán állnak össze – noha ígéretesen indulnak azzal a nyitó narrációval, amely egy, az Északi-sarkvidéken élő halról szól, amely megpillantotta saját tükörképét: „Először megtámadta tükröződő önmagát. Aztán féltékeny lett csillogó pikkelyeire. Aztán megpróbált saját magával közösülni. Aztán meghalt. Biztonságosabb, ha az ember egyáltalán nem látja hal-szerű önmagát.” Így a Wicker végül nem tudja maradéktalanul beteljesíteni a benne rejlő lehetőséget.
Egy olyan filmnél, amely egy nőről szól, aki nem hajlandó az elfogadott koreográfia szerint táncolni (egy ponton szó szerint sem), az ember óhatatlanul azt kívánja, bárcsak maga a film is jobban utánozná főhősét, és vállalna még egy utolsó kockázatot. A Wicker beéri azzal, hogy szórakoztató, bájos tündérmese legyen, ami önmagában egyáltalán nem baj. De egy furcsább, sötétebb példázat is karnyújtásnyira volt.
Wicker már látható a mozikban.