Hogy lesz Kína 2060-ra zéró szén-dioxid kibocsátó?

Kína 2006 óta a világ legnagyobb szén-dioxid kibocsátója - a légkörbe kerülő, a klímaváltozást tovább súlyosbító károsanyag durván egyharmadát állítja elő. Ezzel párhuzamosan azonban tagadhatatlanul vezető szerepet játszik a tiszta energiára való áttérésében, 2060-ra pedig zéró kibocsátóvá akar válni. Ahhoz, hogy elérje a maga elé kitűzött, rendkívül ambíciózus célt, vagyis a zéró kibocsátást, elsősorban rengeteg pénzre, illetve az állam határozott fellépésére, új szabályok bevezetésére és a jelenleginél jóval kifinomultabb zöldfinanszírozási sémára lenne szüksége. Konkrét példát véve alapul néztük meg, mi kéne mindehhez.

16 évvel ezelőtt Kína átvette az Egyesült Államoktól a világ legnagyobb szén-dioxid kibocsátójának kevéssé megtisztelő címét. A világ legnagyobb ipari szereplője 2020-ra már 11 milliárd tonnányi szén-dioxidot engedett a légkörbe, mely a világ globális kibocsátásának 30 százalékának felel meg. 

Az ország eközben aktívan részt vesz a globális közbeszédben és igyekszik megtalálni a módját, hogyan lehetne csökkenteni a kibocsátást. A legutóbbi "Ötéves terv"-ben, mely a 2021-2025 közötti időszakot fedi le, a kínai kommunista párt a kibocsátássemlegességet és a zöld energiára való átállást a két legfőbb politikai irányvonalnak kiáltotta ki. 

Bár hosszú út áll előtte, de ha jól csinálja, Kína vezető szerepet játszhat a zöld forradalomban, miután az ország mérete és a globális gazdaságban, illetve a beszerzési láncban betöltött pozíciója miatt megkerülhetetlen. Ez azonban a jelenleginél sokkal szorosabb iparági együttműködést, innovatívabb pénzügyi megoldásokat és politikai elkötelezettséget követel meg.

Ám ahhoz, hogy a zöldenergiára való átállás ne maradjon meg az álmok szintjén, rengeteg pénz kell. Első körben 22 milliárd dollárnyi befektetésre volna szükség, hogy a nehézipari szektor szereplői új, innovatív megoldásokkal csökkenteni tudják szén-dioxid kibocsátásukat a 2020 és 2060 közötti periódusban. Ehhez pedig a bankok segítségére, pontosabban szemléletváltására volna szükség.

A zöld átálláshoz a bankoknak kell biztosítani a pénzt

Kínában a vállalatok finanszírozásának elsődleges eszköze a bankhitel. Ám a kínai bankok kockázatkerülő természete miatt a pénzintézetek hajlamosak csak a nagy, állami vagy privát szektorban lévő vállalatoknak pénzt kölcsönözni, miközben a kis-és középvállalkozások nem jutnak hitelhez. Márpedig az ország szén-dioxid kibocsátásának 65 százalékáért ezek a vállalkozások felelősek. Az állami támogatásnak így sokkal erőteljesebb szerepet kell(ene) játszania abban, hogy Kína képes legyen a jókora anyagi űrt betölteni e tekintetben.

A zéro kibocsátásra való áttéréshez szükséges pénzt eddig is a bankok adták valamilyen kölcsön formájában, melyet általában rövid futamidőre, szigorú feltételek mentén lehetett csak felvenni. Ahhoz, hogy minél többen kezdjenek átállni tiszta energiára, elsősorban arra lenne szükség, hogy ez a hitelezési gyakorlat megszűnjön. 

A piacnak hosszabb futamidejű, kevert tőkével és adósságütemezéssel kell előállnia. Emellett kulcsfontosságú, hogy ezekhez a pénzügyi konstrukciókhoz a kis-és középvállalkozások is hozzáférjenek, miután mind a gazdaságban, mind a kibocsátásban nagyon jelentős szerepük van.

A bankszektorban újfajta, kifejezetten a kínai vállalatokra szabott hitelekre és szolgáltatásokra volna szükség. Az innovációhoz strukturális változtatásokra, kiegészítő intézkedésekre, új portfólió-stratégiára és instrumentális archetípusok kidolgozására volna szükség, melyek megkönnyítenék a zöldenergia finanszírozásának tőkehiányát.

A Párt jóváhagyása és erőteljes fellépése nélkül sosem érik el a kitűzött célt

A kínai állami berendezkedést ismerve a legfelsőbb vezetés részéről érkező támogatás nélkül a fejlesztések biztosan nem valósulhatnak meg. A kínai kormány megkerülhetetlen szerepet játszik az ország vállalkozásainak életében, így támogatása nélkül nem valósulhat meg semmilyen átállás. Ez a támogatás lehet direkt és indirekt anyagi segítség is - az állam pénzt ad, adót enged el, vagy épp megadóztat: ez utóbbi például hatékonyan vált be Európában a szén-dioxid adóval. 

Ehhez szervesen kapcsolódik a minél pontosabb és részletesebb adatfeldolgozás: visszakövetni, hogy hol mennyi kibocsátás keletkezik, és úgynevezett szén-dioxid "számlákon" vezetni azt. Ennek érdekében már létrehoztak egy kormányzati szervet, mely egyrészt számontartja, mely vállalat mennyi szén-dioxidot bocsát ki, másrészt adatot is szolgáltat. 

Emellett átlátható és egységes szabályozásra van szükség, hogy a különböző régiók és vállalatok között ne legyen eltérés, mindenkire egyaránt vonatkozzanak a szabályok. Jó példa erre az, hogy míg az állam tulajdonában lévő, nagy kelet-kínai acélgyártó vállalatokra nem vonatkozik előállítási limit, addig az ország északkeleti részében ugyanezt a terméket gyártó kis- és középvállalkozásokra már igen. Az acélgyártók épp ezért vonakodva fektetnek csak be kisebb üzemeikbe, mert tartanak tőle, hogy a gyártási limit miatt nem térül meg a befektetett pénz és energia. Az ilyen és ehhez hasonló egyenlőtlenségek kiküszöböléséhez rendszerszintű kordináció szükséges a kormány és az ipar szereplői között.

A világ legnagyobb aluminiumgyártója: Kína

Kína a világ legnagyobb aluminium előállítója, ami azt jelenti, hogy a globális piac nagyjából hatvan százalékát ő uralja. Ezzel párhuzamosan az aluminimumipar jelentősen hozzájárul Kína karbonlábnyomának növeléséhez - az ország teljes kibocsátásának nagyjából öt százalékát téve ki. Ha az ország valóban el akarja érni a 2060-ra kitűzött zéró kibocsátási célját, akkor elsősorban az aluminiumiparban kell sürgős változtatásokat eszközölnie, hogy az minél jobban megközelítse a szén-dioxid semlegességet. 

Az aluminiumipar szén-dioxid kibocsátása egyenesen arányos azzal, hogy mekkora százalékban működik szén alapú energiával. És Kínában meglehetősen nagy ez az arány: az összes elhasznált energia 80 százaléka szén alapú a gyártás során. Ahhoz, hogy alacsony szén-dioxid kibocsátásúvá tehessék az aluminiumgyártást, több kell, mint a megújuló energiákra való áttérés. Nem elég csak magát az iparágat dekarbonizálni, de az összes, hozzá kapcsolódó, "idirekt" kibocsátónak is csökkentenie kell a szén-dioxid termelését. 

Az indirekt kibocsátás ugyanis bizonyos iparágakon belül jelentős lehet. Egy termék előállításakor három, különböző forrásból származó kibocsátást különböztetnek meg. Az egyes szintű kibocsátás az a szén-dioxid, mely az adott termék előállításakor keletkezik. A kettes szintű kibocsátás az adott tevékenységhez szükséges energiaszolgáltatás, legyen szó elektromosságról, hőről vagy gőzről. A hármas szintű kibocsátás pedig az adott vállalat beszállítóinak és kapcsolódó tevékenységeinek (pl. szállítás) együttes kibocsátása.

Ahhoz, hogy ezeket csökkentsék, elsősorban holisztikus megközelítésre volna szükség. Ha így állnának hozzá a gyártási folyamathoz, a beszállítók, a gyártók és energiaszolgáltatók pedig a mostaninál sokkal inkább együttműködnének, sokat tudnának spórolni a kettes és hármas szintű szén-dioxid kibocsátáson is. Ehhez azonban az kell, hogy egyrészt világos iparági sztenderdeket állítsanak fel, és aztán tartsák is be őket. A személyre szabott ösztönzők és az ellenőrzési mechanizmusok is létfontosságúak.

Ennek ellenére a legtöbb megkérdezett vállalat csupán az egyes szintű kibocsátás csökkentésére koncentrál jövőbeni terveiben - vagyis csak a termék előállításakor keletkező szén-dioxidot mérsékelné.

Önmagában még így sem kevés a megspórolható szén-dioxid: a karbonsemleges technológiák bevezetésével csak az aluminiumiparban 65 százalékkal tudnák a szektor kibocsátását mérsékelni a következő negyven évben. Erre többféle megoldás is kínálkozik: rövidtávon az aluminium újrafeldolgozása és a gyártás optimalizálása a legkézenfekvőbbek, miután az újrahasznosított aluminium csupán öt százalékos kibocsátást eredményez a primer aluminium-előállításhoz képest. 

Középtávon az "inert anód" technológia vagy a mechanikai gőznyomás módszerével történő energia visszanyerés is sokat segíthet, hosszútávon azonban csak a zöld hidrogén, illetve a szén-dioxid leválasztás-, felhasználás és tárolás lehet a megoldás. 

A feladat nagyságára és összetettségére való tekintettel azonban az biztos, hogy a szektor nem lesz képes egyedül végigcsinálni mindezt, ehhez erős kormányzati támogatás és pénzügyi segítség kell, illetve a beszálítóikkal való aktív együttműködés. 

Sikerülhet-e a kitűzött cél?

Hogy eléri-e Kína 2060-ra a karbonsemlegességet, ma még nem lehet tudni. A technológia és a fejlesztés azonban bizonyosan a két legfontosabb pillére annak, hogy elérjék a zéró szén-dioxid kibocsátást. A pénzügyi szektor szereplőinek megkerülhetetlen szerepe van abban, hogy az új technológiák életre is kelhessenek, de az állami és a privát szféra elkötelezettsége is elengedhetetlen. Az ipari szereplők ma ugyanúgy kezdik érezni a klímaváltozás miatti negatív hatásokat, mint a lakosság.