A kontinens, amelyet már sokan temetnek és süllyedni látnak, most megint kénytelen komolyan venni magát. Jelenleg úgy fest, hogy a Donald Trump okozta kezdeti sokkhatások arra kényszerítik Európát, hogy újraindítsa hatalmas rendszerét, amely lelassult az előző években.
1947 nyarán, a romos Európát látva George C. Marshall tábornok, amerikai külügyminiszter nem rózsaszínű eszméket hirdetett meg, hanem egy kegyetlenül pragmatikus gondolatot: ha Európa nem áll talpra, Amerika sem lesz biztonságban. A Marshall-terv nem szeretetprogram volt, hanem stratégiai befektetés, vagyis pénzzel vásárolt stabilitás és szövetség.
A klasszikus ERP (a Marshall-terv) 16 résztvevő országot támogatott, fő helyen kezelve az Egyesült Királyságot, Franciaországot, Nyugat-Németországot (NSZK), Olaszországot és Hollandiát, mai értéken 150 milliárd dolláros nagyságrendben.
Visszatekintve a költségkeret akár szerénynek is tűnhet, de ez félrevezető összehasonlítás, mert azokban az időkben az ipari beruházások költségszintje radikálisan alacsonyabb volt. Az alapanyagok, az energia, a munkaerő és a föld ára összehasonlíthatatlanul kevesebbe került, és az akkori dollárral sokkal több kapacitást lehetett létrehozni: utakat, gyárakat, erőműveket, vasutakat, kikötőket.
A szovjet blokk országai nem vettek részt a Marshall-tervben. Formálisan dönthettek volna így, azonban Moszkva egyértelművé tette, hogy a támogatás elfogadása politikailag kizárt, mert „imperialista befolyást” és beavatkozást tenne lehetővé. Magyarország számára a tervezet 422 millió dollárt utalt volna ki, de a Rákosi-vezetés erre nem tartott igényt.
Sztálin világosan látta, hogy a Marshall-terv leértékeli a kommunista pártok súlyát és népszerűségét, ezért annak meghirdetését direkt politikai támadásként értékelte. Helyette a szovjet gazdasági támogatást helyezte kilátásba, ami 1949-ben a KGST képében jött létre - jóval kisebb hatásfokkal, mint amit az Egyesült Államok kínált.
Miközben Nyugat-Európa amerikai forrásokkal, technológiával és szervezési modellekkel gyorsította fel az újjáépítést és az ipari modernizációt, Kelet-Európa egy zárt, erőforráshiányos rendszerben próbált talpra állni. Az újjáépítés így nemcsak lassabb lett, hanem szerkezetében is torzult. A következmény nem összeomlás volt, hanem tartós lemaradás. Az ipar kevéssé lett versenyképes, a technológiai szint elmaradt a nyugatitól, és a tervgazdaságok merevvé váltak.
A Marshall-terv elutasítása nem csak egy elvesztett lehetőség volt, hanem évtizedekre meghúzta a modernizációs korlátot is. Ezért a rendszerváltások során nem két hasonló állapotú Európa találkozott újra, hanem egy gyorsuló Nyugat és egy szándékosan fékezett Kelet. A különbség nemcsak politikai, hanem infrastrukturális, ipari és intézményi volt, és részben máig is az.
Az európai számítógép nem egy ócskavas
Ha a mai Európát egy számítógéphez hasonlítjuk, akkor az „újraindítás” (reboot) azt jelenti, hogy olyan rendszert kell felpörgetni, amely nem ment tönkre, csak lelassult. A hardver alapvetően rendben van, erős ipar működik, fejlett az infrastruktúra, versenyképes a mezőgazdaság, jelentős a tudásbázis, és mindezekhez bőven van tőkeerő és piac is.
Az Európai Unió még mindig stabil dobogós a világ össztermelésének listáján, Kínával versengve az ezüstéremért az Egyesült Államok mögött. A gond sokkal inkább az, hogy - Kínával ellentétben - az európai gép operációs rendszere már hosszú ideje nem kapott frissítést, a háttérben túl sok program fut egyszerre, és a szoftverek közül sok készült olyan korszakra, amikor a biztonság még „alapértelmezett beállítás” volt.
Mindeddig az Egyesült Államok stabilan állt a rendszer mögött, és Európának a geopolitika inkább kellemetlen háttérzaj volt, nem napi működési feltétel. Noha a hidegháború vörös frontvonala Európában húzódott, de a fegyverek nem itt dördültek el, hanem Koreában, Vietnámban, a Közel-Keleten és Afrikában. A kontinens kívül maradt a történelem durvább epizódjain, kivéve a délszláv háborút, amivel nem tudott mit kezdeni, és megint csak Amerikára szorult.
Ebben az idilli állapotban nem alakultak ki olyan krízisek, amelyek a kontinens egészét háborús veszélybe sodorták volna. Nem túl régi emlék például, hogy a nyolcvanas évek közepén, amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok közepes hatótávolságú nukleáris rakétákat telepített Európába (SS-20 és Pershing), viszonylag gyorsan sikerült a válsághelyzetet politikai tárgyalásokkal megfékezni, és utána lehetett megint fellélegezni egy nemzedéknyi időre.
Ez a sajátos egyensúly évtizedeken át tartott
Ebből az állapotból nőtt ki az a biztonságérzet, amely előbb kényelmet, majd önelégültséget és figyelmetlenséget szült. Európa évtizedeken át nem a biztonságba, hanem a jólétbe fektetett, a védelmi kiadások zsugorodtak, miközben a társadalmi rendszerek, az újraelosztás, az életszínvonal-politika elsőbbséget kapott.
A Szovjetunió összeomlásával ez az érzés tovább erősödött, mert a kilencvenes évek Európája úgy élte meg a történelmet, mintha végleg maga mögött hagyta volna a nagyhatalmi konfliktusok korszakát. A volt szovjet blokk országainak sorozatos csatlakozása a NATO-hoz és az Európai Unióhoz azt a benyomást keltette, hogy a kontinens környezetében nem maradt olyan tér, ahonnan valódi katonai kihívás érkezhetne, és egyre többen kezdték az európai békét örökérvényűnek tartani.
A hosszú álom után jött Putyin, majd a lassú ébredés
Vlagyimir Putyin színre lépésével ez a világkép repedezni kezdett, de jó ideig alig észrevehetően. Az orosz elnök kezdetben nem kívülről támadta a demokratikus rendszert, hanem belülről kérdőjelezte meg. Visszaállította az állami erőt, a hadsereget és a titkosszolgálatot újra a politika középpontjába emelte, és világossá tette, hogy Oroszország nem beilleszkedni akar a nyugati rendbe, hanem befolyásolni azt.
A NATO 2008-as bukaresti csúcstalálkozója volt az utolsó alkalom, amikor az orosz és az amerikai elnök közvetlenül beszélgetett geostratégiai kérdésekről. G.W.Bush és Vlagyimir Putyin nem jutottak dűlőre a NATO bővítésének kérdésében, és ez az új időszámítás első perce, amikor már nem a diplomácia, hanem az erőpolitikai lépett színre.
Szinte rögvest jöttek is a félreérthetetlen jelzések: előbb Grúzia, majd a Krím és Kelet-Ukrajna félreérthetetlenül mutatta, hogy a poszthidegháborús nyugalom nem egy végleges állapot volt, hanem csak egy törékeny történelmi kivétel.
Miközben az új Oroszország egyre határozottabban mutatta fel a katonai erőt, Európát még mindig a költségvetési hiánycélok, az agrártámogatások és a közös valuta védelme foglalkoztatták. A háború fogalma kikerült a mindennapokból, és átköltözött a múzeumokba, az évfordulós beszédekbe, a díszszemlékbe és a tankönyvek lábjegyzeteibe. Generációk nőttek fel úgy Európában, hogy a hadsereg szinte kulturális intézménnyé vált, aminek hagyománya van, de a funkciója már nem világos.
A NATO 2014-ben rögzített 2 százalékos GDP-arányos védelmi kiadási célját Európában hosszú éveken át csak néhány ország teljesítette, miközben a többség messze elmaradt tőle. Ukrajna 2022-es megtámadása előtt a legtöbb nagy európai NATO-tag (köztük Németország, Olaszország, Franciaország, Spanyolország) a védelmi küszöb alatt maradt, ami jól mutatja, mennyire nem sürgette őket a biztonság kérdése. Ez alól csak az Egyesült Királyság és néhány kelet-európai ország volt kivétel.
Joe Biden elnöksége alatt Európa szempontjából úgy tűnhetett, mintha a világ visszatért volna a megszokott rendbe. Washington újra a szövetségek nyelvén beszélt, a NATO jelentősége nem kérdőjeleződött meg, és az Egyesült Államok kiszámítható intézményes partnerként viselkedett. A transzatlanti kapcsolatokban a hangsúly a helyreállításon volt, nem az alkudozáson.
Biden alatt nem érkeztek fenyegetések Amerikából. Nem volt szó feltételes védelemről, nem létezett zsarolás a vámokkal, és a szövetségi rendszer a korábbi kerékvágásban pöfögött tovább. Európa számára ez megnyugtató volt, és a védelem terén nem történt szinte semmi.
Putyin + Trump: olyan próbatétel, ami alól nincs többé kibúvó
Trump második korszaka azért sokkoló Európa számára, mert végleg szétveri az illúziókat. Nem a rendszert magát, hanem a hozzá kapcsolt vágyakat és ábrándozásokat. Megkerülhetetlen a felismerés, hogy a védelemnek ára van, és többé nem várható el, hogy mindig ugyanaz a fél fizesse a számlákat.
Donald Trump második első éve világossá tette, hogy nem egyszerűen stílusbeli különbségről van szó a korábbi elnökökhöz képest, hanem alapvetően eltérő világlátásról. Az Egyesült Államok 2025 végén közzétett nemzetbiztonsági stratégiája az új helyzetet világossá is tette.
Elsősorban azt, hogy, Európának újra kell fegyverkeznie, mégpedig gyorsan és rövid határidőkkel, és ebben a kérdésben Amerika nem ismer pardont. Tekintettel Európa legnagyobb gazdaságainak gyenge növekedésére, nehéz belpolitikai döntéseket fog igényelni a védelmi költségvetések emelése. Sok európai vezető már dolgozik azon, hogy ezeket a kompromisszumokat világosan és őszintén igazolja polgárai számára, főként Németországban, de erőfeszítéseikhez Washington támogatása is szükséges lesz.
Vagyis: Trump agresszivitása ösztönző lesz Európának
A kiadások növelése önmagában nem fog biztonságot teremteni. Európának olyan védelmi pozícióra van szüksége, amelyet egy olyan jövőre terveztek, amelyben az Egyesült Államok szerepe kisebb és átalakuló. A cél nem az amerikai képességek lemásolása, hanem egy új európai elrettentési modellt kiépítése. Ez azt jelenti hogy rendkívül kockázatosság kell tenni egy agresszor számára, hogy kezet emeljen bármelyik európai nemzetre, mert olyan védelmi falba ütközik, amely amerikai téglák nélkül is megállítja.
Ez nem szakítás Amerikával, mert a fal talapzata marad, mind a politikai, mind a katonai alapköveket illetően. De hogy az építmény magasabb, szilárdabb és áthatolhatatlan maradjon, arról már Európának kell gondoskodnia. Sőt, akár át is veheti a vezetést az Egyesült Államoktól, és újjászervezheti a parancsnoki rendszert. Még nem most, de egy már belátható jövőben.
Ebben az összefüggésben Ukrajna lesz a jövőbeli transzatlanti hitelesség meghatározó stressztesztje, mert az Egyesült Államoknak és Európának közösen kell létrehoznia a fenntartható békét. Ehhez együtt kell szilárd biztonsági garanciákat nyújtaniuk az agresszió elrettentése és a hosszú távú európai biztonság érdekében.
Fontos újdonságnak látszik az is, hogy össze kell igazítani a védelmi innovációt, a kritikus infrastruktúra védelmét, a hibrid fenyegetések elleni küzdelmet és a biztonságos telekommunikációt. Bármekkora is a politikai zaj, röpködhetnek zavaros nyilatkozatok és felcsendülhetnek patetikus beszédek - nem terelhetik el a figyelmet az újgenerációs védelmi technológiák közös fejlesztéséről.
Ehhez viszont elengedhetetlen Európa részéről a beszerzési reform. A maga részéről Washington folyamatosan bővíti a beszállítói bázist, hogy agilis cégeket vonjon be olyan ágazatokba, ahol a sebesség számít, mint például a drónok és az autonóm rendszerek. Európának követnie kell ezt a mintát.
Az ipari ambíciók kudarcot vallanak, ha a beszerzés lassú, kockázatkerülő és zárt marad az új belépők előtt. Ilyenkor érdemes szem előtt tartani, hogy a katonai célú drónok szoftvereinek szavatossági ideje manapság már csak 25-30 nap, amire a Pentagon már felkészült, de az európai hadseregek nem.
Az európai elmozdulás a „több startup + kevesebb bürokrácia” modell felé növelheti a gyorsaságot és a képességeket a szövetség egészében. Ha ez elmarad, mert áldozatul esik a kényszerű vagy rossz kompromisszumoknak, akkor az USA és Kína behozhatatlanul elhúz. Ebben az esetben a világ visszatér a kétpólusú rendszerhez, amiben Európának nem osztanak lapot, és megmarad számára a követő és reagáló alárendeltség.
Itt fontos megjegyezni, hogy biztonsági tekintetben Európa nem csak politikai, hanem geostratégiai egységet is jelent, azaz bele kell érteni az Egyesült Királyságot, Norvégiát, Törökországot és azokat a balkáni államokat is, amelyek nem tagjai az Uniónak.
Az új amerikai stratégia azt is üzeni, hogy Washington és az európai fővárosok együttműködése már nem automatikus. Ahhoz, hogy Európa befolyása fennmaradjon, olyan együttműködést kell kínálnia Amerikának, ami támogatja a rugalmas ellátási láncokat, a jó infrastruktúrát és a technológiához való hozzáférést.
Amerikai szempontjából is fontos ez, mert ha Európa gondoskodik önmaga stabilitásáról, akkor Washington figyelme Kína, Irán és Latin-Amerika felé fordulhat, és közben nem kell attól tartania, hogy biztonsági vákuum keletkezik Európában. Ideát viszont az új út politikailag vitatott lesz. A nemzeti érdekekről szóló vita feszültségeket fog szítani, és lesznek további feszültségek Washingtonnal, de ezek kezelhetőek az érett hatalmak közötti kapcsolatokban. Különösen azután, hogy Európa önrendelkezést kap saját védelme felett, ami erősíti tárgyalási pozícióit, és nem csak az éppen aktuális amerikai elnökkel, hanem Moszkvával, Pekinggel vagy éppen Teheránnal szemben is.
Ha nem, akkor a globális főszereplők továbbra is úgy tekintenek Európára, mint Amerika függvényére, akinek a szavát nem kell komolyan venni.
Milyen lesz a reboot?
Az újraindítás nem kényelmi művelet, hanem kényszer. Azért indítjuk újra a rendszert, mert egyre több a lefagyás, az inkompatibilitás, és a külső támadás. Új védelmi szoftverek is telepíteni kell, és közben kiállni az olyan stressz-teszteket, mint Donald Trump politikája a NATO kezelésére vagy a vámok fegyverként való használatára.
A kérdés nem az, hogy Európa akar-e újraindulni, hanem hogy időben teszi-e meg. Ha a bevezetőben említett Marshall-terv az etalon, akkor szűk időablakkal és brutálisan konkrét célokkal lehet áttolni Európát a toporgásból egy működő pályára.