Az utóbbi évtizedek háborúiból szinte teljesen eltűnt a légicsata (dogfight), amikor két vagy több ellenséges repülőgép manőverezik és lő egymásra a magasban. Ezért történeti újdonság, hogy Izrael több évtized után ismét lejátszott egy ilyen küzdelmet.
Az IDF szóvivőjének közlése szerint a légicsata Teherán légterében zajlott egy F-35 lopakodó vadász, és egy orosz típusú JAK-130 között, izraeli győzelemmel.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A modern légiharc történetében ritka pillanat, amikor két pilótával repülő vadászgép ténylegesen egymás ellen kerül. Ha valóban megtörtént az, amit az izraeli hadsereg állít, az nemcsak katonai, hanem történeti szempontból is figyelemre méltó esemény lenne. Az ilyen klasszikus légi összecsapások ugyanis az elmúlt évtizedekben szinte teljesen eltűntek a modern hadviselésből.
Izrael számára különösen szokatlan lenne egy ilyen epizód. Az IAF a hidegháború idején és a regionális háborúk során rendszeresen vívott légiharcokat arab országok gépeivel, de ezek döntő többsége a hetvenes–nyolcvanas években történt. Az egyik utolsó nagyobb klasszikus légiharc-sorozat az 1982-es libanoni háború idején zajlott. Akkor az izraeli F-15 és F-16 vadászgépek a Bekaa-völgy felett több tucat szíriai MiG-21 és MiG-23 repülőgépet lőttek le, miközben saját veszteséget nem szenvedtek.
Ez a hadművelet – amelyet a szakirodalom gyakran a modern elektronikus hadviselés és légifölény egyik korai mintapéldájaként említ – egy korszak végét is jelezte. 1985-ben még lezajlott egy légi ütközet Szíria ellen, de az már inkább a rázó pillanat volt.
Ettől kezdve az izraeli légierő már szinte kizárólag olyan ellenfelekkel került szembe, akiknek nem volt modern vadászrepülő-flottájuk, mivel a környező arab államok az 1973-as pusztító vereség után feladták az Izrael elleni agresszió terveit. Ettől kezdve a zsidó állam légierejét a régió terrorista erői ellen vetették csak be.
Minden más lett
Azóta a légiharc jellege alapvetően megváltozott. A klasszikus „dogfight”, vagyis a közeli, látótávolságon belüli manőverező légiharc több okból is kiment a divatból. Az első és legfontosabb ok a szenzorok és a rakéták fejlődése. A modern vadászgépek radarjai, infravörös érzékelői és adatkapcsolatai lehetővé teszik, hogy a pilóta már jóval azelőtt észlelje az ellenfelet, hogy az a szemével látható lenne.
A korszerű AA (air-to-air) légi-rakéták, így az amerikai AMRAAM vagy az izraeli Derby – több tíz vagy akár több mint száz kilométeres távolságból indíthatók. A cél ezért ma már inkább az, hogy az ellenséges gépet még azelőtt megsemmisítsék, hogy egyáltalán közel kerülnének egymáshoz. A modern légiharc a szenzorok, adatkapcsolatok és rakéták párbaja lett, mintsem a pilóták manőverező taktikai küzdelme, amit oly sok háborús filmben láthattunk.
Ebben a környezetben egy iráni Jak-130 repülőgépnek egy F-35 ellen gyakorlatilag minimális esélye van. A gépet a Jakovlev tervezőiroda eredetileg kiképzőnek szánta, de alkalmassá tette támadó feladatokra is, bár nem klasszikus vadászgép. Radarja, fegyverzete és érzékelői messze elmaradnak egy ötödik generációs lopakodó vadászgép képességeitől. Ha egy F-35 valóban lelőtte, akkor a Jak pilótája jó eséllyel már akkor hátrányban volt, amikor még nem is tudta, hogy ellenséges gép van a közelben.
Az izraeli F-35 ráadásul nem teljesen azonos az amerikai változattal. Az izraeli légierő által használt F-35I „Adir” – héberül „Hatalmas” – az egyetlen olyan F-35-változat a világon, amelybe az adott ország saját elektronikai rendszereit integrálhatta. Az USA engedélye alapján saját fejlesztésű kommunikációs, elektronikai hadviselési és adatfeldolgozó rendszereket építettek be a gépbe, amelyek az izraeli katonai hálózatokhoz és hírszerzési infrastruktúrához kapcsolódnak.
A gép így nemcsak önmagában harcol, hanem egy kiterjedt információs hálózat részeként: más repülőgépektől, drónoktól, földi radaroktól és műholdaktól kap adatokat, és ezek alapján választja ki és deríti fel a célpontot, és meghatározza a támadás módját.
A modern légiharc fejlődése azonban tovább halad
Az "emberes" (manned) vadászgépek szerepét egyre inkább kiegészítik – sőt bizonyos feladatokban át is veszik – a pilóta nélküli rendszerek. Az Egyesült Államok, Izrael és több más ország is fejleszti az úgynevezett „loyal wingman” koncepciót, ami olyan drónokat jelent, amelyek egy emberes vadászgép mellett repülnek, és felderítési, zavarási vagy akár támadó feladatokat hajtanak végre. Ezek a drónok olcsóbbak, nem kockáztatják a pilóta életét, és akár olyan veszélyes küldetésekre is bevethetők, amelyekre egy emberes gépet nem küldenének.
Ráadásul a „loyal wingman” drónok szükség esetén szó szerint pajzsként védik az emberes vadászgépet. Ha egy rakéta közeledik, saját testükkel is elé állhatnak, ugyanúgy, ahogy a titkosszolgálati ügynökök vetik magukat az elnök elé egy merényletnél.
A jövő légi hadviselése ezért valószínűleg egy olyan hibrid rendszer lesz, amelyben néhány rendkívül fejlett vadászgép, főként az F-35 irányít több pilóta nélküli kísérőgépet. Ebben a modellben a pilóta inkább harctéri parancsnokká válik, mint klasszikus „légi párbajozóvá”. Ha tehát valóban megtörtént az a lelövés, amelyről az izraeli hadsereg beszél, az egy ritka visszapillantás lenne az égi hadviselés régi korszakába, amikor két pilóta szembe került egymással az égbolton.