Csak egy dolog biztos: a barátságos gépeltérítőt nem D. B. Coopernek hívták. Több mint fél évszázada veszett nyoma neki, és 200 ezer dolláros zsákmányának. Az FBI 2016-ban zárta le a vizsgálatot. Azóta már csak fotelnyomozók próbálják kideríteni az igazságot.
HIRDETÉSEgy nappal a hálaadás előtt, 1971. november 24-én, a portlandi felszállás után a személyzeti ülésbe szíjazott légiutas-kísérő olvasatlanul a táskájába süllyesztette a cetlit, amit az előtte ülő utas nyomott a kezébe. Florence Schaffner azt hitte: a férfi, akit korábban egy bourbonnal és egy 7-Uppal szolgált ki, udvarolni akar, és a telefonszámát írta a fecnire. Nagyobbat nem is tévedhetett volna.
„Jobban tenné, ha elolvasná azt a papírt” – suttogta vészjóslóan az ismeretlen, majd hozzátette: „Egy bomba van nálam”.
A nő ijedten vette elő, és hajtotta szét a cédulát.
„Kisasszony, bomba van a táskámban, és szeretném, ha mellém ülne” – állt az üzenetben, csupa nagybetűvel. Schaffner megszeppenve ült az utas mellé, majd halkan megkérdezte: hol a bomba? A férfi szétnyitotta aktatáskáját, amelyben két sorban négy henger állt – a légiutas-kísérő feltételezése szerint dinamit. A hengerekhez huzalok csatlakoztak, és egy nagy elem.
A férfi higgadtan becsukta táskáját, majd közölte a légiutas-kísérővel egyszerű és érthető követeléseit, amit Schaffner haladéktalanul továbbított a kapitánynak.
Jelöletlen, de lefényképezett bankjegyek
A gépeltérítő 200 ezer dollárt kért készpénzben, jelöletlen bankjegyekben, továbbá két mellkasra, és két hátra csatolható fő-, illetve mentőernyőt – legkésőbb délután ötig. A váltságdíj a mai árfolyamán nagyjából a hétszeresét, 1,4 millió dollárt ér.
Közben egy másik légiutas-kísérő, Tina Mucklow ült mellé, aki további parancsokat kapott. A seattle-i landolás után tankolják fel a gépet. A járat 37 utasa és hatfős személyzete a váltságdíj és az ejtőernyők megérkezéséig maradjon veszteg a helyén. A gépet villogókkal felszerelt autók nem közelíthetik meg.
Ezek az utasítások is eljutottak a kapitányig, aki továbbította a földi személyzetnek.
Miután Seattle-ben teljesítették követeléseit – megkapta a váltságdíjat, a négy ejtőernyőt, és a gépet is feltankolták – az utas újabb parancsot adott ki: emelkedjenek a magasba, irány Mexikóváros. Arra ő sem figyelt fel, hogy a tízezer darab húszdolláros ugyan jelöletlen volt, de mindegyiket 1969-ben nyomtatták, és sorszámuk L-lel kezdődött. Ráadásul a címleteket le is fényképezték.
Mindenesetre a géprabló úri módon elengedte utastársait, köztük a csupán ötéves Eric Ulist – akit történetünkben főszerepet kap –, valamint az elsőként megszólított légiutas-kísérőt, Florence Schaffnert. „Elvehetem a táskámat?” – kérdezte felbátorodva a nő. „Persze, nem harapok” – válaszolt a férfi.
A váltságdíjat a gépre cipelő Tina Mucklownak, és persze a kapitánynak, az első tisztnek meg a fedélzeti mérnöknek maradnia kellett.
A nyomozók feltételezése szerint az eltérítő azért kért négy ejtőernyőt, hogy esetleg túszokkal együtt menekülhessen a gépről, sőt az is felmerült, hogy a gépen bűntársai is vannak.
A merész ugrás
A nyomozás irányítását közben az FBI vette át, elvégre több államot érintő szövetségi bűnügy volt kibontakozóban.
A készpénzzel, 20 dollárért vásárolt jegye alapján gyorsan azonosították a gépeltérítő nevét. Dan Cooper – ez állt a beszállókártyán. A vételár pontosan tízezerszeresét kérte, és kapta meg váltságdíjként.
A szemtanúk szerint a negyvenes éveiben járó férfinak sötét haja, barna szeme volt, fekete vagy barna öltönyt viselt vékony, fekete nyakkendővel. Fekete esőkabátban, barna cipőben, egy aktatáskát és egy barna papírtasakot lóbálva szállt be a gépbe, és foglalt helyet az utolsó, 18. sor E-jelzésű helyén.
A feltankolt, eltérített Boeing este, húsz perccel nyolc előtt emelkedett újra a magasba az állítólagos Cooperrel, és a személyzet négy tagjával. A távolból három katonai gép követte az utasszállítót, de ezt senki sem vette észre.
A felszállás után, tízezer lábas utazómagasságon a férfi arra kérte Mucklowt, hogy nyissa ki a hátsó, kijárati lépcsőt. Ilyen, nagyjából 3 kilométeres magasságon a kabinnyomás és a külső nyomás még kiegyenlítődik. A légiutas-kísérő mégsem mert vállalkozni a feladatra. Attól tartott, hogy a ritka levegő kiszippantja a repülőből. A férfi bólintott, sebaj, kinyitja ő maga. A nőt előre küldte az első osztályra, és azt mondta: húzza be maga után a függönyt. Mucklow még kérlelte, vigye magával a bombát, mire a férfi megnyugtatta: magával viszi vagy hatástalanítja. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a személyzet tagja látta Coopert.
Néhány perccel később, este nyolc körül a pilótafülkében felvillant egy arra utaló vészjelzés, hogy a gép hátsó ajtaját kinyitották, a lépcsőjét pedig leengedték.
HIRDETÉS
A hirtelen légnyomásváltozástól a gép farokrésze a magasba lendült – Bill Rataczak első tiszt szerint nagyjából Portland északi külvárosa felett. Senki sem mert kikandikálni a függöny mögül, így nem tudták, hol a géprabló.
Órákkal később – már a nevadai Reno felett tájékoztatták a hangosbeszélőn, hogy újra tankolniuk kell, ezért leszállnak. Coopernek addig már csak hűlt helye volt. A gépet ügynökök vették körbe, viszont bombától tartva nem merték megközelíteni. William Scott kapitány nézett körül a kabinban, de senkit sem látott. Ekkor érkeztek meg a bombaszakértők, akik 30 perc elteltével a repülőt biztonságosnak nyilvánították. A bomba hamisnak bizonyult.
A géprabló a feltételezések szerint a pénzes táskát a derekára szíjazva ugrott ki ejtőernyővel a gép hátsó részéből az éjszakába, és eltűnt az Egyesült Államok északnyugati részének hatalmas vadonja felett.
Az álnevet is elírták
Az FBI negyvenöt év elteltével, 2016 júliusában zárta le az eredménytelenül végződő nyomozást. Nem sikerült kideríteni, ki volt a gépeltérítő, és a zsákmány nagy része sem került elő. A feltételezések szerint a géprabló életét veszíthette, de maradványai sosem kerültek elő.
„Rosszul írtam le a nevét” – utalt a gépeltérítőre két héttel később őszinte vallomásában egy már nyugalmazott riporter, aki a névelírással elkövette az újságírás egyik főbűnét. James Long a gépeltérítés idején egy esti lapnál, az Oregon Journalnél dolgozott. Rövid határidővel kellett leadnia szenzációszámba menő cikkét a repülőgép elrablásáról. Hogy pontosan hogyan vétette el a nevet, mindmáig tisztázatlan.
HIRDETÉS„Talán a Northwest-forrásom adott téves nevet, vagy én értettem félre a recsegő vonal miatt” – magyarázta negyvenöt év elteltével.
A cikkében a gépeltérítőt D. B. Coopernek nevezte. Ezt a tudósítást idézte a UPI hírügynökség, amelynek az összefoglalóját sokan átvették, így Amerika-szerte a Dan helyett D. B. Cooper honosodott meg.
Mindenesetre a gépeltérítő immár végérvényesen D. B. Cooper néven került be a történelembe. Így hivatkoztak rá csaknem negyven róla szóló könyvben és filmek sorában, amelyek közül egyet még tavaly is bemutattak.
Hol ugrott ki?
Semmiképpen sem jelenthető ki, hogy a Szövetségi Nyomozóiroda felületes vagy hanyag munkát végzett volna. A csaknem fél évszázadig tartó nyomozás során 1053 gyanúsított került az FBI látóterébe, az elsők között egy portlandi lakos, akit vesztére vagy szerencséjére D. B. Coopernek hívtak, és akinek ugyan volt némi priusza, de megint csak az elsők között húzták ki a nevét a gyanúsítottak listájáról, miután kiderült, hogy a tudósítók elírták a feltételezett elkövető nevét. Így az igazi D. B. Cooper mégsem lehetett az elkövető.
A detektívek hatvanhat ujjlenyomat mellett megtalálták a gépeltérítő – az egyszerűség kedvéért nevezzük Coopernek – fekete, csiptetős nyakkendőjét, egy aranyozott nyakkendőtűt, ülése hamutartójában pedig nyolc Raleigh márkájú cigaretta csikkét. Ezzel sem jutottak közelebb a gyanúsítotthoz. A DNS-azonosítást akkoriban még hírből sem ismerték – hisz az eljárást csak jóval később, 1984-ben dolgozta ki Sir Alec Jeffreys, brit genetikus –, ennek megfelelően ezeket a bizonyítékokat nem tárolták úgy, hogy később hasznos információkat lehessen kiszűrni belőlük.
HIRDETÉS
A helyszínelés kezdetén helikoptert küldtek a magasba annak reményében, hogy nyomra lel, de a legénység semmit sem fedezett fel a nehezen behatárolható térségben.
A változó paraméterek miatt nem volt könnyű meghatározni, pontosan hol ugorhatott ki a gépeltérítő zsákmányával.
A Northwest Boeingjának sebessége és magassága váltakozott, és csak Cooper volt a megmondhatója, hogy a szabadesés után milyen magasságon nyitotta ki ernyőjét.
Az utasszállítót követő vadászgépek pilótái a koromsötétben nem észlelték, hogy valaki kiugrott volna a repülőből, radarjaik pedig kinyílt ejtőernyőt sem jeleztek.
Nagyjából három órával Cooper ugrása után egy betörést jelentettek egy kis vidéki vegyesboltból – abban a térségben, ahol a gépeltérítőnek nyoma veszett. A tolvaj csak túléléshez szükséges dolgokat, köztük marhahúst és kesztyűt zsákmányolt – állt az FBI jelentésében. De ezzel se jutottak egyről a kettőre.
HIRDETÉSNéhány bankjegy előkerült
Egy hónappal a gépeltérítés után az FBI eljuttatta a váltságdíjként kifizetett 200 ezer dollár bankjegyeinek sorozatszámát bankoknak, kaszinóknak, fogadóirodáknak – egyszóval minden olyan helyre, ahol rutinosan kezelnek nagy mennyiségű készpénzt. A légitársaság 15 százalékos nyomravezetői jutalmat ajánlott fel. Két férfi hamisított 20 dollárossal 30 ezer dollárt csalt ki egy Los Angeles-i bulvárlap főszerkesztőjéről – cserébe egy, persze szintén hamis interjúért.
Az áttörés több mint nyolc év elteltével következett be. A családjával vakációzó, nyolcéves Brian Ingram három bankjegyköteget talált a Columbia folyó partján.
A kisfiú a tábortűz gyújtása előtt gereblyézett a homokos szakaszon, és ekkor talált három bankjegykötegre. Kettőben 100-100 húszdolláros, a harmadikban pedig 90 bankjegy volt – azaz összesen 5800 dollár. Az FBI megerősítette, hogy a bankjegyek a váltságdíjból származnak.
A hosszú évek alatt a bankjegyek természetesen megsérültek. Annyit sikerült csak kideríteni, hogy a címletek hónapokkal a gépeltérítés után kezdtek csak a vízben ázni.
A bankjegyek a váltságdíjat kártérítésként kifizető biztosítót illették meg, az FBI pedig 14 bankjegyet őrzött meg bizonyítékként.
HIRDETÉS
A becsületes megtaláló, Brian Ingram is kapott néhány címletet emlékül, amelyek közül tizenötöt 2008-ban aukción értékesített összesen 37 ezer dollárért.
A gyanúsítottak
Közben a nyomozók a legkülönösebb gyanúsítottakkal voltak kénytelen foglalkozni.
„Én vagyok Dan Cooper” – rebegte el feleségének halálos ágyán Duane Weber. A második világháborús veterán legalább hat börtönben ült betörésért és csalásért. A felesége, akinek a családi állapota három nappal a vallomás után özvegyre módosult, nem sokat értett ebből. A Cooper név semmit sem jelentett a számára. Egy ismerőse azonban hónapokkal később mesélt a gépeltérítésről, így Jo Weber – így hívták az özvegyet – könyvtárban kezdte kutatni a történteket, és egyre biztosabb volt abban, hogy tényleg megboldogult férje volt a géprabló, hisz a bourbon volt a kedvence, ráadásul láncdohányosként füstölt. Az FBI azonban kijózanította a nőt: az ujjlenyomatok nem egyeztek.
Történetünk harmadik gyermekszereplője, Marla Cooper is csupán nyolcéves volt a gépeltérítés idején. Négy évtized elteltével sejlett fel benne, hogy a nagybácsija, Lynn Doyle, az L. D. Cooper valamilyen „huncutságot” tervezett egy másik nagybácsival, amihez egy „drága adó-vevőt” is használtak. Emlékei szerint másnap térítették el a 305-ös járatot. L. D. Cooper aznap „véres ingben” tért haza egy fácánvadászatól. Autóbalesete volt – magyarázkodott. Marla szerint szülei is meggyőződéssel vallották, hogy Lynn Doyle Cooper volt a gépeltérítő már csak azért is, mert megszállottan falta a képregényhős kanadai pilóta, Dan Cooper kalandjait.
Barbara Dayton önként adta fel magát. A helyzetet kissé bonyolította, hogy nő volt. A műkedvelő pilótát és a Washingtoni Egyetem könyvtárosát azonban születésekor még Robertnek hívták, és a második világháborúban az amerikai hadseregben szolgált. Az volt az álma, hogy pilóta lesz. Ebben azonban a nemi átalakító műtéte akadályozta meg. Az amerikai légügyi szövetség, az FAA szabályozása ugyanis lehetetlenné tette a kereskedelmi pilótaengedély megszerzését. Dayton kezdetben azt állította, hogy a váltságdíjat egy ciszternában rejtette el, majd az egész vallomását visszavonta, miután rádöbbent, hogy vádat emelhetnek ellene. Helyzetét megkönnyítette, hogy a fizikai leírásnak sem felelt meg.
HIRDETÉSA fotelnyomozók
D. B. Cooper egyik útitársa, Eric Ulis – mint mondtuk – csupán ötéves volt a gépeltérítéskor. Most az ötvenes éveiben jár, és szenvedélyesen kísérli meg felgöngyölíteni az ötvenkét éve történt gépeltérítés szálait annak ellenére, hogy az FBI évekkel ezelőtt lezárta nyomozását. Számtalan órát töltött azzal, hogy újra és újra átnyálazza a Cooperről szóló, harmincötezer oldalnyi aktát, hátha a szövetségi ügynökök figyelmét elkerülte egy apró, de perdöntő részlet.
Ulis hívta fel a figyelmet arra, hogy a gépeltérítéskor senkinek sem esett bántódása.
„A legénység persze átélt némi stresszt, de még ők is elismerték, hogy mindent összevetve elég udvarias volt” – mondta a gépeltérítőről egykori útitársa.
A bűnügyi történészként és repülésmániásként bemutatkozó Ulis szerint a gépen felejtett nyakkendő vezethet a gépeltérítő nyomára. Ehhez azonban nem fért hozzá, így nem volt rest, és perrel fenyegetve próbálja rávenni az FBI-t a bizonyíték megtekintésének engedélyezésére. Egyelőre eredménytelenül.
CooperCon néven rendezi meg 2018 óta a fotelnyomozók találkozóját. Azokat az amatőröket nevezik így, akik az otthon kényelméből próbálják megfejteni a szövevényes bűnügyeket. Azelőtt hivatásos játékosként űzte a blackjacket, amely szerinte gondolkodásmódját formálta, mert az ember, az érzelmek kizárásával „szigorúan csak a matematikára koncentrál”.
HIRDETÉSSokan olvastuk a könyveket – mondja az FBI volt ügynöke, aki az idei, novemberi CooperCon egyik előadója lesz. Larry Carr szerint azonban „az utolsó fejezet hiányzik”, és ez „megőrjíti az embereket”, őt magát is. Másokhoz hasonlóan tudni szeretné a D. B. Cooper történet végét.
Eric Ulis azt ígéri: rövidesen új bizonyítékokat mutat majd be, éveken belül kideríti, ki volt D. B. Cooper, és hová tűnt.
„Occam borotvájának az elvét alkalmazom: általában a legegyszerűbb magyarázat áll a legközelebb az igazsághoz” – magyarázta Ulis.
D. B. Cooper utánzói
A Northwest járatának eltérítése utáni évben, 1972-ben öten próbáltak D. B. Cooperhez hasonlóan pénzhez jutni. Mindannyian utasszállítókat raboltak el, majd váltságdíjat követeltek. Kivétel nélkül mindannyian lebuktak.
A gépeltérítések száma azok után csökkent drasztikusan, hogy 1973-ban megszigorították a poggyászellenőrzést. Ezzel egyidejűleg az FAA arra utasította a repülőgépgyártókat, hogy biztonsági zárral akadályozzák meg a hátsó léglépcső kinyitását repülés közben.
HIRDETÉSA szerkezet hivatalos neve: Cooper lapát.
Az mellesleg sosem derült ki, hogy az amerikai adófizetőknek mennyibe került a 45 évig tartó FBI-nyomozás.