Egy tiszteletre méltóan sötét, összerándulást kiváltó kitérő a DC Studios számára: a „Clayface” horrorfronton sokat eltalál, de a forgatókönyv a második felére elfárad, így az összhatás merész, mégis egyenetlen.
Nem sok film mert vállalkozni arra, hogy a szuperhősöket a horrorral ötvözze.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Wes Craven megtette a Swamp Thinggel, Sam Raimi követte a sort a _Darkman_nel, David Yarovesky pedig szintén megpróbálkozott az összeolvasztással a _Brightburn_ben, a Szuperman-mítosz 2019-es horrorváltozatában, amelynek producere nem más volt, mint James Gunn, a DC Studios jelenlegi társigazgatója.
DC-univerzumuk első fejezetének harmadik filmjében, amely a „Chapter One: Gods And Monsters” címet viseli, Gunn és társfőnöke, Peter Safran a „szörny” oldalra összpontosítanak. Egy kevésbé ismert Batman-gonosztevőre építenek, és egy dicséretesen sötét hangvételű, visszafogott költségvetésű (40 millió dolláros) kitérőt szerveznek a stúdiónak, a jóval bombasztikusabb és családbarátabb Superman- és Supergirl-kalandok után.
A Clayface főszerepében a viszonylag ismeretlen walesi színész, Tom Rhys Harries látható Matt Hagenként, egy jóképű színészként, akinek csillaga épp felfelé ível. Igen szerény kezdetek után ma már díjjelölésekkel büszkélkedhet, a szoborszerű, kék szemű szívtipró előtt pedig nyitva áll a világ.
Egy este úgy ünnepel, hogy összejön egy fiatal nővel, akivel a táncparketten ismerkedik meg. Csakhogy a lány egy késelésre hajlamos gothami maffiózó, Markos Szabo (David Dencik) barátnője, aki bosszúból cafatokra vágja Matt arcát. Újra és újra.
Matt felhasított szája, elkaszabolt arccsontjai és szétzúzott orra miatt már korántsem kameraképes. Kétségbeesetten próbálja visszaszerezni szívtipró életét és színészi karrierjét, ezért az eltorzult színész Dr. Caitlyn Corrhoz (a mindig remek Naomi Ackiehoz) fordul, egy nanotechnológia élvonalában dolgozó tudóshoz, aki kísérleti őssejtszérumával oltja be. A mesterséges intelligencia által irányított, engedély nélküli keverék képes regenerálni az elhalt emberi szöveteket, Matt pedig könyörög Caitlynnek, hogy ő lehessen az első emberi kísérleti alanya.
A kezdeti eredmények biztatónak tűnnek, mígnem váratlan, az arcát szó szerint leolvasztó mellékhatások ütik fel a fejüket. Matt erőszakos, bosszúvágytól fűtött spirálba zuhan, amelynek végén az összes nanocellát beinjekciózza magának a doktornő készletéből...
A Clayface komor és meglepően véres eredettörténetként működik, frissítően önálló kalandként, amely két kézzel kapaszkodik a body horror műfajába. Van egy nyitó késes támadás, amelynél a kamera egy pillanatra sem fordul el a vágásoktól és hámozástól; rengeteg gyomorforgató, naturalisztikus helyreállító műtét; és egy összerándulást kiváltó jelenet a repülőgép mosdójában, ahol Matt úgy próbálja nyitva tartani összeolvadó szemeit, hogy egy körömollót vezet be a pillantásába.
Nem a gyengébb gyomrú nézőknek való, és bár lenyűgözően véres, a Clayface ott vérzik el, hogy a forgatókönyv (nem kevésbé találóan) csak bőrfelszínt karcoló, és nem ér fel a praktikus effektek és maszkok pazar használatához. Megakad a karakterek kibontásában, és nem tudja igazán izgalmasan feltárni a történet tematikus potenciálját, illetve Matt különféle átalakulásainak ígéretét. A szétcincált arctól a kibontakozó képességig, hogy más embereket utánozva változtassa az arcát, bőven lett volna mit kiaknázni a szépségideálok felszínességéről és Hollywood sekélyességéről. Ráadásul ha a főszereplő színész ennyire meggyőzően adja el átváltozásainak egyszerre nyugtalanító és szívszorító terhét, jóval többet ki lehetett volna hozni abból a pszichológiai és metaforikus súlyból, amely egy tragikus hős végzetes hibája miatt bekövetkező bukásában rejlik.
Senki sem várt mélyreható karaktertanulmányt, de az identitás elvesztéséről szóló, valamirevaló kibontás bőven indokolt lett volna.
Ehelyett James Watkins rendező (Eden Lake, Speak No Evil) beéri egy jóval sablonosabb, kiszámíthatóbb második felvonással, amely közben óhatatlanul eljátszik a gondolattal: mi lehetett volna... A projektet ugyanis eredetileg Mike Flanagan (Midnight Mass, The Haunting of Hill House, Carrie) vitte el Gunnhoz és Safranhoz. Időbeosztási ütközések miatt Flanagan végül sosem rendezhette meg a Clayface-t, forgatókönyvét pedig Hossein Amini (Drive, Hófehér és a vadász) dolgozta át. A film ernyedtebb pillanataiban (darabos párbeszédek, ügyetlen, Matt lecsúszott múltját felvázoló előtörténet, erőltetett romantikus szál Matt és Caitlyn között) könnyű azt kívánni, bárcsak Flanagan kapta volna meg a gyeplőt, és egy feszesebb Clayface-változattal állhatott volna elő.
Kár érte, mert a Brian Yuzna-féle jegyek, valamint a The Fly és a Arc nélküli szemek felé tett kikacsintások nagyon ígéretesek voltak, és Harries is bizonyítja, hogy elbír egy egész filmet. Ám ahogy Milly Alcock a _Supergirl_ben, úgy az ő erőfeszítéseit sem kíséri igazán újszerű vagy radikális eredmény.
Le a kalappal a DC Studios előtt, amiért kockázatot vállalt, és valami jóval mocskosabb, véresebb filmet szállított, mint bármelyik másik blockbustermozis kínálat. A film kétségkívül más, és jelentősen - sőt, messze - felülmúlja az olyan korábbi antihős-filmeket, mint a Morbius, a Madame Web vagy a Kraven the Hunter. Ám bármennyire is nyomasztó és gyomorforgató a Clayface, a történetnek és szereplőinek igazán a bőr alá kellett volna kúszniuk, hogy maradandó élményt hagyjanak.
A Clayface már a mozikban látható.