A 46-os nyomvonal 70 kilométer hosszú, és Németország leghosszabb nyilvántartott autópálya-romjának számít. Ma már csupán egy relikvia, amely egy, a nemzetiszocializmus idejéből származó nagyberuházásra emlékeztet, amely közvetlenül a második világháború előtt indult és soha nem készült el.
Az autópálya Bad Hersfeld és Würzburg között fut. A nyomvonalat kevésbé a hatékonyság, sokkal inkább a nemzetiszocialista építészeti ideológia és a propaganda határozta meg. Az autópálya célja az volt, hogy az autósoknak bemutassa a német haza szépségét. A tájképi elemek közé tartozott például a homburgi várrom.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
1945 után nem folytatták az építkezést
Eredetileg ezt a hosszú szakaszt észak–déli összeköttetésnek szánták a Rhön déli részén és a Spessarton keresztül. Az első építési munkák 1937-ben kezdődtek, nagy létszámú munkaerővel és a legkorszerűbb építőgépekkel.
1939. október 4-én leállították az autópálya építését. A második világháború közeledett, a prioritások pedig immár a militarizációra helyeződtek.
Különösen feltűnő építmény a Schonderfeldnél, a Frankeni Saale folyónál álló magas hídpillér. Az útvonal mentén emellett több, az 1930-as évekre jellemző szerkezet is látható, például kőből rakott boltozatos átereszek és terméskőből készült alagútportálok. Műszaki szempontból az építkezés a birodalmi autópálya-hálózat akkori előírásaihoz igazodott.
1945 után az építkezést már nem indították újra. Ennek részben az volt az oka, hogy a nyomvonal több helyen túl szűk volt, és meredek emelkedőket tartalmazott, vagyis nem bizonyult praktikusnak; részben pedig az, hogy az újonnan létrejött Német Szövetségi Köztársaság más közlekedéspolitikai prioritásokat fogalmazott meg. Helyette az A7-es autópálya épült meg észak–déli tengelyként Hessenen és Észak-Bajorországon keresztül.
A 46-os nyomvonal 2003 óta műemléki védettség alatt áll. Európa leghosszabb, egybefüggően fennmaradt szakaszának tekintik egy olyan autópálya-nyomvonalból, amelyet soha nem fejeztek be és nem is adtak át a forgalomnak.
A hajdani nyomvonal mára szervesen beépült a tájba, egyes részei élőhelyként szolgálnak növények és állatok számára, másutt pedig túraútvonalként használják.
Néhány helyen információs táblákat állítottak fel, amelyek a 46-os szakasz történetét ismertetik.