Az egykori First Lady kimondott valamit, amitől titokban mindenki félt, de most már nem lehet visszagyömöszölni a palackba. Ha igaza van, akkor Amerika sokkal messzebb van attól, amit képzel és mond magáról.
Az új kötet (The Look) nem csak egy 200 fotóval illusztrált stílusalbum, hanem inkább valamiféle politikai-kulturális önkép. Obama azt mutatja be, hogyan vált a külseje, öltözéke, frizurája politikai üzenetté, amikor első afroamerikai First Ladyként a reflektorfényben állt. A könyv azt is érzékelteti, hogy a nők számára - ha a hatalmi térbe lépnek - a megjelenés nem mellékszál, hanem direkt kommunikációs eszköz, amelyet tudatosan lehet építeni és használni.
Ugyanakkor az ex-First Lady határozottan és ismételten leszögezte, hogy az ösztökélések, reménykedések és várakozások ellenére sem fog az elnöki posztra pályázni. De vajon miért?
„Ahogy a legutóbbi választásokon is tapasztaltuk, sajnos nem állunk készen” – mondta Obama, válaszolva Tracee Ellis Ross színész kérdésére, miszerint van-e elég hely egy női elnök számára az amerikai politika színpadán. „Sok mindenben kell még felnőnünk, és még mindig sok férfi érzi úgy, hogy egy nő nem tudja vezetni őket, ahogy ezt láttuk is”
A férfiaknak elég egy öltöny vagy akár csak egy jelvény, míg a nőknek az egész testük beszél. Mégis, eddig csak First Ladyként léphettek be az Ovális Irodába
Obama nyilvánvalóan rendelkezik elnöki képességekkel, hiszen sokat tanult a politikáról férje kétszeri mandátuma során, később pedig aktív részese volt Hillary Clinton és Kamala Harris kampányainak is.
Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy bár a nők egyre nagyobb számban jelennek meg a Kongresszusban, a kormányzói posztokon, a nagyvárosok élén vagy a Legfelsőbb Bíróságban, az elnöki szék továbbra is elérhetetlen üvegplafonnak számít.
Noha a közvélemény alapvetően nyitott és nem elutasító, mégis léteznek láthatatlan akadályok, amelyek miatt egy „női elnök” továbbra is a távoli jövő idő szereplője.
Az életkor nem lenne akadály számára, mert a következő választáskor 64 éves Michelle Obama jóval fiatalabb lenne, mint az utóbbi két elnök a hivatalba lépéskor. A kérdés nem is ez, hanem hogy akar-e egyáltalán jelölt lenni.
„Az ország még nem áll készen arra, hogy nő vezesse” — mondta Michelle Obama a könyvbemutató alkalmával, újra felvetve azt a kérdést, amely most már minden választási évben visszatér: miért nem volt még soha női elnöke az Egyesült Államoknak?
A volt First Lady kijelentése nem elszigetelt felvetés, hanem a fájó realitás őszinte kimondása. Az amerikai politika elmúlt évtizedei ugyanis számos női indulót, aspiránst és potenciális vezetőt termeltek ki, de ők az elnöki hatalom küszöbén rendre elbuktak.
Hillary Clinton 2016-ban úgymond negatív történelmet írt, amikor a Demokrata Párt jelöltjeként hárommillióval több népi szavazatot kapott országosan, mint Donald Trump, és mégis elveszítette a választást. Kamala Harris 2020-ban alelnök lett, majd 2024-ben már elnökjelöltként indult, ezzel ő volt a második nő, aki egy nagy párt támogatásával az elnöki poszt közelébe jutott.
A republikánus oldalon Nikki Haley, korábbi dél-karolinai kormányzó és ENSZ-nagykövet is komoly kampányt futott 2024-ben. Ő is alulmaradt Donald Trumppal szemben, de a párton belül továbbra is az egyik legéletképesebb, országosan is „jól eladható” női jelöltnek számít. Sőt, sokan remélik, hogy 2028-ban nagyobb eséllyel indulhat, mint a Nagy Generációs Váltás férfi aspiránsai, például Marco Rubio külügyminiszter, vagy a két vetekedő kormányzó: Ron DeSantis (Florida) és Gavin Newsom (Kalifornia).
Ne feledkezzünk meg az egykori alaszkai kormányzó Sarah Palinről sem, aki 2008-ban republikánus alelnökjelöltként került reflektorfénybe John McCain oldalán, és akinek szereplését a média és a párton belüli kritikusok kettős mércével kezelték. A kampány során nem csak politikai felkészültségével támadták, hanem a megjelenésével, a beszédmódjával, sőt az anyaságával is, vagyis olyan szempontokkal, melyeket férfi jelölteknél soha nem vetnek fel.
Például Al Gore (Bill Clinton alelnöke) alig 39 évesen futott be, mégsem kérdőjelezték meg a komolyságát vagy a családi szerepeit. Palin esetében viszont ugyanez végzetes inkompetencia-bélyeggé vált, azért is, mert a média a női vezetőket még mindig inkább szerepekben méri, mint a teljesítményben.
Pedig Amerikának már volt egy „kvázi női elnöke”
Eleanor Rooseveltről van szó, akinek a neve gyakran felmerül annak kapcsán, hogy milyen közel került Amerika valaha ahhoz, hogy egy nő álljon az elnöki hivatal élére. 1945-ben férje, Franklin D. Roosevelt (FDR) halála után komolyan felmerült az ötlet a demokrata és liberális körökben, hogy az ikonikus First Lady folytassa a politikai örökséget, és akár elnökként vagy alelnökként lépjen a helyébe.
Harry S. Truman alelnök került automatikusan Roosevelt helyére, aki Eleanort „a világ első asszonyának” nevezte. Az özvegy így elkerülte, hogy neki kelljen meghoznia a 20. század egyik legsúlyosabb döntését: az atombomba bevetését Japán ellen. Nehéz nem eljátszani a gondolattal, hogyan alakult volna a történelem, ha egy humanista nő vezeti az Egyesült Államokat 1945 nyarán, és vajon ugyanúgy elrendelte volna Hirosima és Nagaszaki elpusztítását, és készen állt volna a további nukleáris támadásokra is, ha Japán nem kapitulál?
A történelem által hátra hagyott kérdések között ez az egyik, amire sosem kapunk választ. Több későbbi nyilatkozata és írása mégis arra utal, hogy voltak aggodalmai, bár a fegyver megépítését nem bírálta. Viszont már 1945 augusztusában kijelentette, hogy olyan fegyverről van szó, amely „örökre megváltoztatta a világot, és az emberiségnek most arra kell választ adnia, képes-e erkölcsi kontrollt gyakorolni a technika felett”.
1946-ban leszögezte, hogy „az atomfegyvert nem lehet pusztán egy nemzet kezében hagyni, mert ez nem csupán katonai kérdés, hanem civilizációs és etikai felelősség, hiszen az atombomba az emberi jogok végső tagadása lehet”. Ezért az ENSZ-ben a teljes nemzetközi leszerelést sürgette.
A továbbiakban Eleanor gyakorlatilag „árnyékállamfőként” működött, mint politikai tanácsadó, kampányarc, író, rádiós megszólaló és az emberi jogok fáradhatatlan szószólója. Az ENSZ alapító küldöttjeként később is kulcsszerepet játszott a nemzetközi diplomáciában, és sokak szerint ő volt az első nő, aki ténylegesen rendelkezett „elnöki formátummal”, még ha nem is töltötte be a hivatalt.
Ha a „női elnök” még nem is valóság, a hatalom más szintjein látványos előretörés zajlik
A Kongresszus összetétele jelenleg 28 százalékban női, ami rekord ugyan, de még mindig messze elmarad a társadalmi arányoktól. Ennél is beszédesebb, hogy 2024 után 13 női kormányzó irányít amerikai tagállamokat, ami óriási ugrás a korábban szinte teljesen férfiak uralta helyi végrehajtói pozícióban. A kormányzói szék gyakran az „utolsó előszoba” az elnökség felé, innen indult Jimmy Carter, Ronald Reagan, Bill Clinton és George W. Bush is.
A közvéleménykutatások szerint a választók többsége - elvben - nyitott arra, hogy nő legyen az elnök, de a részletek sokat elárulnak. A Pew Research adatai szerint az amerikaiak több mint fele véli úgy, hogy túl kevés nő van magas politikai pozíciókban. Ugyanakkor a választói attitűdök továbbra is nemi torzulást mutatnak, különösen a férfi szavazók körében, és főként a republikánus oldalon.
A kulturális akadályok is makacsul tartják magukat. Több kutatás jelzi, hogy a média másként kezeli a női jelölteket, gyakrabban kérdez személyes stílusról, családi háttérről, megjelenésről , azaz olyasmikről, amelyek férfiak esetében nem téma. A „vezetőként elképzelhetőség” kérdése pedig továbbra is a társadalmi beidegződések egyik mélyrétege.
Michelle Obama nyilatkozata nem pesszimizmus, hanem diagnózis. Az amerikai politika eljutott addig, hogy a női vezetés elképzelhető, támogatott és intézményileg sem akadályozott. De a legmagasabb poszthoz még mindig más hozzáférési szabályok érvényesek, főként kulturálisan.
A kérdés tehát nem az, hogy lesz-e női elnök, hanem az, hogy mikor jut el oda Amerika, hogy ez már ne is legyen kérdés?