„Világpremierrel készül a „Werwulf”, szó esik Lily-Rose Depp szeméről és Ridley Scott „A nyolcadik utas: a Halál” maradandó borzalmáról: Robert Eggers a lyoni Lumière fesztivál közönségét kényezteti.”
Az idei Lumière Filmfesztivál egyik díszvendége Robert Eggers amerikai rendező volt, a gótikus népi horrort feldolgozó kultfilmek, a The VVitch, A világítótorony és a Nosferatu alkotója.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Új filmje, a 14. századi Angliában játszódó, vérfarkasokról szóló Werwulf bemutatója előtt – amelyben a Nosferatu szereplőgárdájából is ismert Aaron Taylor-Johnson, Lily-Rose Depp és Willem Dafoe alakítják a főszerepeket – a rendező leült a lyoni közönséggel, hogy beszéljen azokról a sötét, azonnal felismerhető világokról, amelyeket a vásznon teremtett meg.
Sajnos nem jutott idő a rendező következő projektjének – Shakespeare „Rómeó és Júliája” új adaptációjának – megvitatására, és a közönségnek is alig adtak teret, hogy kérdezhessen. Ez visszatérő probléma a Lumière Fesztiválon, és nagy kár, hiszen az a két kérdés, amelyre Eggers mesterkurzusának résztvevői lehetőséget kaptak, kiváló volt.
Ennek ellenére a Lumière közönsége igazi világpremiert kapott: először vetítették a Werwulf nyitójeleneteit. Eggers azzal vezette fel a részletet, hogy a színkorrekció folyamata rendkívül összetett, és még a laborban csiszol néhány apróságon.
Figyelem: enyhe spoilerek a Werwulf nyitójeleneteiből.
A film egy sötétben felhangzó üvöltéssel kezdődik, amelyet az első – és Eggers megerősítése szerint nem az utolsó – átváltozás követ. Van hányás, sikoltozás, görcsös rángás, csontropogás. Nyugodtan kijelenthető, hogy Eggers ezúttal is komolyan veszi a mítoszok hitelességét, és olyasmit nyújt, ami jóval túlmutat az arcon hirtelen felbukkanó szőrön... Jóval nyersebb, gyomorba vágóbb élmény, mint bármely testhorror-átváltozás, amelyet korábbi vérfarkasfilmekben láthattunk.
A közönség alig pillanthatta meg a lény végső alakját, a következményeket viszont annál inkább: rengeteg elpusztult háziállatot. Ezt egy véres alak (Taylor-Johnson) követi, aki ismét emberi formában kopogtat be egy ajtón, és egy eltorzult arcú nő (Depp) fogadja őt... mondjuk úgy, egészen sajátos módon. Mindez arra utal, hogy Eggers a brutalitás, az ösztönös állatiság és a szexualitás bonyolult metszéspontját fogja boncolgatni.
Elhiheti nekünk: igazi csemege vár önre, amikor Eggers legújabb horrorfilmje mozikba kerül, és ha tetszett a Nosferatu, jó eséllyel ezt is élvezni fogja. A Werwulf jövőre kerül a mozikba: az Egyesült Királyságban január 1-jén, a kontinens Európában pedig az azt követő héten.
Mielőtt újabb teliholdas rémálmok érkeznek, íme a legfontosabb tanulságok Robert Eggers mesterkurzusáról.
Arról, mit néz mostanában...
„Minden kedvenc rendezőm halott, és gyakran újranézek filmeket. Jack Clayton The Innocents című alkotását például évente egyszer. Sok olyan film van, amelyhez rendszeresen visszatérek. Valójában néha nehezen tartom a tempót azzal, ami éppen fut a mozikban, mert folyamatosan egy régi filmekből álló listát dolgozok le, amelyek általában ahhoz a kutatómunkához kapcsolódnak, amin éppen dolgozom.”
A némafilmek jelentőségéről...
„Imádom a némafilmeket. Mindenki ismeri a történetet: amikor megjelent a hangosfilm, visszaesett az a fajta filmkészítés, amelyben képekkel mesélnek történetet, és minden a párbeszédekről szólt. Persze vannak kivételek; Fritz Lang azonnal tudta, hogyan kell csinálni. Úgy érzem, a Werwulf esetében sikerült olyan filmet készítenem, amelynél le lehet némítani a hangot, és ön akkor is érti a történetet. A képek mesélnek. A Werwulf ráadásul középangolul, archaikus angollal szól, de az angolul beszélő közönség számára, amely nem kap feliratot, valójában nem szükséges megérteni, mit mondanak a szereplők ahhoz, hogy követni lehessen a cselekményt. Tegnap este a 12 dühös embert néztem, és az csodálatos – dialógusvezérelt film, és mégis igazi mozi. Engem azonban jobban érdekel, hogy képekkel meséljek történeteket.”
A női tekintetek visszatérő motívumáról filmjeiben...
„A szem a lélek tükre... Anya (Taylor-Joy – The VVitch) és Lily-Rose (Depp – Nosferatu) pedig hatalmas szemekkel rendelkeznek, ez sokat segít. Időnként frusztráló feladat ez a színészek számára. A The Odyssey című filmben Christopher Nolan IMAX-kamerákkal forgat, amelyek akkora monstrumok, hogy a színészek nem látják egymást, ezért tükörrendszert kellett kitalálniuk, hogy mégis lássák a partnerüket. Én viszont mindig teszek egy kis darab ragasztószalagot az objektív közelébe, így a színészeknek gyakran közvetlenül a kamerába kell nézniük. Mindig szerettem a szoros tekintetirányokat. Nézze meg Elem Klimov Jöjj és lásd című filmjét, és rögtön érteni fogja, miért jó ötlet ez.”
Arról, miért inspirálja jobban a múlt, mint a modern világ...
„A saját konyhámban bőven elég mindennapi realizmust látok. A film mindig tükröt tart a társadalom elé, de ha ez a tükör túl közel kerül, úgy érzem, az alkotás túlságosan erőlködik, hogy valamit kimondjon. Olyan filmet készíteni, amely egyszerre időtlen, mégis a jelenhez szól... lehetetlen. Természetesen nem vákuumban élek, és ha kizárólag a korszak közönségének készítenék korhű filmet, vagy a vikingeknek vikingfilmet, az gond lenne. De ha megpróbáljuk nemcsak az adott kor fizikai világának hitelességét, hanem a korszak belső világát is megragadni, akkor talán könnyebben megláthatjuk, kik vagyunk ma, és merre tartunk.”
A nyelvhasználat fontosságáról...
„A nyelv minden filmemben nagyon specifikus, és tetszik, ahogyan a nyelv alakítja a gondolkodást. A nyelv nem tökéletes, nem tud mindent kifejezni. Amikor új nyelveket tanul az ember, új gondolkodásmódokat ismer meg. »Ó, Németországban van egy szó arra a fogalomra, amelyet én alig tudok körülírni...«.”
Arról, miért olyan gyakori az éjszaka és a sötétség filmjeiben...
„Utálok éjjel forgatni. Minél idősebb vagyok, annál nehezebb. De ha az ember vámpírfilmet vagy vérfarkasfilmet készít, nincs választása. Tudja, nem szeretem a Nosferatu végét, mert egyszerűen nem működik. A szörny, maga a vámpír a sötétben erős. És akkor is ereje van, amikor nem látjuk. Ahogy Ridley Scott A nyolcadik utas: a Halál című filmjében. Ha erős fényt irányítunk a szörnyre, megöljük az illúziót, mert akkor már csak Bill Skarsgårdot látjuk sminkben.”
Arról, milyen lenne egy Robert Eggers-féle Batman-film...
„Az interneten kering egy pletyka, hogy fekete-fehér, 1930-as évekbeli Batman-filmet készítek, nyomozós filmként. Egy életben csak bizonyos számú filmet lehet megrendezni, ezért képregényfilmet valószínűleg nem vállalnék. De ha végtelen számú filmet készíthetnék, ez vicces móka lenne. Egy 1930-as évekbeli Rolls-Royce Batmobil – ugye milyen csábító?”
Arról, hogyan lehet teljesen új szörnyet teremteni, amelyet nem korábbi mítoszok vagy folklór inspirálnak...
„Nem vagyok túl kreatív. Elolvasok valamit, amit még nem láttam a vásznon, és azt viszem filmre. Van bennem egy rész, amely erős kapcsolatot érez a múlttal, és késztetést arra, hogy megőrizzem. Például az, hogy a boszorkányok mezei nyúllá változnak, gyakori motívum a brit és kelta folklórban, Amerikában viszont ez az elképzelés teljesen elveszett.”
Arról, hogyan határozza meg, mi a szörny...
„A szörny mindig rólunk szól, minket tükröz. (...) Mi az a trauma, amely nem hal meg? (...) Sok kortárs horrorfilmrendezőt csodálok, de számomra a lények etalonja továbbra is az 1979-es Alien. A (H. R.) Giger-féle dizájn – egy fallosz vaginával... Ez mi vagyunk. És ráadásul nincs szeme, ez adja az erejét. A vérfarkasfilmeknél gyakran az a gond, hogy a vérfarkas szeme nem jó, és azonnal látjuk, hogy valaki jelmezben van. Az Alien esetében a teremtmény hideg, távolságtartó, ettől még fenyegetőbb.”
A Werwulf december 25-én kerül a mozikba az Egyesült Államokban és Kanadában, Európában pedig 2027 januárjának elején lesz látható a mozikban.