Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Ukrajna árnyékában a Közel-Kelet retteg Irántól, de mozdul is ellene

Access to the comments Kommentek
Írta: Székely Ferenc
Irán politikája eltéríthetetlen
Irán politikája eltéríthetetlen   -   Szerzői jogok  AP

Két éve még elmebajosnak nézték volna azt, aki szerint lehetséges egy olyan vacsora, ahol együtt falatozik az izraeli, az emirátusi, a marokkói és bahreini külügyminiszter, és a társasághoz később csatlakozik egyiptomi kollégájuk is. Történik mindez Izrael alapítójának, David Ben Gurionnak egykori kibucában. Bolondnak tartották volna azt is, aki megjósolja, hogy az arab főhatalmak – másik muszlim állammal szemben – Izraellel együtt keresik a közös védekezés lehetőségét. Pedig mindez ma már realitás.

A Közel-Kelet mérsékeltebb rendszerei egyre nyugtalanabbul észlelik, hogy Irán egyelőre győzelemre áll a térségi hegemóniáért vívott viadalban. Nem fogja megszállni vagy uralma alá hajtani ezeket az országokat, de bővülnek a képességei terrorizálásukra és megfélemlítésükre.

Azóta, hogy a fundamentalisták 1979-ben felcserélték az USA-val szövetséges monarchiát egy papi uralommal, Teherán stratégiai céljai szemernyit sem változtak. Ezek vezérvonala: ki kell kergetni az Egyesült Államokat és a főbb európai szereplőket a Közel-Keletről, Izrael helyére Palesztinát kell helyezni, és az egész nagyrégiót az iráni főpapok kedvére kell átformálni. Ez a törekvésük most lépéselőnyben van.

A perzsa állam fő ereje a vezetés teljes eszmei egysége, ezért magatartása jórészt kiszámítható. Ritkán ingadozik, szinte sosem alkudozik. Diplomáciája rugalmatlan, politikai víziói monomániásak, és előre lehet tudni, hogy ezekből nem enged. Legalábbis addig, amíg az országot a khomeinista elvek szerint vezetik.

Amikor látszólag meghátrál valamilyen ügyben, akkor nagyobb előnyt kér cserébe, mint amennyiről lemond. A 2015-ben megkötött nevezetes atomalku (JCPOA) esetében Irán úgy lépett vissza nukleáris dúsítási igényétől, hogy cserébe a gazdasági szankciók feloldását kérte, majd amikor ezt megkapta, akkor nem engedte ellenőrizni vállalásai betartását, és nem is tartotta be. A Donald Trump által kihirdetett blokkolást követő 3 évben mégis többet haladt a nukleáris felkészülésben, mint az előző 20 évben összesen, és közben dugipénzt is keresett vele. Ezt felvásárlási strómanok bevetésével érte el, akik elsősorban Kína felé folyattak át szállítmányokat, megkerülve az amerikai korlátozásokat.

Eddig egyetlen stratégiai célja sem teljesült, de sziszifuszi szívóssággal halad feléjük

A vele szembenálló kormányzatoknak nem kell sokat törniük a fejüket, hogy mire számítsanak tőle, de még így is beköszöntenek vaskos meglepetések. Kellemes meglepetés vagy enyhülés ritkán érkezik részükről, de ha mégis, a következő vezető ezeket sürgősen visszagombolja, és feljebb tekeri a hangerőt. Mahmud Ahmedinedzsád kőkemény korszakát egy hajszállal visszafogottabb periódus követte Róhani elnök idején, de most ismét a kérlelhetetlenség időszaka állt be, Ebrahim Raiszi elnök színre lépésével. A jelenlegi rendszer eszmeisége betűre azonos Khomeini ajatollah hagyatékával, és ebben a vallási vezető teljes egységet mutat az államfővel.

A legfőbb papi méltóság, Ali Khamenei ajatollah (82) a világ legrégebben hivatalban lévő és talán legdogmatikusabb autokratája. 1989-ben vette át az ország eszmei vezetését, és azóta egyszer sem tette ki a lábát Iránból. Három évtizede alatt maga alá gyűrt négy iráni elnököt, brutálisan fojtott el több tömegmozgalmat és tüntetést. Ellenállt hat amerikai elnök erőfeszítéseinek, hogy félreállítsák, vagy akár csak kapcsolatba léphessenek vele. Szinte példa nélküli, hogy id. Bushtól kezdve Clintonon, ifj. Bushon, Obamán és Trumpon keresztül Joe Bidenig soha senkinek nem sikerült vele szót váltani. Nincs jelentős vallási-állami vezető a világon, aki ezt megengedheti magának, és ez önmagában jelzi merev elzárkózását mások eszméitől. (Kinevezése előtt utolsó két útja Kínába és Észak-Koreába vezetett.)

Meisam Hosseini/AP
Egyetlen felettes szó létezhet csupánMeisam Hosseini/AP

Nincs nyoma annak sem, hogy valaha is találkozott volna négyszemközt bármilyen valamirevaló amerikai tisztviselővel, és legtöbbször diplomatáit is eltiltja a közvetlen kapcsolatoktól. Komikus példa erre a Bécsben vergődő újraélesztett atomalkudozás, ahol az iráni és amerikai fél közvetítők útján kommunikál. De a személyes elzárkózás nem csak a vallási vezetőre jellemző, mert az előző elnök, Hasszán Róhani sem járt 2018 után sehol, és a legújabb államfő is csak Tádzsikisztánt, Türkmenisztánt és Oroszországot kereste fel.

Az ideológia fontosabb, mint a nemzet

Az Iránnal kapcsolatokat keresők gyakran szem elől tévesztik, hogy egy ősrégi civilizációval van dolguk, amely világhódító diadalokat és súlyos megaláztatásokat egyaránt átélt. Ezért egyszerre magabiztos, de tétova is. Az ókori Perzsa Birodalom vitathatatlanul az akkori világ első szuperhatalma volt, de a khomeinista fordulat előtti évszázadokban idegen hatalmak miatt kínlódott. Szuverenitása sosem volt kellően biztosított, és a cári Oroszország jelentős területeket le is csatolt róla. Ebben a törekvésben később Lenin és Sztálin is buzgólkodtak.

Az ötvenes években a nyugati nagyhatalmak avatkoztak be durván az ország életébe, amikor a CIA és az MI6 puccsot szervezett a reformer miniszterelnök, Mohammad Moszadek megbuktatására. Ennek oka az volt, hogy a kormányfő széleskörű államosításokat tervezett az olajvagyon nemzeti kézben tartására, ami súlyosan sértette volna a nemzetközi konszernek érdekeit. A CIA tollba mondta Reza Pahlavi sahnak a leváltó nyilatkozatot, majd szabadjára engedte Teherán utcáin az ortodox söpredéket.

Moszadek megúszta ép bőrrel, de élete végéig házi őrizetben tartották, és végül a hálószobájában temették el, nehogy nemzeti zarándokhely váljék a neki kijáró Pantheonból.

AP Photo
A miniszterelnök két tűz között (1) Eisenhower amerikai elnök és (3) Reza Pahlavi, iráni sahAP Photo

A viharos évszázadok ismeretében sok iráni – napi politikai nézetétől függetlenül – úgy gondolja, hogy a nagyhatalmak útjában állnak az ország felvirágzásának, legyen az amerikai, orosz, francia vagy brit. Más diktatúrákhoz hasonlóan, az iráni papi vezetés is ezt a nemzeti érzületet aknázza ki a belső elnyomás igazolására és a külső törekvések elfogadtatására. Gyanakvás és rettegés kifelé, cserébe elnyomás és félelem befelé. Nem optimális alku, de egyelőre nincs más kínálat. A nukleáris fejlesztésekhez való ésszerűtlen ragaszkodást vagy az agresszív regionális milíciák működtetését nemzeti önvédelemnek állítják be, és ez célba is ér sok hazafi lelkében. Még akkor is, ha ez szabadságát vagy anyagi boldogulását gátolja, és a magasztos célokra az utolsó vasukat is ráfizetik.

Rákbeteg bodybuilder?

A túlfejlesztett és titkosszolgálatokkal körbebástyázott iráni rendszer egy bámulatos kiállású testépítőre emlékeztet, aki közben rákbetegségben szenved. Ezt állítja John Lewis Gaddis, a Yale egyetem professzora 'Hosszú béke' című könyvében. A tanár úgy írja le a nagy stratégiát, mint „a korlátlan törekvések és korlátozott képességek szüntelen összehangolását”. A stratégia egyelőre sikertelen, vagyis – köznapian fogalmazva – sokat akar a szarka, de azért halad vele.

Irán – valós erejéhez mérve – többet fektetett az USA vezette világrend felborításába, mint bármely más ország. Folyamatos instabilitásban tartja a Közel-Közép-Keletet, a világ egyik legfontosabb stratégiai térségét, aminek jelentősége Ukrajna folytán most sokszorosára is nő. A szent cél érdekében Irán elhanyagolja népe jólétét, vállalva azt is, hogy elmélyíti a hazai közvélemény szélesedő frusztrációját. Az Iszlám Köztársaság törekvései és valódi képességei közti szakadék azzal jár, hogy kivérezteti nemzeti erőforrásait – mégpedig a regionális milíciák és konfliktusok korlátlan finanszírozása érdekében.

Hatalmas lehetőségei ellenére Irán csak 79. az egy főre jutó nemzeti jövedelem rangsorában, messze elmaradva ördögi ellenfelétől, Szaúd-Arábiától, és csak hajszállal előzve meg Kínát. Az eszmei vágyak és a valóság komor ellentétére rendszeresen figyelmeztet a MEK nevű vezető antikhomeinista szervezet, aki 'valódi mudzsahedinnek' tartja magát, ellentétben az országon basáskodó parazita papi renddel. Az azeri határ környékén gyülekező mudzsahedinek a rendszer lidércálmai, akikre elfogatásuk esetén kegyetlen tortúra és hosszú halál vár. Több híradás szerint az iráni atomtudósok és technikusok ellen elkövetett merényletek javát nem is Izrael, hanem a MEK vagy az NCRI-FAC nevű szervezet hajtotta végre, bár gyakran izraeli titkosszolgálati támogatással.

AP/EURONEWS
Az amerikai döntések hatása az iráni gazdaságraAP/EURONEWS

Arról nincs szó, hogy a teokrata felsőbbség annyira elvakult lenne, hogy ne volna tisztában az ország valós helyzetével. A perzsa újév, a Noruz alkalmával tartott beszédében (március 20.) a vallási vezető elismerte a rezsim gazdasági csődjét, mondván, hogy „az iráni nép rendkívüli megélhetési nehézségekkel, robogó árakkal néz szembe, és ezek a problémák nem szűnnek meg egyhamar". Megígérte egyben a problémák fokozatos megoldását, de konkrétumok nélkül. „Nem szabad sietni és azzal hitegetni, hogy hamarosan minden megoldódik, mert ez nem reális" – tette hozzá.

Kijelentései zavaró ellentétben állnak valószínű utódjának, Ebrahim Raiszi elnöknek előző napi kevélységével, hogy a szegénységet két héten belül felszámolja. (Egyelőre nem érkezett hír az iráni életszínvonal robbanásszerű emelkedéséről.) Elnöksége alatt, az 1400-as évben (keresztény időszámítás szerint 2020/21-ben) az infláció elérte a 40 százalékos hivatalos rátát, a szegénységi küszöb pedig egy munkáscsalád átlagkeresetének négyszeresét.

Khamenei nem fukarkodott Raiszi dicséretével, akinek kormányát népinek nevezte, noha a tavaly júniusi választás részvételi aránya csak 48% volt, így az elnök a lakosság legfeljebb 35%-ának támogatását tudhatja maga mögött. Mégis, „a kormány felélesztette a reményt az iráni népben, és más gondolkodású, mint elődje volt" – emelte ki a vallási vezető. Ez azt jelenti, hogy Róhani elnököt túl puhának tartotta a papi elit, aminek gyakran hangot is adott. Az iráni ellenzék jókora része viszont még mindig a „mészárlás ajatollahjaként” említi Raiszit, aki az 1988-as zavargások során mintegy 30 000 politikai fogoly tömeges kivégzésében játszott kulcsszerepet, mint a vérbíróság egyik vezetője.

Khamenei eredményként hozta fel a COVID-válság kezelését is, de nem tért ki arra, hogy a rezsim jó ideig eltitkolta a járvány létezését, majd később blokkolta az Egyesült Államokból és Nagy-Britanniából várt oltóanyag-szállítmányokat. Utóbbi rendelkezést személyesen hozta meg, és ezért az ellenzék közvetlen felelősnek tartja őt 140 ezer iráni haláláért. A gyászos eredmények hatására az intézkedést csöndben visszavonták.

A szakpolitikai kérdésekben is buzgón nyilatkozó főpap kitért a hirtelen megnövekedett olajbevételek sorsára is. A trumpi szankciók az ötödére lökték vissza az exportot, de a kivitel emelkedése már Ukrajna előtt megkezdődött, és februárra elérte a napi egymillió hordós szintet. A teheráni parlament jóváhagyta az export növelését és az eladási ár 15%-os emelését is. A gyorsabb kivitelnek egyelőre a tankhajók beszűkült kapacitása szab határt, de például Kína máris készen állna nagyobb szállítmányok fogadására. Az iráni tankerekben és a szárazföldi tárolókban lapuló tartalékok jelenleg 85 millió hordót tesznek ki, és készen állnak, de ez csak a világigény egyetlen napjára elég...

Khamenei örvend az olajbevételeknek, de le is hűti a várakozásokat, mert nézete szerint nem népjólétre és a bérek javítására, hanem inkább az infrastruktúra fejlesztésére kell költeni, hogy kivédhessék az 'arrogáns amerikai szankciókat'.

AP/EURONEWS
Első a stabilitás, a jólét csak utána jöhetAP/EURONEWS

Nyitott kapuk, teljesíthetetlen feltételekkel

Irán a világ 10. olajtermelője, aki az amerikai produktum mintegy ötödét állítja elő. Jelenleg nem kulcsszereplője az olajpiacnak, de ha növelni tudja a kitermelést, az kedvező hatással lehet a volatilitásra, értve a percenként durván változó és kalkulálhatatlan árakat. (Ez rendkívül fontos szempont, és emiatt is döntött úgy a Fehér Ház, hogy 180 millió hordónyi nyersolajat, vagyis Irán hat havi termelésének megfelelő mennyiséget felszabadít az USA stratégiai tartalékából.)

Az összesített adatok arra mutatnak, hogy ha az USA nem enyhít a szankciós megszorításokon, akkor az olaj világpiaci ára 150 dollár felé állhat be hordónként. Bár kellemetlen, de ténykérdés, hogy egyes olajexportáló országok tartós kiszorítása (Oroszország, Irán, Venezuela) negatív tovagyűrűző hatásokkal jár a piacokon. Azért is, mert a 'körön belül' maradók szabadabban emelhetnek árakat és érvényesítik saját vállalati érdekeiket. Irán esetleges visszatérése nem oldaná meg az energiaproblémákat, de pszichológiai hatással lenne a piaci egyensúly visszaállítására. Az ukrán válság kezdete óta Amerika számos részén 4 dollárral is nőtt a benzin ára gallononként, vagyis literenként mintegy 1 dollárral, ami gazdasági instabilitással fenyegeti a legnagyobb világpiaci szereplőt, hatalmas belső nyomás alá helyezve a Biden-kormányt.

A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) szerint az év során napi 100 millió hordóra fog nőni a nemzetközi kereslet, és Irán ennek a rekord-igénynek az egyik fő haszonélvezője lehet – már ha megegyezik az USA-val. Ez nem lesz könnyű, még úgy sem, hogy a Biden-kormány pártolja az alkuhoz való visszatérést. Azért, mert Teherán egyik teljesíthetetlen igénye az, hogy az Egyesült Államok akkor is tartsa magát a szankciós engedményekhez, ha időközben változik az amerikai kormányzat. Ezt úgy kell érteni, hogy akkor se tiporják őket vissza a szankciós állapotokba, ha visszatér a Trump-féle irányzat, és akkor is maradjanak fenn a kedvező feltételek. Ilyen biankó csekket Joe Biden nem tölthet ki, a Kongresszus sem mehet bele, de esze ágában sincs.

Oroszország & Irán - többrétegűen bonyolult a kapcsolat, de alakul

Irán – elvileg – szerepet játszhat az Európába irányuló orosz energiaexport részbeni kiváltásában, és aligha fog félreugrani egy ilyen megkeresés és az Unió megalázásának lehetősége elől. Olaj mellett némi gázt is továbbíthat Törökország felé, ezzel viszont gyöngítené az orosz pozíciókat az Európával szembeni gazdasági háborúban. Ez nem jó Moszkvának.

Uniós tisztviselők szerint a bécsi megállapodás lényegében aláírásra kész, de a tárgyalások elakadtak. Irán továbbra is ragaszkodik az Iszlám Forradalmi Gárda nem-terrorista besorolásához, az oroszok viszont arra ösztökélik, hogy inkább a kisebb kérdésekben támasszon feltételeket, mint például a dúsítások ellenőrzése vagy a megfigyelő kamerák engedélyezése a nukleáris intézményekben.

Ezzel párhuzamosan a két ország többmilliárd dolláros fegyverüzletről is tárgyal, beleértve orosz harci gépek és tengeralattjárók megvásárlását. A moszkvai követelés szerint ennek az üzletnek is mentesnek kell lennie a szankcióktól, hasonlóan az energiahordozók piacához. A Nyugat erre nem mutat hajlandóságot, mert ez olyan helyzetet is eredményezne, hogy Irán folytathatja nukleáris fejlesztéseit, pénzhez juthat az olajpiacon, amiből orosz fegyvereket vásárolhat, ezeket bevetheti a Közel-Keleten, és közben Oroszország is profitál belőle.

Az elgondolás ezért minden sebből vérzik. Megtörténhet persze, hogy Teherán előveszi a jobbik arcát a diplomáciai síkon, de ez aligha lesz lehetséges, amíg folytatja agresszív betörési kísérleteit a Közel-Kelet nagytérségében, és naponta kockáztatja több fontos állam önérdekeit, valamint befolyása alá von három további országot, plusz Gázát. A bécsi alku kovácsolói összehozhatnak valamilyen megállapodást, de számolniuk kell az izraeli-emirátusi-szaúdi-marokkói érdekcsoport elvesztésével, és annak minden súlyos következményével.

Hogyan lehet Kínát közelebb rángatni ehhez a kapcsolatrendszerhez?

Kína továbbra is még keresi a neki legmegfelelőbb pozíciót az ukrajnai válság okozta világpolitikai és gazdasági káoszban. Jók a kapcsolatai mindkét országgal, immár Irán is tagja a Sanghaji Együttműködésnek, de a járulékos szankciók a kínai gazdaságot is elérték, és óvatosnak kell lennie, hogy mennyit vállal vagy bír még ezekből.

Egyelőre vállal, mert a kifáradó orosz gazdaság egyedi és egyszeri lehetőséget kínál a kínai behatolásra Oroszország felé. Nem csak az energiaforrások lekötéséről van szó, amire Kínának óriási szüksége van, hanem a Nyugat által megtagadott technológiák pótlásáról, a hiányok enyhítéséről, főként a félvezetők és gépek piacán.

A pekingi olimpia alkalmával több százmilliárd dolláros olaj- és szénvásárlásokról állapodott meg a két elnök, és ezt tetézik Kína égető élelmiszer-igényei is. „Kína az orosz búza- és napraforgóolaj fő felvásárlója lehet, főként mert a széles körű pénzügyi szankciók eldugaszolják Oroszország mezőgazdasági útvonalait a hagyományos európai piacok felé" - írja az S&P Global Commodity Insights. Kína rá fog kényszerülni arra, hogy a szankciós hálót néhány ponton átvágja, elemi önérdekei miatt. A Közel-Keleten is nyitva áll egy ilyen lehetőség Moszkva számára, lévén Egyiptom, Törökország és Libanon az orosz gabona fő importőrei.

A hosszú távú kínai energiavásárlások aláássák a szankciókat, és azt is jelzik, valaki áll Putyin háta mögött, öt évre, vagy akár még tovább.
Michael Pillsbury, a The Hundred-Year Marathon szerzője
Fox News, 2022 március 21.

Oroszországnak több tízmilliárd dollárnyi tartalékeszköze várakozik átláthatatlan számlákon, és dolláreszközeit külföldi kormányok segítségével is mozgatja. Az egyik feltételezett segítő Kína, a másik pedig Irán.

Iránnak jócskán vannak tapasztalatai és kidolgozott praktikái ilyen helyzetekre, amióta Donald Trump elnök szinte teljesen befagyasztotta nemzetközi pénzkapcsolatait. Védekezésként titkos banki és pénzügyi rendszert hozott létre, egybeszervezve a külföldi kereskedelmi bankokban elrejtett számlákat, országon kívüli meghatalmazottakat és egy iráni elszámolóházat. Ez a leplezett megoldás tette lehetővé, hogy Teherán a szankciós is időkben képes volt energiahordozókat forgalmazni és bevételekhez jutni.

Az elmúlt hetekben orosz és iráni tisztviselők egyeztettek arról, hogy Irán hozzáférést biztosít Oroszországnak ehhez a szankciókerülő hálózathoz, cserébe Moszkva támogatásáért az új nukleáris megállapodás véglegesítésében. Szergej Lavrov orosz és Hoszein Amir-Abdollahian iráni külügyminiszter március végén rögzítette az egyezség alapjait, és most a részletek kidolgozása folyik.

AP Photo
Valami formálódik, de még nem kristálytisztaAP Photo

Az orosz-iráni együttműködés még így sem lesz zökkenőmentes. Az olajpiac 2. és 3. főszereplője, Oroszország és Szaúd-Arábia azt tudja lenyelni, ha Irán nem rúgja be az ajtót, hanem fokozatosan és ellenőrizve tér vissza a küzdőtérre. Raiszi elnököt viszont hajtják a belső sürgetések, hogy kormánya mielőbb bevételekhez jusson, mert társadalmi válság fenyeget.

Piaci alapról nézve Oroszország láthatja, hogy saját termelése már jelentősen kisebb, mint Szaúd-Arábia és az Emirátusok együttes produktuma, az pedig nagyságrendekkel meghaladja az iránit. Az egymást kizáró kérdések sora azt veti fel, hogy vajon érdemes-e Oroszországnak túlzottan erőltetni az iráni vonalat, ha egyszer ilyen erős front látszik összeállni a perzsa rendszerrel szemben. Meg fogja tenni, mert Putyin elnök sem bővelkedik az időben.

Viszont nehéz lesz visszaparancsolni a lovat, mert nagyon elszaladt

Irán a térség több fontos pontján (Irak, Szíria, Libanon, Jemen és Gáza) terebélyesedő és pszichésen csúcsra járatott, távvezérelt (proxy) csoportokat működtet, amiket állig felfegyverzett. Libanoni és gázai csatlósai már államhatalmi tényezők, és erős lett a közvetlen politikai befolyása más országokban is. Felgerjedt aktivitásának ráadásul kedvez az ukrajnai háború zűrzavara is.

Mostafa Qotbi/AP
Ballisztikus rakéták és hozzá tömegmozgalmak a térségben - női Hezbollah-hívek Bejrútban, 2022 január 29.Mostafa Qotbi/AP

A perzsa állam jelen állás szerint mintegy 3 000 ballisztikus rakétával rendelkezik, melyek jórésze már képes Izrael elérésére is. Atomtöltetek szállítására még nem alkalmasak, de városnegyedek lerombolására feltétlenül – közölte az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának (Central Command) vezetője. Kenneth McKenzie tábornok szerint ezért kulcskérdés marad a szállítási útvonalak lezárása vagy szétrombolása, hogy az eszközök ne terjedhessenek szét szabadon a térségben, megnövelve hatósugarukat és rontva felderítésük lehetőségét. Viszont a teljes blokádhoz megelőző légicsapásokra lenne szükség és itt már számolni kell a térségben jelen lévő oroszokkal is. Az ukrajnai háború ezt a helyzetet is különösen kényessé teszi, és nagyfokú óvatosságra int.

McKenzie tábornok aggodalmának adott hangot Irán drónprogramjával kapcsolatban is. A kereskedelmi forgalomban beszerezhető UAV-okból Irán olyan flottát fejlesztett, ami sebesség, hatótávolság, pontosság, teherhordás és álcázás terén egyre inkább hasonlít a cirkálórakéták képességeire. Irán ezek összetevőit is tömegesen tudja gyártani, így ezeket is könnyebben csempészheti be a proxyhálózatba.

Ugyanakkor – Gaddis professzor szerint – az ilyen csoportokat és kitelepített hardvereket Irán még messze nem képes egységes hadseregként működtetni. Sokkal inkább arra valók, hogy katonai szintű terrortámadásokat hajtsanak végre, főleg Jemen felől és Szíriából, gyengítve ezzel és rettegésben tartva az Öböl-menti ellenfeleket. Összefüggő hadműveletekre azonban egyelőre alkalmatlanok.

Az arab országok pattanásig feszültek

De nem csak Irán van a pályán, mert tucatnyi más ország közvetlen és távlati jövőjét is érinti mindaz, ami 2022 folyamán történik. Ha a sok szereplő között választani kell, akkor az egyedüli pillanatnyi győztesnek Asszád szíriai elnök látszik, akinek vezetői helyzetét Oroszország stabilizálta, és sem az USA, sem Izrael nem őt tekinti most a legsürgősebben legyőzendő ellenfélnek. Asszád beletörődött abba, hogy országának egy jelentős darabja harci terep marad, de az értékesebb részeket ő uralja. Egyelőre csak várja a pillanatot, amikor megkérik, hogy engedjen át megkerülhetetlen országán gázvezetékeket, ahol tranzitdíjat szedhet, és ezzel újjáépítheti lerombolt nemzetközi kapcsolatrendszerét is.

AP Photo
Bonyolult és sokszereplős viadal - az alsó sorban a szaúdi trónörökös, az egyiptomi elnök, az emirátusi trónörökös, és a szíriai elnökAP Photo

Az Arab Kvartett Bizottság – Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Bahrein és Egyiptom március elején Kairóban tett közzé közös nyilatkozatot, tiltakozva Irán beavatkozási ügyletei és a felekezeti viszály szítása ellen. Az üzenet a Biden-kormányzatnak és a bécsi tárgyalásokon részt vevő nyugati hatalmaknak szólt, és arra figyelmeztetett, hogy a Szíriában, Irakban, Jemenben és Libanonban burjánzó egységek hamarosan nagyobb fronttá állhatnak össze, lángba borítva az egész Közel-Keletet.

Az arab kormányok folyamatosan jelzik azt a veszélyt is, hogy ha Irán atomfegyverhez jut, akkor az előbb-utóbb terrorista megbízottak – köztük az Iszlám Állam, a Hezbollah vagy az Al-Kaida – kezére kerülhet.

További fenyegetésként említik, hogy a Hezbollah immár rendre a királyság ellenében avatkozik be a marokkói hatalmi küzdelmekbe (székhelyétől 4 000 kilométerre), támogatva a szélsőséges szeparatista Polisario Frontot. Ez is súlyos veszély, mert akadályozza Marokkó felzárkózását a globális gazdasági fejlődéshez és az algériai szélsőségesek kezére játszik, fenyegetve ezzel Európa biztonságát is. Erre a veszélyre az Arab Liga is figyelmeztetett március elején.

„A Biden-kormány ostoba" - állítja Ali al-Sarraf iraki publicista, aki szerint súlyos hiba ejteni az olyan jól bevált és hűséges régi partnereket, mint Szaúd-Arábia és az Emirátusok, és helyette Iránt engedni be a színpadra. „Közben még Venezuelával is kokettál és kiengedi a szankciós szorításból." Az elemző szerint az elnök 'süket'. Iránnal és Venezuelával alkudozni nem fog menni súlyos politikai árak nélkül, ráadásul ezek a rendszerek nem is képviselnek valódi kompenzációt ahhoz képest, amit az Öböl-menti államok nyújthatnának a stabilitás érdekében. Vagyis csak pótcselekvések, kétes értékkel.

Egy jemeni kutató, bizonyos Husszein Al-Szufi, az Al-Bilad Médiaközpont vezetője szerint egyszerűen felfoghatatlan, hogy az Egyesült Államok eltűri az Irán által szervezett globális terrorizmust, és a világ különböző részein elkövetett nemzetközi bűncselekményeket. „Irán milíciái arra szolgálnak, hogy a 'felperzselt föld' stratégiájával káoszt teremtsen az arab világban, és térdre kényszerítse a neki nem tetsző rendszereket."

Sayed Zahra, a bahreini Akhbar Al-Khaleej újság szerkesztője kifejti, hogy a jelen válság egyáltalán nem előzmények nélküli. "A krízis Barack Obama elnök kormányzása idején kezdődött, aki szembefordult az Öböl-menti arab államokkal, nukleáris alkut kötött Iránnal, és ekkor indult el a Teherán által szervezett terrorizmus új hulláma." A Biden-kormányzat lépése, amellyel kiengedte a szorításból a jemeni hútikat, gyakorlatilag az obamai politikai folytatása – de már sokkal magasabb tétekkel.

Volna most egy lélektani pillanat

Az amerikai stratégiai tartalékok nem fosztogathatók sűrűn taktikai célokra és piacvédelemre, mert háborús helyzetekre vannak elspórolva. Ezért utánpótlást kell keresni a piacokon, és hamarosan szükség lesz egy békülési gesztusra a Fehér Ház felől az Öböl irányába. Ahmed al-Omran, a Riyadh Bureau hírlevelet szerkesztő szaúdi újságíró szerint „a királyság számára valószínűleg ez az a pillanat, amikor engedményeket csikarhat ki az USA-ból".

Ezt erősíti meg Kirsten Fontenrose, a Red Six International védelmi cég elnöke is, akinek mindkét monarchia az ügyfele. Szerinte is jó helyzetbe kerülhetne az Egyesült Államok, ha újra terrorista csoportnak minősítené a hútikat és a Forradalmi Gárdát, és nyilvános diplomáciát folytatna az Öböl olajtermelő államaival.

Az idő nem csak Putyint, de Bident is sürgeti, mert most alkalma nyílhat arra, hogy megfossza Oroszországot a térség fő fegyverszállítói pozíciójától, például Egyiptomban, Irakban vagy Algériában. Azért, mert az ukrajnai háború és a nyugati szankciók csúcsra járatják az orosz hadiipart, és emiatt kezdenek hátrébb kerülni a külső szállítások és az alkatrészellátás. Donald Lu, az amerikai külügyminisztérium államtitkárhelyettese szerint nem csak a szállítók, de a vásárlók is egyre nehezebb helyzetben vannak, mert a banki korlátozások miatt fizetni is egyre bajosabb az orosz fél felé. Kérdés, hogy Oroszország tudja-e tartani azt a pozíciót, amit a szíriai és iraki harcok nyomán megszerzett, megduplázva fegyverszállításait 2014-21 között.

Ezt tetézi, hogy a Nyugat súlyos exportellenőrzéseket vezetett be a félvezetők, repülőgép-alkatrészek és az orosz védelmi ipar számára fontos más technológiák megállítása. "Az orosz fegyverüzletág hirtelen elszakadt a globális rendszertől. Azon a ponton vagyunk, ahol a vásárlóknak át kell gondolniuk kapcsolatukat az orosz fegyveriparral, épp a szankciók globális hatásai miatt" – mondja Lu.

Oroszország jó ideje próbál bejutni a Közel-Kelet leggazdagabb fegyvervásárlóihoz és volt is néhány kezdeti sikere, amikor termobarikus rakétavetőket adott el Szaúd-Arábiának, és több ezer páncéltörő rakétát az Egyesült Arab Emírségeknek. Ennél nagyobb üzleteket azonban nem tudott elérni. A Szaúd-Arábiával 2017-ben aláírt 3 milliárd dollár értékű megállapodás mára kiszikkadt. A tavalyi dubaji repülőbemutatón feltűnést keltett Szu-75 'Checkmate ' lopakodó vadászgépből még egyet sem vásároltak meg, pedig a megcélzott vevők listáján a szaúdi, az emirátusi és a török légierő is szerepelt.

A Nyugat megkísérli Oroszország leválasztását legnagyobb arab fegyvervásárlójáról, Egyiptomról is. Szó van amerikai F-15 vadászgépek eladásáról Kairónak, és téptek sorszámot brit és francia szállítók is. Ezzel párhuzamosan Jeruzsálem is aktív a fegyverpiacon, amit jelez a német kormány végső döntése az Arrow 3 izraeli légvédelmi eszközök megvásárlásáról.

A legnagyobb kavics a sivatagi bakancsban

A Saudi Aramco olajtársaság rekordszintű profitot ért el tavaly év végén és a vállalat tőkeértéke 2 ezermilliárd dollár fölé emelkedett. Februári kitermelése 10 millió hordó volt naponta, vagyis mintegy tízszerese az iráninak. Egyelőre vonakodik ezt jelentősen növelni, noha Boris Johnson brit miniszterelnök személyesen, Joe Biden pedig telefonon kérte (volna) tőle. Utóbbi hívását nem is fogadták. A megalázáson túl az elzárkózásnak oka az is, hogy a sivatagi királyságnak jól jön az áremelkedés, mert finanszíroznia kell tavaly meghirdetett szociális reformjait és jóléti intézkedéseit, amik már sürgetőek voltak. A gigantikus olajbevételek ellenére is az ország csak 53. az egy főre eső nemzeti jövedelem terén, égbekiáltó jövedelmi különbségekkel és 20%-os szegénységi rátával.

AP Photo
Jó kapcsolatok a 10-es évek végéigAP Photo

MBS óvatosan halad, de halad. Bevezette, hogy a külföldi cégeknek Szaúd-Arábiában regionális központtal kell rendelkezniük, ami nélkül nem juthatnak állami megrendeléshez. Visszafogta a járőröző vallási rendőrség hatalmát és megfosztotta attól a jogkörüktől, hogy szigorú szabályokat írjanak elő a női öltözködésre, betiltsák a zenét, vagy feloszlassanak férfi-női társaságokat. Beszüntette a mozitilalmat, és 300 új filmszínházat épít. Jogosítványt kaphatnak a nők és új turistavízumot vezetett be, ami szabadabb viselkedést biztosít a látogatóknak.

Viszont nem lehet eltekinteni attól a gyarló emberi ténytől, hogy az amerikai elnök és a szaúdi trónörökös viszonya kifejezetten ellenséges. Vlagyimir Putyin mellett MBS az a nemzetközi politikus, akit az amerikai elnök gyilkosnak nevezett, és a Kongresszus is osztotta ezt a nézetét. Joe Biden gyomrát az is megfekszi, hogy MBS parolázott és üzletelt Donald Trumppal, ami eleve a nemkívánatos személyek közé sodorja őt Washingtonban, bár ezen talán könnyebb túllépni.

A két kormány viszonya annyira megromlott, hogy Washingtonban már azt is felvetik, hogy van-e még egyáltalán értelme a közel 90 éves szövetség fenntartásának. A helyzet ennyire nem rossz, de kellene találni valakit mielőbb, aki összebékíti a feleket. Azért is, mert közben MBS sodródik a kétes megegyezések felé, például Pakisztánnal, Katarral, sőt a rossz nyelvek szerint még Iránnal is. Erről tavaly sokat sustorogtak az arab sajtóban, de az a titkos közeledés megfeneklett. Erről a kettejük között közvetítő iraki külügyminiszter számolt be.

Igaz, hogy Amerika hátat fordított, vagy csak tétovázik?

Egyre szélesebb vélekedés, hogy az Egyesült Államok nem érti, félreérti vagy nem kezeli fontosságának megfelelően az olajtérséget. Ennek egyik oka a Kínára rászabott globális koncepció, amit az ukrajnai invázió megingatott, mert ismét Oroszországot kell első számú veszélyként megjelölni. Európára is fokozott figyelem terelődik, pedig 40 évig ez nem volt prioritás, hiszen földrészünkön 40 éve, a Pershing-válság óta nem jelentkeztek globális méretű veszélytünetek.

Az afganisztáni kivonuláskor sok kommentátor azt sugallta, hogy az Egyesült Államok végleg elhagyja a régiót, de ennek nincsenek valódi jelei. Három vadászszázadot és néhány rakétavédelmi egységet kivontak, de a Közel-Keleten megtartott ütőerő lényegében érintetlen, 5-10 ezer közötti létszámban, a legmagasabb szintű fegyverzettel. A kérdés nem is a katonai eszközökben lapul, mert azok elegendőek, hanem használatuk szükségességében.

AP/EURONEWS
Elsöprő katonai erő még mindigAP/EURONEWS

A megkérdőjelezhetetlen katonai fölény mellett Washington döntései az elmúlt évtizedben azt mutatták, hogy az erőszak alkalmazására való hajlandósága csökken, de nem szűnt meg teljesen. Hanem inkább átalakult, és kerüli a nagyobb műveleteket. Az Obama-adminisztráció például nem mért csapást, amikor az Asszád-rezsim átlépte a 'vörös vonalat' és vegyi fegyvereket vetett be a szíriai felkelők és a polgári lakosság ellen. 2020 januárjában a Trump-kormány meggyilkolta Kaszem Szulejmánit, a Forradalmi Gárda elit egységeinek parancsnokát és Abu Mahdi al-Muhandist, az iraki síita milícia vezetőjét, de az amerikai drón-alakulatok elleni bosszútámadást már nem torolta meg.

Idén februárban Joe Biden parancsára amerikai különleges erők Észak-Szíriában lecsaptak az Iszlám Állam (ISIS) legújabb vezetőjére, Abu Ibrahim al-Hashimi al-Qurashira. Az elnök hangsúlyozta, hogy az akció során különös figyelmet fordítottak a civil veszteségek minimalizálására. Emiatt nem légierőt, hanem kommandó-alakulatot vetettek be, de elfogása előtt al-Qurashi inkább végzett magával, robbanómellényével halálba rántva gyermekeket és asszonyokat, akiknek pontos száma nem ismert.

Az USA kiiktatja a terrorszervezetek vezéreit, de nem intéz tömeges csapásokat

Ugyanakkor a Biden-adminisztráció továbbra sem kíván tengelyt akasztani Iránnal, és elnéző a jemeni hútik egyre merészebb támadásaival szemben. Az Egyesült Arab Emírségek részesül amerikai légvédelmi támogatásban és partjaihoz vezényelték a USS Cole-t és több F-22-Raptort, azaz a világ legfejlettebb lopakodó vadászbombázóját, de ezeket az eszközöket eddig nem használták fel semmilyen támadó akcióra. A szíriai rajtaütés azt jelezte, hogy az Egyesült Államok még mindig „haraphat” – de főszereplő már nem kíván lenni, és egyelőre csak figyeli, ahogy a térség hatalmai saját biztonságpolitikájukat alakítják.

Jeruzsálem számára az újfajta valóság veszélyekkel jár, de egyben tettekre is készteti. Izrael továbbra is részesül az Egyesült Államok segítségéből, és erre támaszkodva törekedett olyan új regionális partnerségekre, melyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Az amerikai viszony továbbra is alaptényező, de már nem kizárólagos.

Izrael és újdonsült partnerei számára a legsúlyosabb kétely az, hogy egy szélesebb konfliktus esetén mennyire számíthatnak az Egyesült Államokra. Aggodalmaikat táplálja, hogy az amerikai vezetés nem ad egyértelmű válaszokat a két legfontosabb kérdésre: hogyan tovább az iráni nukleáris fejlesztésekkel, és hogyan kezeli Washington az iszlám köztársaság Forradalmi Gárdáját.

Március 27-én Jair Lapid izraeli külügyminiszter és a megjelent újságírók hallhatták, amikor a Walla News újságírója igen-nem választ kért Antony Blinken amerikai külügyminisztertől arra, hogy az USA terrorszervezetnek tartja-e az Iszlám Forradalmi Gárdát. Nem biztos, hogy megnyugtatta őket a felelet.

Igen is, meg nem is, de nem biztos, hogy mégsem

Blinken válasza az volt, hogy „ilyen vagy olyan értelemben a leginkább terrorszervezetnek minősíthető azok között, akiket a világban annak minősítünk." Erre a válaszra nehéz gombot varrni, miközben a Forradalmi Gárda a térség destabilizáló katonai eseményeinek fő mozgató ereje. A vele kapcsolatos végső állásfoglalást nem lehet megúszni, mert ez egyben a bécsi tárgyalások vörös vonala is.

Az ellenoldalnak egy tálból kell falatoznia, de egy fontos szereplő még hiányzik az asztaltól

A másik oldalon történelmi ellentétektől megosztott, mélyen eltérő értékrendű és politikai berendezkedésű államoknak kell közös hangot találni, előbb a veszély megállítására, majd felszámolására. Ez eddig – bár kisebb döccenőkkel – halad is, a nevezetes Ábrahám egyezmények 2020-as megalkotása óta. A kibuc-vacsora akkor lesz teljesebb, ha az asztalnál a legnagyobb környékbeli olajtermelő is helyet foglal, és marad hely másoknak is.

Szerény vacsora, viszont történelmi

Szaúd-Arábia e pillanatban barátok és szövetségesek nélkül toporog a színpadon, és ez megfelelő pillanat lehet visszatérítésére a korábbi útvonalra. Bár kell képzelőerő hozzá, de vannak jelei annak, hogy Izrael is vállalna szerepet az asztaltársaság bővítésére.

Jó ideje érkeznek híresztelések arról, hogy Jeruzsálem direkt kapcsolatot tart a koronaherceggel, és titkosszolgálati hidak is épültek az Irán-hátterű terrorcsoportok felderítésére. Tavaly novemberben derült ki, hogy az izraeli kormány (tehát már Naftáli Bennett) megújította Netanjahu engedélyét a Pegasus-szoftver eladására Szaúd-Arábia számára, és három másik izraeli vállalat is árulhat hírszerzői termékeket Rijádnak. Azt nehéz megállapítani, hogy a szaúdi kormány mennyire használja ezeket az eszközöket saját ellenzéke és külső disszidensei rovására, például az al-Jazeera katari televízió kárára, de az is bizonyos, hogy a terrorszervezetek ellen is beveti.

A Jemen felől érkező egyre veszélyesebb támadások miatt Izrael az Egyesült Arab Emirátusoknak is felkínált izraeli titkosszolgálati eszközöket, és leadott egy újabb békülési jelet Szaúd-Arábia felé is, vagyis egy olyan ország irányába, aki máig nem ismeri el a létét. A hútik március végi súlyos terrortámadása után Bennett miniszterelnök bánatát tolmácsolta a királyság felé, és emlékeztetett, hogy a kínok valódi okozója Irán és az ő Forradalmi Gárdája. (A húti rajtaütés fontos olajipari létesítményeket tett tönkre.)

Oroszország törököt fogott?

A találgatások sokszínűek, és a lehetséges közvetítők között említik Törökországot is, aki szintén veszített némi talajt a Közel-Keleten, és Ukrajna óta nagyobb hajlandóságot mutat a nyugati együttműködésre. Izrael szerint Törökország „eddig nem jellemző módon” együttműködővé vált biztonsági kérdésekben, például nemrég egy izraeli üzletember elleni iráni merényletet hiúsított meg. A török ​​kormány lecsapott egy proxy terrorcsoportra is, amely iráni disszidensek elrablását tervezte Törökországban, és ezeket az információkat megosztotta Jeruzsálemmel is.

Ha Irán mélyülő behatolása a Közel-Keletre irreverzibilissé válik, az súlyos következményekkel járna nem csak az olajtermelő arab, hanem a török politikai rendszerre is. Az ankarai politika módosulását jelzik a fokozódó török fegyverszállítások az Öböl-államoknak, akiknek Törökország katonai tapasztalataira is szükségük van. A mostani kép szerint Erdoğan elnök már egy poszt-Erdoğani politika előkészítésébe kezdett, aminek része az Izraellel és az arab rezsimekkel szembeni viselkedés enyhítése. Ennek viszont előfeltétele az Iránnal szembeni távolságtartás – cserébe a Nyugatról várható előnyökért.

Az előző években jellemző megértés Ankara és Teherán között halványul. Nem az enyhülés irányába mutatnak a török ​​kormány olyan vádjai, hogy „Irán két síita államot próbál létrehozni Szíriában és Irakban”. Irán válasza pedig már kifejezetten fenyegető volt, figyelmeztetve Erdoğant, hogy a szíriai és iraki török ​​katonák is célponttá válhatnak, ha nem vonják vissza őket. Teherán már ott tart, hogy szerinte Törökország az, aki terroristákat támogat a két arab országban.

Ellentmondásos a török-orosz viszony is, ami már egy végtelen kötéltáncra emlékeztet. A Fekete-tengeri egyensúly érdekében Erdoğan koccanásokra kényszerül Moszkvával, akivel egyszer közeli stratégiai partner, máskor pedig rideg regionális ellenfél. Kapcsolataikat az elmúlt években megzavarta a Krím orosz annektálása (az ott élő jelentős tatár népesség miatt is), az energiafüggőség általában, vagy a Hegyi-Karabahban, Szíriában, Líbiában zajló háborús események. Az utóbbi években Törökország lelőtt egy orosz harci repülőt, az orosz légicsapások viszont 33 török ​​katonát öltek meg Szíriában, Moszkva ankarai nagykövetét pedig a nyílt színen gyilkolta meg egy elvadult török rendőrtiszt.

A következő pillanatban viszont Törökország légvédelmi egységeket vásárol Oroszországtól, felbőszítve ezzel a washingtoni kormányzatot. Jelenleg nem zárható ki, hogy ezeket átadja Ukrajnának, ha megfelelő fegyverkompenzációt kap az USA-tól.

A NATO fekete bárányaként is emlegetett Törökország háborúnak nevezte az ukrajnai konfliktust, blokkolta az orosz hadihajók áthaladását a Fekete-tengerről, és pusztító hatású Bayraktar drónokat juttatott az ukrán erőknek, ami mély felháborodást váltott ki Moszkvában. Ugyanakkor Ankara megtagadta Oroszország szankcionálását is, mondván, hogy a világ nem engedheti meg magának, hogy hidakat égessen fel Oroszországgal.

AP Photo
Aktív török katonai mozgások a térségbenAP Photo

„Kissé kilóg a NATO szövetségesek sorából” – mondja Törökországról Steven Cook, a Külkapcsolatok Tanácsának vezető munkatársa, emlékeztetve Ankara és a NATO-EU páros közti gyakori ellentétekre. „A törökök most próbálnak úgy elhelyezkedni, hogy alapjaiban támogassák Ukrajna szuverenitását, de egyben mindkét félnél jószolgálatokat akarnak tenni a közvetítés érdekében. Ezért is adtak otthont a két háborúzó fél puhatolózó béketárgyalásának”. Az elmúlt 10 év során a törökök sokat rontottak kapcsolatukon az Egyesült Államokkal, ám a mostani válság jó alternatívát kínál számukra a középutas egyensúly visszanyerésére.