A NATO legmagasabb katonai tisztségét jellemzően amerikai tábornokok töltötték be, de ez a jövőben változhat. Washington jelöltjének Németország tűnik.
Az elmúlt napok egyik legérdekesebb NATO-híre a berlini biztonsági konferenciáról érkezett: Matthew Whitaker, az Egyesült Államok NATO-hoz akkreditált nagykövete kijelentette, hogy Washington hosszú távú célként látja, hogy Németország adja a NATO európai szövetségesi erőinek főparancsnokát.
Ez a pozíció — a SACEUR, vagyis a Supreme Allied Commander Europe — a NATO történetében mindig amerikai tábornoké volt, 1951 óta megszakítás nélkül.
Éppen ezért nagyot szólt a mondat, még akkor is, ha Whitaker rögtön hozzátette: ez nem most, és nem holnap történik meg. „Talán 15 év múlva, talán korábban.” Ezzel együtt az üzenet világos: az USA szeretné, ha Európa, és azon belül is Németország, nagyobb felelősséget vállalna a kontinens biztonságáért.
Németország az ukrajnai háborúval újra központi szerepbe került. A Scholz-kormány Zeitenwende (Korszakváltás) ígérete még mindig csak félig kész, de a Merz-kabinet idején erőteljes katonai növekedés várható.
A Friedrich Merz-kormány által 2025-ben megkezdett nagymértékű katonai beruházások lényege a Bundeswehr konvencionális erőinek jelentős megerősítése. Ennek érdekében az Alaptörvényt is úgy módosították, hogy a védelmi kiadások egy részét hitelből is lehessen finanszírozni. Távlatosan 2029-re a német katonai kiadások a GDP 3,5 %-ára emelkedhetnek.
Mit kíván az Egyesült Államok?
Amerika részéről a SACEUR átengedése azt jelentené, hogy Berlin parancsnoksága alá kerülne az európai katonai struktúra. A gondolat nem a semmiből érkezett, mert az USA évek óta frusztrált amiatt, hogy Európa - a retorika ellenére - nem képes önállóan elrettenteni Oroszországot, és a kontinens biztonsági felépítményének kulcsa továbbra is amerikai katonai jelenlét.
Washington egy olyan Európát szeretne látni, amely képes felmutatni:
- a mozgósítható és nagy tömegű szárazföldi erőt,
- a világos logisztikai és parancsnoki láncot,
- egységes és összehangolt rendszereket.
Wolfgang Wien német altábornagy, aki a szövetségi köztársaság képviselője a NATO több testületében, úgy fogalmazott, hogy „egy kicsit megdöbbentett” a javaslat, mivel Berlinben senki sem készült erre. Egyelőre a német hadsereg (Bundeswehr) még mindig rendszerszintű hiányosságokkal küszködik, a lőszerkészletektől kezdve a harcképességen át a logisztikai folyamatosságig, és messze van még attól a szinttől, amit az amerikai hadsereg integráltsága képes felmutatni.
A javaslat így kissé olyan, mintha Washington előre átadná a díjat, amit Németország még nem nyert el. Viszont egyben jelezné azt is, hogy nincs több kifogás, és ha Berlin valóban „vezető hatalom” akar lenni Európában, akkor a felelősségből is részesednie kell.
Fontos szétválasztani, hogy a SACEUR a NATO katonai parancsnoki struktúrájának csúcsa, nem a politikai vezetésé. A politikai szintet a NATO főtitkára vezeti, ami egy diplomáciai-politikai poszt, amelyet soha sem tölt be amerikai. A főtitkár hagyományosan európai politikus, így például Jens Stoltenberg (Norvégia), Anders Fogh Rasmussen (Dánia), Jaap de Hoop Scheffer (Hollandia) vagy még korábbról: George Robertson (Egyesült Királyság).
A főtitkárok sorából kiemelkedik a spanyol Javier Solana, aki a világháború utáni Európa legsúlyosabb válságának idején, a délszláv háború legrosszabb éveiben töltötte be a pozíciót. Ő adta ki 1999. március 24-én a parancsot a NATO légi műveletének megindítására Jugoszlávia ellen, miután Slobodan Milosević szerb elnök nem fogadta el a békét célzó megállapodásokat. Solana politikai értelemben a művelet arca volt, míg a katonai irányítás Wesley Clark tábornok, azaz a SACEUR felelősségi körébe tartozott.
Miért jelentene ez stratégiai váltást?
A SACEUR poszt nem csupán egy cím, hanem egy rendkívül mélyen beágyazott gyakorlati összetevő. A pozíció azért amerikai tábornoké, mert egy európai háború esetén az amerikai haderő beáramlása és az USA nukleáris komponense létfontosságú. A nagy hadgyakorlatokat, telepítéseket, védelmi terveket mind amerikai parancsnokság alatt fogadták el.
Ha ez a poszt európaira kerülne át, akkor az elrettentés képe is változna: az USA kevesebb súlyt, Európa nagyobb szerepet vállalna. Ez egyesek szemében a felelősség növekedését jelentheti, mások viszont, főleg Oroszország, az amerikai visszavonulás jeleként látná.
Európa jelenleg nem képes önállóan fenntartani egy olyan parancsnoki struktúrát, amely meggyőzően helyettesítené az Egyesült Államokat. A keleti szárnyon (Lengyelország, balti államok, Románia, Bulgária) komoly aggodalmak merülhetnének fel arról, hogy a váltás gyengíti az amerikai garanciákat. Maga Németország - belpolitikai és történelmi okokból - szintén óvatos. Egyfelől a német hadsereg vezető szerepe Európa felett sötét történelmi narratívákat éleszthetne fel. Másrészt kérdés az is, hogy a kontinens két nukleáris hatalma, az Egyesült Királyság és Franciaország hogyan fogadná, ha egy náluk gyöngébb szövetséges venné át az irányítást Amerikától. A felvetés ezért kényes diplomáciai feladat is egyben, nehogy Amerika a viszály almáját gurítsa be Európába.
Mi szólhat mellette?
Európa végre komolyabban venné saját biztonságát. A német hadsereg modernizálása nemcsak pénzkérdés, hanem szerkezetépítés, és idővel akár el is érheti azt a szintet, hogy reálisan átvegye a feladatot. Ez jelezné Moszkvának, hogy Európa a saját erejéből is képes parancsnoki struktúrát fenntartani.
A SACEUR német kézbe helyezése jelenleg nem több mint egy amerikai „szándéknyilatkozat”, amely stratégiai vitákat akar elindítani. A következő 5–10 évben ennek nincs is komoly realitása, de a gondolat önmagában fontos. Világossá teszi, hogy Washington egyre inkább úgy látja, Európának el kell jutnia oda, hogy saját kontinensét ne amerikai tábornok védje.
Ahhoz viszont, hogy az átalakítás terve akár csak tárgyalási szinten felmerülhessen, Németországnak be kell bizonyítania, hogy képes a feladatra, katonailag, politikailag, stratégiailag, de érzelmileg is.