Az EU egy „Szivacsprogramot” hoz létre, hogy támogassa azokat a természetalapú projekteket, amelyek csökkentik a városok aszály- és árvízveszélyét.
A szélsőséges időjárási ingadozások kettős fenyegetéssé tették a vizet Európa városai számára. Amikor viharok csapnak le, túl sok víz zúdul rájuk. Amikor aszály sújtja a térséget, túl kevés áll rendelkezésre.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ám egyes szakértők úgy vélik, hogy a „szivacsváros” modell – egy természetalapú várostervezési megközelítés, amely két évtizede Kínában jelent meg – segíthet abban, hogy a városok új értelmet adjanak a régi mondásnak: „tegyünk félre az esős napokra”.
A modell lényege, hogy a városi területeket utólag zöldfelületekkel, vízáteresztő burkolatokkal és víztároló rendszerekkel látják el, hogy a csapadékot elnyeljék, visszatartsák és újrahasznosítsák, ahelyett hogy hagynák elfolyni. Ez tehermentesíti a csatornarendszereket, és megőrzi a vizet az aszályos időszakokra.
„Az egyik leghatásosabb módja annak, ahogyan a városok alkalmazkodhatnak, ha visszafordítják azt az évszázados várostervezési szemléletet, amely a csapadékot hulladékként, nem pedig értékes erőforrásként kezelte” – mondja Justin Abbott, az Arup mérnöki tanácsadó vállalat vezető munkatársa és európai vízügyi vezetője.
Mit jelent a „szivacsváros”?
A szivacsváros-modellt a 2000-es évek elején dolgozta ki Kongjian Yu kínai tájépítész.
Olyan elemek alkalmazását javasolta, mint a tavak, vizesélőhelyek és növényzettel beültetett vízelvezető csatornák, amelyek még azelőtt felfogják a csapadékot, hogy az a csatornákba és folyókba rohanna. A lefolyás lassítása – érvelt – csökkentené az árvízkockázatot viharok idején, míg az esővíz felhasználható lenne a felszín alatti vízkészletek utánpótlására vagy parkok öntözésére száraz időszakokban.
A növényzet emellett segítene hűteni a városi utcákat hőhullámok idején, és bizonyos esetekben az egészséges talaj és a vizesélőhelyek a bozóttüzek ellen is védelmet nyújthatnának.
Miután 2012-ben súlyos áradások 79 ember halálát okozták Pekingben, elképzelései még nagyobb figyelmet kaptak.
2014-ben Kína nemzeti irányelveket fogadott el a szivacsvárosok fejlesztésére, majd a következő évben 16 városra – köztük Vuhanra, Hsziamenre és Csungkingra – kiterjedő kísérleti programot indított. 2016-ban újabb 14 város, köztük Sanghaj és Sencsen csatlakozott.
Kína célja, hogy 2030-ra beépített városi területeinek 80 százaléka szivacsvárosként működjön.
Szivacsvárosok: ellenállóbbá tehetik-e Európát?
Európa évtizedek óta kísérletezik hasonló vízgazdálkodási projektekkel.
1998 és 2002 között a dél-svédországi Malmö a gyakori áradásokkal küzdő Augustenborg városrészt alakította át: zöldtetőket, vizesélőhelyeket, vízvisszatartó tavakat és hat kilométernyi vízcsatornát építettek ki. A 2007-es és 2014-es nagy viharok idején ez a negyed jóval kevesebb árvízkárt szenvedett, mint más városrészek.
A hollandiai Rotterdam városában a 2013-ban megnyitott Benthemplein víztér jó időben kosárlabdapályaként és közösségi térként szolgál, heves esőzések alkalmával viszont három medencéje ideiglenesen akár 1,7 millió liter vizet is képes visszatartani.
A dán fővárosban, Koppenhágában egy évvel később adták át a Tåsinge Plads teret, amely a közeli háztetőkről gyűjti össze a vizet föld alatti tárolókon és esőkerteken keresztül – ezek sekély, beültetett mélyedések, amelyek lehetővé teszik, hogy az esővíz beszivárogjon a talajba.
Európai Bizottság célja, hogy az ilyen jellegű projekteket kiterjessze az egész kontinensen. A 2025-ös vízresziliencia-stratégia (forrás: angol) több szivacsváros létrehozását, valamint még több vizesélőhely helyreállítását szorgalmazza, és a blokk most egy úgynevezett „Sponge Facility” létrehozásán dolgozik e projektek támogatására.
A változtatások azonban nem lesznek egyszerűek. A műemléki védelem alatt álló épületek, a zsúfolt utcák és a föld alá rejtett közművek megnehezítik a történelmi belvárosok utólagos átalakítását. Abbott szerint ez azonban nem lehet kifogás arra, hogy a városok ne gondolkodjanak a megszokottnál merészebben.
„Ezeknek a kihívásoknak inkább a célzottabb beavatkozásokra kellene ösztönözniük, nem pedig tétlenségre” – fogalmaz, és kisebb lépésekre tesz javaslatot, például az udvarok burkolatának felszedésére, több fa ültetésére, illetve olyan zöldtetők telepítésére, amelyek részben vagy teljesen növényzettel borítottak.
A szivacsvárosok „erőteljes” eszközt jelentenek, de nem csodafegyverek
Még a legzöldebb város is csak bizonyos mennyiségű esőt képes elnyelni. Szélsőséges viharok idején a talaj telítődik, a tárolórendszerek megtelnek, és a felesleges víznek nincs hová távoznia.
A 2024-ben Valencia környékén pusztító árvizek tragikus következményekkel mutatták meg, mi történhet, ha a szélsőséges esőzés ilyen módon felülkerekedik egy város védelmi rendszerein.
„A szivacsalapú intézkedések erőteljesek, de önmagukban nem tudnak minden kihívást kezelni” – magyarázza Abbott.
A városoknak továbbra is szükségük van hagyományos csatornarendszerekre, nagyobb tározókra és kijelölt útvonalakra, amelyek elvezetik az árvizet, amikor az esőkertek és vizesélőhelyek elérik kapacitásuk határát – teszi hozzá.
Ez azonban több, mint mérnöki kérdés. Abbott szerint a városvezetésnek, a vízszolgáltatóknak, a beruházóknak és a tulajdonosoknak egyaránt felelősségük van a csapadék kezelésében. Egyetlen szereplő döntései egész városrészekre hatással lehetnek.
„A városok tervezésekor és kialakításakor a vizet kell az első helyre tenni” – mondja. „Úgy kell terveznünk, hogy a vízzel együtt gondolkodunk.”