Nem csak a két ország demokratikus hagyománya, vagy annak hiánya és az intézmények működőképessége, vagy a korrupció határozza meg egy autoriter vezetéshez szokott ország demokratizálódásának esélyeit, hanem a karhatalmi erők együttműködése is, vélik az éintett országokat jól ismerő szakértők.
Venezuelában és Iránban egy időben merült fel a rezsimváltás lehetősége. Az elmúlt évtizedekben a két ország vezetői egyeduralmat építettek ki. Iránban 1979-ban egy a jelenlegi siíta egyeduralomnál “megengedőbb” katonai diktatúrát váltott a Homeini ajatollah által kidolgozott rezsim, a szocialista elveiben fokozatosan radikalizálódó, 2013-ban elhunyt Hugo Chavez egykori alelnöke, Nicolás Maduro pedig tíz év alatt országa erőforrásait kihasználatlanul hagyva korrupt vezérdemokráciát épített ki.
Az elmúlt hetekben mindkét politikai rezsim komoly kihívásokkal szembesült. A két politikai válságnak különböző módon kulcsszereplője és mozgatórugója az Egyesült Államok. Az amerikai hadsereg Maduro elnök január 3-i elrablásával a dél-amerikai ország belpolitikájába katonai hadművelet révén avatkozott be. Ezzel párhuzamosan Irán ügyében az amerikai elnök egy belpolitikai ellenállás, azaz egy mostanra legalább 2500 halálesetet eredményező, kétségbeesett tüntetéssorozatból kibontakozó véres polgárháború “eredményeire” alapozva fenyeget katonai beavatkozással.
Az elmúlt pár napban Trump Grönlandra fókuszál, a legújabb fejlemények szerint az amerikai elnök iráni rezsimet célzó fenyegetései alábbhagytak: Donald Trump nyilatkozatai szerint a Legfelsőbb Vezetővel, Hámenei ajatollah-val szoros együttműködésben, azonban gyakorlatilag ellőrizetlenül működő, több mint 125 ezer katonából álló Forradalmi Gárda abbahagyta a kivégzéseket. Erről megbízható belső információk azért nincsenek, mert Teherán használhatatlanná tette az internethálózatot, így a külvilággal csak az tud kapcsolatba lépni, aki Elon Musk Iránba csempészett Starlink-adóinak internetszolgáltatását valahogy eléri. A szóban forgó eszközök felkutatására a karhatalmi szervezetek házkutatásokat és razziákat folytatnak.
Az elemzők egyelőre találgatnak, hogy lehetséges-e a két autoriter rendszerben valódi rezsimváltás. Azt határozottan állítják, hogy a venezuelai elnökrablással Donald Trump nemzetközi erőpolitikája új fázisába ért, ami túlmegy a szankciós politikát idéző vámpolitikáján. Amióta a venezuelai diktátoron és feleségén álmában rajtütöttek, majd a párt Caracasból helikopterek és a USS Iwo Jima segítségével New Yorkba szállították, ott pedig bíróság elé állították, az amerikai elnök korábbi retorikai fordulatai – többek között a Grönlandról tett kijelentései, vagy a sajtó és a nemzetközi szakértők által újabban kevesbé emlegetett Kanadával kapcsolatos ötletei – más megvilágításba kerültek.
A hetek óta zajló iráni felkelésbe való külső beavatkozás lehetősége fennáll, de nem lehet megmondani, hogy azt az amerikai vezetés valóban meglépi-e. A venezuelai intervenció tükrében ez reális lépés lehet, hiszen a második Trump-adminisztráció idején Washington és Teherán között már volt fegyveres konfliktus: 2025 júniusában a 12 napos háború lezárásába Teherán azért ment bele, mert az Egyesült Államok B-2-es nehézbombázóiból ledobott bunkerromboló bombái számottevő károkat okoztak a Fordó, iszfaháni, és natanz-i nukleáris létesítményekben.
Bár Donald Trump elnöki kampányát azzal a szlogennel nyerte meg, hogy az ukrajnai és a gázai háborúkat beiktatása után napokon belül lezárja, ténylegesen vagy megnyugtatóan idáig egyik konfliktust sem tudta elsimítani. Trump egyévi elnöklete alatt az Egyesült Államok hét országban folytatott katonai hadműveleteket, általában arra hivatkozva hogy a célországokban zajló terroristatevékenység nemzetbiztonsági kockázatot jelent Amerika számára.
Elemzőkkel beszélgetve azt latolgattuk, hogy a venezuelai és iráni autoriter rendszerek demokratizálódása reális-e, hogy van-e esély rá, hogy újból funkcióra találjanak a két rendszer részben rendelkezésre álló demokratikus intézményrendszerei, amelyek jelenleg csak díszletek. Megtudtuk, hogy volt már rá példa, hogy egy döntően autoriter politikai hagyományokkal rendelkező társadalom képes volt működő demokratikus rendszerek kialakítására. Ettől azonban mind a két ország mesze van.
Trump érdekei és a mocorgó venezuelai belpolitika
Madurót és feleségét New Yorkba érkezését követően “narkoterrorizmus” vádjával azonnal kihallgatták. A manhattani meghallgatáson mindkettejük ártatlannak vallotta magát, noha Maduro állítása szerint el sem olvasta a 25 oldalas vádiratot. A meghallgatással bírósági eljárás kezdődött a venezuelai elnök és a first lady ellen. Jelenleg mindkettejüket az amerikai Igazságügyi Minisztérium alá tartozó Metropolitan Detention Center nevű brooklyni börtönben tartják fogva.
Eközben Venezuelában bizonytalan a közhangulat. Bár a katonai akciót követően Donald Trump kijelentette, hogy ezentúl ő irányítja az országot, valójában ideiglenesen Maduro egykori alelnöke, Delcy Rodríguez ügyvivő elnökként vezeti az országot. A kormány többi tagja a helyén maradt, többek között Vladimir Padrino López védelmi miniszter és Diosdado Cabello belügyminiszter is, akikről a szakértők úgy vélik, hogy ők a hatalom valódi birtokosai.
Venezuelában rendkívüli állapot van érvényben, amire hivatkozva például tüntetést sem lehet szervezni. A társadalom bizonytalan: vannak, akik a rendszer megingásában reménykednek, mások félnek a várható következményektől. Az ellenzéki hangadók most óvatosak. Ha bírálják a Maduro-rendszert, félillegalitásban szervezett, Maduro köreihez hű motorosbandák terrorizálják őket. Időközben katonai ellenőrzőpontokat is felállítottak és a rendőrség bármikor házkutatást rendelhet el. Ugyanakkor a hatalom kénytelen kompromisszumokat kötni. Ennek az az egyik első jele, hogy korlátozott számban elkezdték kiengedni a koncepciós perekkel börtönbe juttatott foglyokat. A hivatalos adatok szerint eddig 116 embert engedtek ki. A szabadlábra helyezett emberek között vannak korábbi ellenzéki vezetők is.
Rodriguez és Trump szerdán telefonon egyeztetett a venezuelai olaj, az ásványkincsek, a kereskedelem és a nemzetbiztonság témáiról. Az amerikai elnök ezt követően elégedetten nyilatkozott az új venezuelai vezetőről, nagyszerű embernek nevezve az ügyvivő elnököt. Rodriguez a közösségi médiában azt írta, hogy a beszélgetés a kölcsönös tisztelet jegyében zajlott. A protokollszakértők szerint az amerikai elnök hétfői Truth Social posztja, amelyben magát titulálta „Venezuela ügyvezető elnökének” sértő és tiszteletlen gesztus.
A telefonhívást követő napon a Fehér Házba látogatott María Corina Machado, Maduro ellenzékének bujkáló, Nobel-békedíjas vezetője, hogy Oslóban kapott kitüntetését Donald Trumpnak adományozza. A sajtó korábbi találgatása szerint az amerikai elnök világbékéért folytatott tevékenységére hivatkozva régóta ambicionálta a díjat. Annak átvételéről most annyit mondott: „szép gesztus”. A norvég Nobel-bizottság szerint a Nobel-békedíjat nem lehet megosztani vagy átruházni.
Arról, hogy miről egyeztetett Trump és Machado egyelőre nem lehet részleteket tudni. A „díjátadót” követően az amerikai elnök ígéretet tett rá, hogy még beszélni fog a venezuelai ellenzéki vezetővel, ugyanakkor korábban bírálta a politikust, és azt mondta róla, hogy nem tisztelik a venezuelaiak, a rezsimváltáshoz pedig nincs meg a kellő támogatottsága. Egyes elemzők szerint Machado közel 80%-os szavazati aránnyal nyerhette volna meg a 2024-es venezuelai elnökválasztást, ha azt Maduro nem csalja el. A választási csalás vádját mára a szakértők döntő része bizonyítottnak véli.
Lénárt András, hispanista-történész, a Szegedi Tudományegyetem habilitált egyetemi docense szerint Donald Trumpnak nem érdeke, hogy Venezuelát egy olyan karakteres politikus vezesse, mint Machado. Többek között azért sem, mert a politikus feltehetően keretek közé szorítaná a dél-amerikai olajiparba való amerikai belépés lehetőségét, még akkor is, ha a venezuelai energiaiparnak jelenleg a diverz befektetői réteg az érdeke. A venezuelai energiaszektor legnagyobb befektetője Kína. Az ország ebben az értelemben ütköző érdekszférák színtere.
A kubai szál
Donald Trump a Venezuela ellen alkalmazott ideiglenes olajblokád részeként felszólította Kubát, hogy egyezzen meg az Egyesült Államokkal. Mint azt az amerikai elnök egy Truth Social posztjában leírta Kuba nem számíthat a Venezuelából érkező kőolajra és pénzre. A kubai vezetés elutasította az amerikai elnök nyilatkozatait. A kubai külügyminiszter szerint országa olyan piacról is jogosult az olajimportra, amely az Egyesült Államok kényszerintézkedései alatt áll.
Lénárt szerint nem kérdés, hogy az Egyesült Államok újabban „Donroe-doktrinaként” emlegetett dél-amerikai erőpolitikája révén miért pécézte ki Kubát: szerinte míg Venezuelában elsősorban gazdasági érdekek mozgatják az USA beavatkozását, Kuba esetleges megszállása szimbolikus jelentőségű lenne. Mint mondja, a republikánus vezetés álláspontja szerint Kuba az utóbbi fél évszázadban puszta jelenlétével borsot tör az amerikaiak orra alá, emiatt a Castro-fémjelezte Kubát mindenképpen érdemesnek tartják az amerikai érdekeknek megfelelő belpolitikára kényszeríteni. Lénárt szerint a szigetország jelenlegi belpolitikai válságát elnézve egy lehetséges intervenció szinte szükségtelen, hiszen a castro-i rezsim a végnapjait éli, és szép lassan az Egyesült Államok ölébe fog pottyanni.
Mint mondja, a kubai politikai régóta válságban van: az ország GDP-jében számottevő turizmus a koronavírus után nem állt helyre, aminek következtében tovább gyűrűzött a gazdasági válság, a jelenlegi elnökbe vetett bizalom a Castro-család hivatalos uralkodását követően pedig egyébként is megrendülőben volt. A venezuelai olajat érintő amerikai olajblokád mint mondja „az egyik utolsó szög a jelenlegi elnök, Miguel Diaz-Canel rendszerének koporsójában”.
A Washingtonon eluralkodott expanzionista hangulatban egyes amerikai körök előhozakodtak azzal, hogy a kubai elnök lehetne akár a kubai származású amerikai külügyminiszter, Marco Rubio is. A felvetést Donald Trump üdvözölte a saját platformján közzétett posztban.
Hézagos hagyományra hogy építhet a demokrácia?
A szakértők szerint ugyan létezik valamiféle hagyománya a venezuelai demokráciának, a működtetésére létrehozott intézményrendszer nem működik. A venezuelai választási csalások történetéről például könyvet lehetne írni. Kérdés, hogy lehetséges-e egy társadalmat demokráciára éleszteni egy olyan országban, ahol inkább a hagyomány hiánya, mintsem annak jelenvalóléte a jellemző.
Szilágyi Ágnes Judit Latin-Amerika történetével foglalkozó történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora szerint bár voltak a demokrácia gyakorlatát támogató politikai intézkedések, az elsősorban olajexportnak kitett ország gazdasági válságai miatt fokozatosan elfordult azoktól a mindenkori venezuelai vezetés. Mint mondja, az egyik kulcsmomentum az 1958-as Punto Fijo-i egyezmény volt, amelyben egy demokratikus váltógazdaság alapjait tette le a korszak három legfontosabb politikai pártjának vezetői. A szerződésben arra vállaltak garanciát, hogy vita nélkül elfogadják az elkövetkezendő választások eredményeit, nem engedik, hogy egyetlen párt hegemóniára tegyen szert, megosztják a hatalmat és együttműködnek abban, hogy ne jöhessen létre diktatúra az Venezuelában. Ez bár jelentős eredmény volt egy olyan országban, amelyben addig nagyrészt diktátorok és katonai rezsimek vezettek, azonban csak az 1980-as évekig működött, teszi hozzá. Mint mondja, ennek a demokratikus váltógazdaságnak az esélyei elsősorban a nyolcvanas évek sérülékeny gazdasága, az adósságválság, a hiperinfláció és az életszínvonal drasztikus csökkenése miatt kezdtek el romlani.
Szilágyi emlékeztet rá, hogy bár fokozatosan autoriter rendszert alakított ki, Hugo Chavez elnök 1998-ban, 56,2%-al valódi választói támogatást tükröző győzelmével került hatalomra. Ugyanakkor Chávez is azért kapott politikai felhatalmazást, mert a baloldali alternatívával és a fejlesztő politikájával megoldást kínált az 1990-es évek válságaira. A történész szerint a “XXI. századi szocializmus” berendezkedésének sikerei között említendő, hogy az államosított olajkitermelés feletti ellenőrzéssel finanszírozhatóvá tette a nagyszabású állami szegénységcsökkentő és társadalmi újraelosztási programokat. Tehát a szegény Venezuelában politikai hatalmat elsősorban a gondoskodó állam szocialista programjától lehet várni.
A történész úgy véli, hogy léteznek Venezuelában évtizedes demokratikus hagyományok, ugyanakkor azokat az összeomló állam az utóbbi években maga alá temette. Szerinte nem exportálni kell a demokráciát, hanem redemokratizálni a fennálló politikai rendszert. Mint mondja, ezt ott kellene kezdeni, hogy megszüntetik a jelenlegi autoriter politikai gyakorlatokat. Mint summázza: "az ország rendkívüli lepusztulása és számtalan egyéni sorstragédia közepette ez a rendszer is zátonyra futott, de talán ez sem jelenti azt, hogy Venezuela menthetetlen."
Mit tudunk az iráni tüntetésekről?
Iránban tavaly december 28-án kezdődtek a tüntetések. A demonstrációk több városban egy időben robbantak ki. A társadalmi feszültség egy tőről fakad, ami a gazdasági krach. A tüntetések közvetlen oka a megélhetési válság és a vallási konzervativizmust kényszerítő autoriter rezsim szorítása. A legjelentősebb megmozdulások Teheránban alakultak ki, miután a bazárokban áruló kiskereskedők és bolttulajdonosok tiltakozni kezdtek a rial, azaz az iráni valuta leértékelése ellen.
A tüntetések január elejére eszkalálódtak, amire a Forradalmi Gárda és a hozzá kapcsolódó félhivatalos rendfenntartó szervezetek erőszakkal reagáltak. Nem lehet megmondani, hogy pontosan hányan haltak meg az utcai harcokban. A polgárháborús helyzet és a hatóságok által megszakított internetszolgáltatások miatt csak hozzávetőleges adatok ismertek: egyesek legkevesebb kétezer halottról beszélnek, más jelentések szerint az áldozatok száma meghaladja a tízezer főt. A sokat idézett Human Rights Activists News Agency adatai szerint 2600 fölötti az áldozatok száma. Az Euronews forrásai szerint mostanra 3500 körül haltak meg és eddig több mint 10 ezer embert letartóztattak. Az iráni vezetés nem vállalja a felelősséget a halálesetekért, hiszen közvetlenül Donald Trumpot okolja azokért, a számadatokat pedig nem ismeri el.
Az erőszakos rendvédelemre hivatkozva az Egyesült Államok szankciókat vetett ki több iráni biztonsági tisztviselőre, a Forradalmi Gárda egyes vezetőire és a pénzügyi hálózatokra. Donald Trump nyilatkozatai alapján időközben a Forradalmi Gárda leállította a tüntetők kivégzését, de erre semmilyen bizonyíték nincs. Nyilatkozata után az amerikai elnök a katonai beavatkozás lehetőségéről átmenetileg visszafogottabban beszélt, miután azonban a fentiekkel ellenkező információkról szerzett tudomást, az ENSZ Biztonsági Tanácsában ülő amerikai képviselők azt mondták, hogy az elnök továbbra is nyitott az amerikai beavatkozásra. A Legfelsőbb Vezető, Ali Hámenei közvetlenül Donald Trump amerikai elnököt vádolja az ázsiai országban az elmúlt hetek tüntetésein bekövetkezett gyilkosságokért.
A Forradalmi Gárda a szűk keresztmetszet
Arról, hogy jelenleg mennyire tekinthető stabilnak az iráni rezsim, illetve megingott-e valójában az ajatollah helyzete szintén nincsenek információk. A külpolitikai elemzők szerint kulcsszerepe van karhatalmi erőként és erőszakszervezetként működő Forradalmi Gárdának.
Ibrahim al-Marashi, a Kaliforniai Egyetem docense és a The American College of the Mediterranean Közel-Kelet kutatója szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy valódi rendszerváltás valósulhatna meg Iránban. Mint mondja, a jelenlegi politikai vezetés 1979-es fennállása óta legalább hét tüntetéshullámot túlélt. Ugyan elismeri, hogy a mostani demonstrációk minden eddiginél kiterjettebbek és nagyobb embertömegeket mozgatnak meg mint eddig bármikor, a rendszeren egyelőre nem lát közvetlen repedéseket. Mint mondja, fontos és a konfliktus lehetséges kimenetelét meghatározó tény, hogy jelenleg Donald Trump az amerikai elnök, aki előszeretettel avatkozik be más rendszerek belügyeibe és próbálja rátenni a kezét az adott ország erőforrásaira. Trump elnöklete egy olyan tényező, ami adott esetben kedvezhet az iráni tüntetőknek.
Elmondása szerint az Forradalmi Gárdát képtelenség kikerülni. Egyelőre egyetlen karizmatikus személyiség vagy vezetői csoport sem volt képes a tüntetők élére állni, az pedig, hogy az egyetlen lehetséges vezető, az Egyesült Államokban élő iráni koronaherceg, az 1979 előtt uralkodó sah fia, Reza Pahlavi a tüntetések élére álljon, egyelőre szintén valószínűtlen. Mint mondja a koronaherceggel kapcsolatban több kérdés is felmerül. A szakértők elsőszámú fenntartása Pahlavival kapcsolatban az, hogy semmilyen számottevő politikai tapasztalata nincs, ennek hiányában pedig szerinte semmilyen esély nincs arra, hogy ha bedől a jelenlegi rezsim, a koronaherceg képes legyen megállítani vagy lekötelezni a Forradalmi Gárdát. Szerinte ugyanis nem csupán az ajatollah hatalma vagy a demokratikus intézményrendszer diszfunkciói jelentik a demokrácia gátját, hanem a szinte ellenőrizhetetlenül nagy hatalmat szerzett siíta katonai szervezet.
Al-Marashi prognózisai szerint a legoptimistább forgatókönyv azzal kezdődik, hogy Irán feladja a nukleáris programját. Erre válaszul valósággá válhat, hogy a Teherán elleni szankciókat feloldják, ami lehetőséget jelentene a politikai vezetésnek, hogy az iráni gazdaságot helyreállítsa és az országba visszatérjenek a befektetések. Egy pesszimistább forgatókönyv szerint Iránon elhatalmasodik az egyre aggasztóbb vízválság, ami a már meglévő gazdasági és társadalmi törésvonalak mentén még aggasztóbb politikai hangulatba taszítja Iránt.