Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Algéria már veszélyesebb a világra, mint Afganisztán

Access to the comments Kommentek
Írta: Székely Ferenc
Mágnesként vonzza az iszlamistákat a hatalmas sivatagi terület
Mágnesként vonzza az iszlamistákat a hatalmas sivatagi terület   -   Szerzői jogok  AP

Algéria és Marokkó egymást vádolja terroristák támogatásával, de a viszály ennél sokkal messzebbre mutat. A két észak-afrikai ország békétlensége hosszú évtizedekben gyökerezik, és egy viszonylag nyugalmas szakasz után most újra kiéleződik. A tét nagyobb, mint Afganisztánban, mert itt az Európai Unió közvetlen biztonsága forog kockán.

Afganisztán eltörpül az észak-afrikai terrorista tömbök mellett

Június végén a marokkói Központi Nyomozó Iroda felszámolt egy ISIS-kapcsolatú sejtet Marrákes környékén. A csoport országszerte tervezett terrorcselekményeket, és össze akarta kötni tevékenységét az Iszlám Állam, az al-Kaida és más szervezetek szétszórtan csatangoló alakulataival a Száhel-övezetben, akik Algéria felé tervezik a terjeszkedést.

Ez a körzet jelenleg a dzsihadista fegyveresek egyik fő gyülekező helye, ami mellett Afganisztán elbújhat, már ami a felfegyverzett és egymással is háborúzó csoportok sokaságát illeti. Míg Afganisztánban 4-5 jelentősebb szervezetről tudunk jelenleg, az észak-afrikai régióban több százat regisztrálnak, legkevesebb 200 000 harcossal. Egyelőre még többnyire szétszórtan, de szisztematikusan haladva egy nagy hálózat létrehozása felé.

A terror valódi oka: aggodalom Marokkó és Izrael kapcsolata miatt

A 2020-ban megkötött arab-izraeli egyezmények sorához Marokkó is csatlakozott, amit a radikális iszlamisták elfogadhatatlannak tartanak. A cél: a királyság elijesztése a 2020-ban megkötött Ábrahám egyezményektől, melyektől Marokkó azt várja, hogy az együttműködés folytán Észak Afrika technológiai fellegvárává és gazdasági motorjává lépjen elő. 

Főként, ha Marokkó Izraeltől fogja beszerezni a légvédelméhez szükséges Vaskupola-technológiát és eszközöket. Ez már valóban egy új világ kezdete lenne.

Az üzleti fejlődés esélyei nyitva állnak. VI. Mohammed király szeptemberben azt a feladatot szabta új kormányának, hogy bővítsék a gazdasági fejlesztéseket és kutassanak fel új partnereket. A kabinet élére egy milliárdos nagyvállalkozót nevezett ki Aziz Akhannouch személyében, aki nem csak az olajiparban, de az idegenforgalomban is aktív, és Afrika 10 leggazdagabb embere közt tartják számon. Felesége a Gap és Zara világcégek marokkói franchise-tulajdonosa, egyben az egész arab világ tíz legbefolyásosabb asszonyainak egyike.

A liberálisnak tekintett Akhannouch választási győzelme nagy csapás és egyben veszély is az ország iszlamista csoportjaira nézve. A bukott vallási pártok úgy jellemzik őt, mint akinek „nincs kultúrája, nincs ideológiája, nincs történelmi múltja és pártja, csak pénze.” Mégis, figyelemre méltó, hogy a választások rendben és erőszakmentesen zajlottak, bár hiú ábránd volna azt feltételezni, hogy ez így is marad.

működő demokrácia képe rajzolódik ki

A marokkói gazdaság kimagaslóan jobb állapotban van, mint az algériai. 2010 óta szívós emelkedést mutat, szemben szomszédja 5%-os visszaesésével. Az algériai hanyatlás szinte kétségbeejtő a 2014-es jövedelmi csúcsponthoz képet, mivel annak alig felét tudja már csak felmutatni.

Ezzel szemben Marokkó 9%-ra szorította le a mélyszegénységben élők számát. Az észak-afrikai régióban az övé az egyetlen emelkedőnek tekinthető gazdaság.

A szélsőségesek félelmeit növeli, hogy eközben formálódik az izraeli-szaúdi együttműködés is. A minap amerikai zsidó üzletemberek tettek látogatást Szaúd-Arábiában. A kormány képviselőivel és a királyi ház tagjaival is tárgyaltak, és arról számoltak be, hogy a rijádi elitet lenyűgözi a szívósság, amit Izrael felmutat Iránnal, vagyis a közös ellenséggel szemben. A nagy áttörés még nem holnap lesz, de apró lépésekkel közeledik és a legtöbb elemző szerint egy év alatt be is következhet. Algéria számára ez nem jó hír, ezért is tűri el, hogy területén dzsihadisták gyülekezzenek.

Mire építenek a terroristák?

A Száhel-övezet jelentős fiatal férfi-utánpótlást kínál, akik a szegénység és iskolázottság olyan mélységében tengődnek, hogy számukra az észak felé vándorlás a túlélés szinte egyetlen kiútja. Egy olyan hatalmas területről van szó, ami egész Afrikát keresztben átszeli és elválasztja a szaharai régiót a kontinens középső-déli államaitól. A térség biztonsági ellenőrzése jelenleg szinte lehetetlen, az érintett országok pedig egymással is mogorva viszonyban vannak, tehát nem egyeztetnek kellően.

AP
A Száhel életét nem a francia haderő fogja megoldaniAP

Az Algéria-súlypont földrajzilag logikus. Ha egy terrorszervezet rajtaütést tervez Dél-Európában, ahhoz egy közép-ázsiai bázisról 3 000 kilométert kellene megtennie és sok ellenséges országon kell átjutnia. Ha viszont Észak-Afrikába csoportosul át és hoz létre franchise-t, akkor a távolság 300-500 kilométerre zsugorodik, és csak egy határt kell leküzdenie. Ez a tény is egyre növeli az Algériában gyülekező terrorcsoportok számát és veszélyességét.

Az arab Che Guevara emléke ma is kísért

A Marrákesben elfogott terrorcsoport emírje a robbantásos merényletek szakértője volt, de most a bazárban vásárolgatta össze a bombák kellékeit, és ez persze néhány kereskedőnek szemet szúrt, akik jelezték gyanújukat a hatóságoknál. Ha az illető a GIA nevű szervezettel működött volna együtt, aki a terrorcsoportok koordinátorává nőtte ki magát, akkor jóval nagyobb esélye lett volna a sikerre. A GIA (Groupe Islamique Armé, 1993) papíron és elvileg már nem létezik, de átszervezte magát, és kapcsolatrendszere a katonasággal és a titkosszolgálattal fennmaradt. Jelenleg az al-Kaida helyi képviselőjének számít, aki az akciózást helyi hűbéreseire hagyja, akik egyre nagyobb számúak.

A GIA alárendeltjeinek áldozatainak éves összlétszáma 80-240 között mozog. Alapítóját már 2002-ben megölték, de Antar Zouabri neve fogalom maradt az extrém radikális iszlamisták körében, akik csapásaikat az USA-val és Izraellel barátkozó Marokkóra mérik elsősorban. Maga Zouabri előszeretettel használta az 'Arab Che Guevara' becenevet.

Az algíri kormány ellenfelei szerint a GIA tovább él, mert összefonódott a központi kormány egyes szervezeteivel (például a titkosszolgálat renegát vezetőivel) és sok befolyásos politikussal. Semmilyen helyi terrorcsoport nem számíthat sikerre, ha nem egyeztet a GIA utódszervezetével, vagy hűséget nem fogad neki, miként az ISIS is elvárja a brandjét használni óhajtó terrorcsoportoktól.

Marokkó és Algéria hatóságai természetesen egymást vádolják a gombamód szaporodó sejtek, milíciák, kisebb hadseregek akciói miatt. Együttműködés és közös fellépés helyett kihasználják a helyzetet a régi viták és sérelmek felmelegítésére, amit a terroristák persze alaposan ki is használnak.

A nyugat-szaharai helyzet harminc éve mérgezi a kapcsolatokat, írja a Le Figaro. A Rabat és Algír közötti vita eddig többnyire diplomáciai háború formájában zajlott, amelyben mindenki jelentésekkel és lobbinyomásokkal próbált harciaskodni az ENSZ folyosóin. Most viszont Algéria döntése megtöri a status quót azzal, hogy augusztus végén bejelentette diplomáciai kapcsolatainak végét Marokkóval, ami egyértelműen Izrael távol tartására szolgál, és nagyon meg fogja nehezíteni számára az együttműködés lehetőségeit. De nem leküzdhetetlenül.

Szovjetektől örökölt politikai gyökerek

Az Algériából át-átcsapó fegyveres sejtek a Marokkó-ellenes Polisario Frontot támogatják, aki a Nyugat-Szahara nevű félállam teljes függetlenségéért küzd Marokkóval szemben. Az ENSZ szemében a körzet státusza a Palesztin Önkormányzathoz hasonló, tehát önálló államisággal nem bíró terület. A Nyugat-Szahara felkelői – élükön El Uali Mustafa Sayeda parancsnokkal – a szovjet blokk üdvöskéi voltak, mivel Moszkva Marokkóban is előszeretettel ütötte bele az orrát a helyi ügyekbe, csakúgy, mint szerte az arab világban (Egyiptom, Szíria, PFSZ).

A Kreml kormányokat és elnököket emelt vagy sújtott, terrorszervezeteket hozott létre vagy támogatott. Segítette a lebukottakat is. Moszkvában külön kolónia létezett azok számára, akiknek lába alatt túl forró lett a talaj hazájukban. Ebbe a szocialista tömb más országai is besegítettek, főként az NDK és Bulgária. Magyarországon is megfordultak közülük többen, így Bassam Abu Sharif, a PFLP terrorszervezet szóvivője, aki később Jasszer Arafat legbelsőbb bizalmasa lett.

Brezsnyev lelki szemei előtt akkoriban egy 8 000 kilométeres összefüggő front képe lebegett, ami 'Európa lágy alteste felől' támadva gyöngíti meg a nyugati szövetséget (ezt a szólást Churchilltől csórta). Ez a fontos körzet biztosította volna a szovjeteknek a szabad hajózást a Földközi-tengeren és kijárást az Atlanti-óceánra. Ilyen stratégiai szempont Nagy Péter cár óta alapkövetelmény Oroszországban, ami nem változott a hidegháború korszakában, és persze ma sem.

Sayeda parancsnok bátor és jó katona volt, óriási vonzerővel a Saharawi-körzet népének szemében. Harc közben esett el, miközben bajtársainak visszavonulását fedezte. A régió az ő halála után is robbanásveszélyes maradt, mert az etnikumnak vannak lakói Algériában, Marokkóban, sőt Spanyolországban is. A saharawik is önálló államnak tekintik magukat, és olykor a Polisarióval is szembe szállnak. Számukra a háború jelenti az egyetlen utat a területi függetlenség elérésére.

Saharawi harcos két marokkói támadás között

„A francia kapcsolat” – nem feltépni a sebeket, hanem gyógyítani

Algéria esetében – ha belső bajok vagy fejlődési zavarok kerülnek szóba – az automatikus válasz az, hogy minden rosszért a francia gyarmati örökség a felelős. A visszamutogatás a múltba nem algériai unikum, hiszen sok hatalom él ezzel az eszközzel, ha éppen nem jut az eszébe valami kreatív megoldás vagy javaslat a jövőre nézve.

De vajon a történelemírás és a múlt áttekintése állami feladat lenne? Nem inkább a tudósok és történészek dolga ez? De igen, az. Emmanuel Macron francia elnök és algériai kollégája, Abdulmadzsid Tebboune vettek is egy mély levegőt, és megállapodtak egy közös tudós bizottság létrehozásában, ami nekiveselkedik megírni a két ország közös történetét, elrugaszkodva az 1832-es évtől, amikor Franciaország annektálta, majd uralma alá vonta Észak-Afrika e fontos térségét.

AP-
Aligha fognak egyetérteniAP-

Ilyen kísérletek máshol is zajlanak a világban, de általában egyoldalúak, és csak az egyik fél szempontjait emelik ki. Említhetjük Németország és Namíbia elnyúló vitáját arról, hogy népirtás volt-e, amit a Német Birodalom művelt a múlt század elején gyarmati uralma során, aminek 100 000 herero őslakos esett áldozatul. Berlin végül elismerte a történelmi bűnt, sőt kárpótlást is fizet érte: áldozatonként kemény 100 eurót. Cserébe megkaphatja a feltörekvő afrikai állammal való előnyös kereskedés, beruházások és kikötőhasználat lehetőségét.

A francia-algériai kísérlet sajátossága, hogy Macron és Tebboune kétszólamú, párhuzamos narratívát vár a kutatóktól. Kifejezett előfeltételük, hogy mellőzzék a 'politikailag korrekt' megközelítést, hanem az igazolt tényeket szedjék össze és párosítsák, tetszik ez a közvéleménynek, vagy sem.

Természetesen ez nem mindenkinek van kedvére Franciaországban. Éric Zemmour, a szélsőjobb új üdvöskéje – aki már Marine Le Pen pozícióját veszélyezteti a második fordulóba jutáshoz a jövő évi elnökválasztáson – mélyen megveti az algériai népet. Zemmour Algériából átvándorló zsidó család sarja, aki szerint Franciaország sose nyomta el Algériát, és csak köszönet jár a francia jelenlétért, mivel az ország eleve fejlettebb szintről vághatott bele a szabad létbe, mint Afrika szinte bármely más függetlenedő állama. (Például Mozambik, ahol a kivonuló portugálok még a dugaljakat is kiszerelték a középületekből.)

Szerinte az Algériával fennálló konfliktus inkább a kereszténység és az iszlám újra élesedő harcába ágyazódik be, a civilizációk háborújába, ami a gyűlöletet hívja ismét életre a békesség helyett.

Két ország van a világon, amelyik nemzeti himnuszában megemlíti Franciaországot. A lengyelek tisztelegnek előttünk, Algéria viszont figyelmeztet minket.
Éric Zemmour
FigaroVox, 2020. április 6.

A déli szomszéd részről a népirtás emlegetése viszonylag új, mivel korábban nem volt divatos az algériai közgondolkodásban. Azért sem, mert a függetlenség előtti szakaszban Algéria nem gyarmat volt, hanem Franciaország egyik teljes jogú megyéje, központi képviselettel.

Szintén új teória az áldozat-elv, ami az egész algériai népet vesztesnek és kifosztottnak ábrázolja. Ez odáig jutott, hogy még az országban gyülekező terrorcsoportokat is a kolonialista múlt logikus következményének és az arra adott jogos válasznak tekintik.

Ezzel a felfogással szemben Emmanuel Macron megsokszorozta a jóakarat gesztusait, gazdasági megállapodásokat kötött és engedményeket tett a kereskedelemben. Mégis, Algéria francia elnökkel való viszonyából úgy tűnik, hogy a szemükben Macron is a kolonializmus marionettbábja.

Ez a felfogás sokban megmagyarázza, hogy miért éppen Algéria látszik ma a nemzetközi terrorizmus új gyülekező helyének. Egy zavartalanul bővülő randevú-központnak, amilyet még sosem látott a világ, és egyelőre nem is figyel rá túlzottan vagy eléggé.

Az új Sakál Napja - avagy nehéz lesz rendet vágni a történelemben

A franciák aligha gyarmatosíthatták volna Algériát a helyi lakosság többségének részvétele nélkül. Algériaiak százezrei, a legkülönbözőbb etnikumokból segítettek a franciáknak kiépíteni a kolonialista jelenlét infrastruktúráját. Algírt, a gyönyörű francia-mediterrán stílusú várost – ami pont úgy néz ki, mint Cannes vagy Nizza – algériai munkások építették, franciák felügyelete alatt, majd munkát és megélhetést kaptak ott.

A két évszázad során légiónyi arab szolgált a francia véderőben, mindkét világháborúban és számos gyarmati küzdelemben is, főként Indokínában (Vietnám, Laosz, Kambodzsa), de afrikai és közel-keleti színtereken is. Algériában szervezett tuareg alakulatok is részt vettek a két világháború között a franciák alá rendelt mai Libanon, Szíria, sőt török vidékek rendjének fenntartásában, ami nélkül a mai Libanon és Szíria létre se jöhetett volna.

AP/AP
Arab katonák egy francia hadikórházban, Ypres mellett, 1915AP/AP

Időközben az algériaiak szinte összes etnikuma 'lingua franca'-ként kezdte használni a franciát, és ennek birtokában valóban gazdag irodalmat és élénk sajtóvilágot hoztak létre. A francia nyelvet afféle jogos 'hadizsákmánynak' tekintették – hasonlóan Indiához, ami a világ legnagyobb angolul beszélő országának számít.

A történelem átírása nem lehet táptalaja sem a franciák megújított bűntudatának, sem a mai algériaiak megalázásának. A startpozíció jelenleg az, hogy Macron már kimondta, hogy a gyarmatosítás nagy hiba és a Köztársaság tévedése volt. (Már választási kampányában is emberiség elleni bűnnek nevezte.) Benjamin Stora, a francia oldal képviseletére kiválasztott történész is úgy gondolja, hogy a gyarmatosítás erőszakos, egyenlőtlen és illegális. Az algériai elnök pedig hazáját az imperializmus kiszolgáltatott és ártatlan áldozatának tartja. Elvileg tehát a hivatalos álláspontok nem állnak túl távol egymástól.

A Zammour-képviselte nézet kísértetiesen emlékeztet a nevezetes 'A Sakál napja' című politikai krimiben és a belőle készült filmben is látott helyzetre, ami megalapozta Frederick Forsyth angol író máig tartó népszerűségét. 1961/62-ben, amikor De Gaulle francia elnök Algéria függetlenségéről döntött, az ott élő franciák szélsőséges szárnya és titkos hadserege (az OAS - Organisation Armée Secrète) bombatámadásokkal és gyilkosságokkal próbálta megakadályozni a terület elvesztését. Nem csak francia és arab politikusokat, de újságírókat, papokat, üzletembereket gyilkoltak meg, hogy kiprovokálják a francia haderő maradását. A világ ekkor ismerte meg a plasztikbomba fogalmát, ami az OAS-osztagok kedvelt robbanószere volt.

AP Photo
Polgárháborús helyzet Algériában, 1962 / De Gaulle és ForsythAP Photo

Az OAS vezetősége annyira elkeseredett volt, hogy még egy francia-francia polgárháború gondolatától sem riadt vissza, és merényletet kísérelt meg az elnök ellen. (A rajtaütésben két magyar is részt vett. Egyikük Marton Lajos volt, egy volt katonatiszt, aki '56 után disszidált és az OAS-hoz csatlakozott. Az ő Thompson géppisztolya mondott csütörtököt a lövöldözésben. Megúszta börtönnel, és végül francia állampolgár is lett). A kudarcba fulladt támadás vezetőjét, Jean Bastien-Thiry alezredest viszont hazaárulás vádjával kivégezték.

A végső kísérlet, amit egy Georges Watin nevű bérgyilkos hajtott végre szintén sikertelen volt.

Az 1954 óta dúló gyarmati háború és az arra rátelepedő polgárháború végül egymillió lelket követelt. Hatalmasra duzzadt a környező államokba átvándorló menekültek száma (Marokkó, Líbia, Tunézia), és hatalmas tömeg áramlott délre, a Száhel-övezet felé is, megalapozva az ott most lábra kapó terrormozgalmak bázisát.

Sok volt a francia menekült is, az úgynevezett 'feketelábúak' (les pieds-noirs), akiknek éppolyan keserű volt a kivándorlás, mint azoknak az arab népcsoportoknak, akik szintén vándorbotot fogtak. A feketelábúak Algériában születtek, már az őseik is ott vertek tanyát, és hazafiként élték át a kényszerű távozást, miként Éric Zemmour szülei is.

A zavaros történelem példája, hogy az első algériai köztársaság elnöke, Ahmed Ben Bella maga is világháborús francia katona volt, viszont marokkói származású. Nemcsak hogy katonai kitüntetést vehetett át De Gaulle tábornoktól harci érdemeiért, de még az Olympique Marseille csapatában is pályára futott fiatal korában. Mégis, Franciaország-ellenes szervezkedésbe kezdett, megalapította az FLN nevű szocialista alapállású pártot, de egyik utazása alkalmával a francia légierő földre kényszerítette légijáratát, elfogta Ben Bellát, és attól fogva csak jelképes vezetője lehetett az ellenállásnak – de végül sikerrel.

1963-tól, immár elnökként, igyekezett mindenkivel barátkozni a világon, Kennedytől Hruscsovig (akitől még a Szovjetunió Hőse címet is megkapta, bár nem világos, hogy milyen indokkal), egészen Fidel Castróig. Vezető alakja lett a pánarab mozgalmaknak, de odahaza nem bizonyult sikeresnek. Két év kínkeserves próbálkozása után kormányát megdöntötte egy katonai puccs, élén Houari Boumédiène vezérkari főnökkel, aki viszont alaposan berendezkedett, és a mai algériai politikai viszonyok jórészt az ő időszakában gyökereznek.

AP
Ben Bella - barátságban a fél világgalAP

Miért fontos a Nyugat-Szahara?

Igazából nem fontos. Az ötven éve vitatott fennhatóságú és mindössze félmilliós lakosú körzet első látásra presztízs- és eszmei okokból tűnik jelentősnek. James Baker amerikai diplomata és korábbi külügyminiszter már 2000-ben népszavazási menetrendet dolgozott ki, de ez rendre zátonyra futott. A marokkói király tömör véleménye szerint a szent szaharai földből egy homokszemet sem fognak terrorista lázadóknak átengedni, a felkelők viszont egyetlen rögöt sem kívánnak átadni.

A területért folytatott véres küzdelmet más szempontok alig támasztják alá. A térség halászata jelentéktelen. A vidék egyre csökkenő csapadékhoz jut, és már a mezőgazdasági önellátása is kérdéses. Az egymilliárd dollárt sem elérő GDP gyakorlatilag elúszik az élelmiszer importon. Ha a marokkói kormány nem gondoskodna a foszfát kitermeléséről, gyakorlatilag munkahelyek sem léteznének a környéken.

A szent háború új frontvonala alakul

De mindez nem lesz könnyű diadalmenet. A térségben gyökeret vert iszlám radikálisokat a gazdaság és a társadalom kedvező átalakulása egyáltalán nem érdekli, hanem a dzsihád kiterjesztését és befejezését tekintik elsődleges feladatnak.

al-Baghdadi testvérünk, Allah legyen hozzá irgalmas, nem tudta befejezni művét Levantéban. De az Úr türelme és ideje végtelen, és a következő kalifátus Algírban fog létrejönni. Mindegy, hogy mikor, de addigra eltakarítjuk a hitetleneket az új kalifa útjából.
Mustafa Kartali
az Iszlám Front a fegyveres Dzsihádért csoport vezetője
Ez már a szikra?

Tetézi az iszlamisták gondjait, hogy 'a béke fenyegetése' és Izrael képbe kerülése már legnagyobb szomszédjánál is felmerül. A Líbia erős emberének tartott Khalifa Haftar tábornok fia Izraelben tett titkos látogatást a minap. Túl azon, hogy egy ilyen találkozó önmagában is érdekes, a súlya lehet sokkal nagyobb is. Ugyanis a papa, aki még 1969-ben hatalomra segítette Moammar al-Kadhafi ezredest, egyben líbiai-amerikai kettős állampolgár is.

Ha tehát elnök akar lenni a december végi választásokon, akkor az amerikai állampolgárságot fel kell adnia. Ezt viszont nem szeretné, mert akkor megszűnne a most élvezett nemzetközi védettsége. Ezért várhatóan a fiát akarja majd befuttatni, akit már meg is bízott haderőinek felügyeletével. Tehát meglehet, hogy Líbia következő elnöke volt az, aki másfél órát beszélgetett a gép fedélzetén az izraeli titkosszolgálattal, ami éppoly elképzelhetetlen lett volna akár csak két éve is, mint hogy emirátusi királyi jet érkezzen ugyanarra a betonra. Pedig megtörtént. Nem mellékes, hogy Haftar legerősebb pénzügyi támogatói az Emirátusok és Szaúd-Arábia.

erre senki nem számított

A képet bonyolítja, hogy közben líbiai családok pert indítottak Haftar ellen egy amerikai szövetségi bíróság előtt, háborús bűnökkel, emberi jogi visszaélésekkel és kínzással vádolva a finom úrnak valóban nem tekinthető tábornokot. Más beadványok szerint Haftar súlyosan veszélyeztette az Egyesült Államok nemzetbiztonságát is azáltal, hogy ellenfeleivel szemben orosz katonai és félkatonai intézményekkel szövetkezett (Wagner-csoport).

Kit szeretne jobban az USA egy esetleges fegyveres konfliktusban?

Jelen pillanatban az amerikaiak sokkal inkább tesznek téteket Marokkóra, de közben Algériával sem szeretnének rossz viszonyba kerülni. A katonai súlyokat tekintve tekintve az algériai haderő kétszer nagyobb (520 000), de technikailag jócskán elmarad a marokkóitól. Utóbbinak 360 darab F15-os vadászgépe van, míg Algéria légiereje megragadt a ma már elavultnak számító szovjet Mig-29 típusnál (amiről Magyarország is már 20 éve letett). Marokkó 12 milliárdot tud szánni védelmi kiadásokra, ami harmaddal magasabb, mint Algériáé.

Viszont ez a harc nem csak a levegőben és bombázásokkal dőlne el. A hatalmas sivatagi területeken a gyalogság fontossága megnövekszik, és ehhez hozzá kell számolni a térségben mozgolódó iszlamista terrorszervezeteket is. A GIA-hálózat mellett a hadműveleteknek részese lenne az Iszlám Fegyveres Front, az Iszlám Megmentő Hadsereg vagy a szalafista Imádság és Harc Csoportja, és vagy még harmincan.

Ez hasonlatossá tenné a konfliktust a szíriai polgárháború zűrzavarához, ahol gyakran még a barátfelismerés is nehézségekbe ütközött.

A környező államok rettegnek

A terrorközpontokat délről ölelő államok; Burkina Faso, Csád, Mali, Mauritánia és Niger attól félnek, hogy az iszlamista erőszak őket is visszafordíthatatlanul elözönli. A Száheli Ötök csoportja szerint ha nincs biztonság, akkor fejlődés sem lesz, és országaik végleg megrekednek a gyarmati kor színvonalán. Segítségre elsősorban Franciaországtól számítanak, aki 2013-2015 folyamán nagyjából megtisztította Malit az al-Kaida helyi szárnyától, de a terebélyesedő terrorhullám később visszavett a lendületéből.

A francia haderőket, diplomatákat, turistákat, üzletembereket is elérő kegyetlen csapások folytán Franciaország megkezdte csapatainak részleges kivonását a körzetből. Ezt Mali kormánya úgy fogja fel, hogy Párizs beengedi a terroristákat az országba, sőt még segíti is a kiképzésüket. Ezek a képtelen állítások jól jellemzik az érintett országok kétségbeesését, miközben Párizs viszont szemforgatással vádolja őket. Florence Parly francia védelmi miniszter szerint a válság oka a helyi kormányok korrupciója és demokráciaellenessége, párosulva a hatalomhoz való esztelen ragaszkodásukkal, és ezért törlik szorult helyzetükben a francia katonákba a lábukat.

Noha Franciaország valóban csökkentette katonai jelenlétét a G5-térségben, viszont megerősíti a Takuba Erőket, amiben észt, cseh, svéd és olasz különleges egységek is részt vesznek, jórészt sivatagi rajtaütésekre alkalmas speciális helikopterekkel.

A sivatagi terror elleni küzdelem tehát nem szűnik meg, hanem inkább nemzetközivé válik, mert Franciaország egyedül nem fog tudni megbirkózni ezzel az új veszedelemmel.