Egyre több katonai szakértő figyelmeztet: a nyugati hadseregek meglepően lassan alkalmazkodnak. A probléma nem is a pénz vagy a technológia és az információhiány, hanem az intézményi kultúra és a hagyományos gondolkodásmódhoz való ragaszkodás.
Az ukrajnai háború már több mint négy éve zajlik. A drónok, a mesterséges intelligencia, az elektronikai hadviselés és a valós idejű adatfeldolgozás alapjaiban alakították át a harcteret. A felvételek nyilvánosak, a tanulságok bárki számára láthatók.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Egy olyan háború zajlik, amit mindenki néz, de nem mindenki ért
A világ már látja az új háborúk lehetőségét, de egyelőre nem tanul belőle, legalábbis nem eleget. Mick Ryan nyugalmazott ausztrál vezérőrnagy szerint a nagy intézmények hajlamosak a múlt sikereire hivatkozni védeni, miközben a jövő már megérkezett.
Ilyen szemlélettel a politikai síkon, a gazdaságban és a kultúrában is találkozunk, és a hadseregek sem kivételek. A modern háborúk legfontosabb erőforrása ezért a tanulás képessége. A történelem azt mutatja, hogy aki ezt elveszíti vagy mellőzi, előbb-utóbb a harctéren fizeti meg az árát.
Régebben a katonai innováció lassan terjedt. Amikor II. Mehmed szultán 1453-ban ostromágyúkkal áttörte Konstantinápoly falait, megnyitva ezzel az iszlám rohamos behatolását Európába, évtizedekre volt szükség ahhoz, hogy a keresztény államok új erődítési rendszereket fejlesszenek ki. Később hatalmas újdonság volt a francia forradalom tömeghadseregének megjelenése, ami Napóleon kezdeti sikereit hozta. Ezután - például - a géppuska mutatta be pusztító erejét a búr háború és az orosz–japán háború során. A repülőgép-hordozók jelentősége is csak közel húsz év alatt vált általánosan elfogadottá.
A katonai tanulságok terjedésének természetes időegysége korábban az 1-5 évtized volt. A szemünk előtt zajló ukrajnai háborúban viszont gyakran napok vagy hetek alatt jelenik meg a harctéren egy új taktika, majd annak ellenszere is. Ezek viszont egyre inkább ukrán vagy orosz fejlesztések.
Ugyanakkor Ryan szerint különösen aggasztó, hogy a nyugati katonai intézmények jelentős része még mindig nem építette be az ukrajnai és közel-keleti háborúk tanulságait a doktrínáiba, a kiképzésbe és a beszerzési programokba.
Rendszerszintű a tanulási deficit
A kifejezés első hallásra technokrata zsargonnak tűnhet, valójában azonban egy nagyon régi problémát ír le. A hadseregek rendszerint az előző háborút tanulják meg tökéletesen. A következő háború viszont már más lesz. A katonai történelem tele van olyan hadseregekkel, amelyek kiválóan felkészültek egy korábbi konfliktusra – és ezért vereséget szenvedtek a következőben.
Az egyik legismertebb történelmi példa Franciaország, aminek végeztével a francia logikus következtetést vont le. Mivel 1914 és 1918 között több mint egymillió francia katona halt meg, a válasz a védelem lett.
Megépült a Maginot-vonal, a korszak legfejlettebb erődrendszere, amivel a fő probléma azt lett, hogy Hitler és a Wehrmacht nem ott támadtak. 1940-ben a német páncélosok és gépesített egységek az Ardenneken keresztül megkerülték a rendszert. amivel ismét bebizonyosodott a katonai szervezetek egyik örök betegsége, vagyis az intézmények a korábbi siker receptjét próbálják újra alkalmazni.
A siker olykor akadály
Paradox módon sok esetben a hadseregek nem egy vereség után válnak merevvé, hanem a siker után, amikor az amerikai hadsereg 1991-ben az Öbölháború során példátlan fölényt mutatott. A precíziós fegyverek, a GPS, a légi fölény és a hálózatközpontú hadviselés látványosan működött.
Washingtonban és sok NATO-fővárosban kialakult az a meggyőződés, hogy a technológiai fölény tartós stratégiai előnyt biztosít az ellenséges nagyhatalmakkal szemben. Viszont a következő húsz év nem Kínáról, Oroszországról vagy Iránról szólt, hanem Afganisztánról és Irakról. A nyugati hadseregek a terrorellenes műveletekre, felkelésellenes hadviselésre és stabilizációs feladatokra koncentráltak, miközben a világ más részein új katonai forradalom kezdődött.
Az ukrán laboratórium
Amikor Oroszország 2022 februárjában megtámadta Ukrajnát, sok katonai elemző még mindig a hidegháborús mintákban gondolkodott. Ez jelenti a harckocsikat, a tüzérséget, a légi fölény, és főként a nagy manővereket.
Néhány hónappal később , 2023 tavaszára azonban világossá vált, hogy valami új történik. Az olcsó kereskedelmi drónok tízmillió dolláros fegyverrendszereket kezdtek pusztítani, és a frontvonal felett állandó megfigyelés alakult ki. A csapatösszevonásokat most már perceken belül észlelik, ezért a túlélés egyre inkább az álcázás, az elektronikai védelem, a félrevezető taktikák és a gyors alkalmazkodás kérdése lett.
A bürokrácia, mint stratégiai kockázat
Ezzel párhuzamosan a költségarányok olyan mértékben változtak meg, amire a modern hadtörténelemben kevés példa akad. Mindez már nem egyszerű technológiai újításnak, hanem gazdasági forradalomnak számít a hadviselésben. Ukrajnában egy új taktika néha hetek alatt végigfut az egész fronton, a szoftvereket pedig már 30 naponta frissíteni, megújítani kell.
A nyugati hadseregek egyik legnagyobb erőssége hagyományosan a professzionalizmus, de ez néha hátránnyá válik. A modern katonai szervezeteket szabályzatok, ellenőrzési mechanizmusok, többszintű jóváhagyások, előzetes költségvetési eljárások és bonyolult beszerzési folyamatok lassítják, irányítják, ami egyre fenyegetőbb időveszteségekkel jár.
Ezek békeidőben logikusak és a demokrácia elvei szerint szükségesek is, de a háborús innováció idején lassító tényezők. Ezt tetézi, hogy a versenyfutás még mindig a behemót megrendelésekért zajlik, több tízmilliárdos értékekben, noha az utóbbi időben a Pentagon egyre többet áldoz a középvállalatok és startup-ok megbízásaira.
Az autoriter tanulási blokk
Ryan egyik legvitatottabb állítása, hogy Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea egyfajta „autoriter tanulási piacot” alakított ki, ahol a harctéri tapasztalatok nagyon gyorsan áramlanak a partner államok között. Ez az állítás nem is alaptalan.
Az elmúlt években láthatóvá vált az iráni dróntechnológia orosz alkalmazása, az ukrajnai orosz tapasztalatok mély elemzése Pekingben, az észak-koreai lőszer- és rakétaprogramok fejlődése, és legfőképp a kínai hadiipar fokozott érdeklődése a drónháború iránt.
A nyugati világban ezzel szemben a tapasztalatok különböző intézmények, minisztériumok és szövetségi rendszerek között oszlanak meg. A döntéshozatal decentralizáltabb lett és a folyamat is demokratikusabb, de sokkal lassúbb.
A modern háború kulcsa a gyors tanulásra alapozott alkalmazkodás
A történelem nem feltétlenül igazolja azt a tételt, hogy az autoriter rendszerek általában jobban tanulnak. Nem a politikai rendszer típusa dönti el a tanulási képességet, hanem az intézmények rugalmassága.
Ukrajna sem azért tűnik kitartónak már hosszabb ideje, mert sok drónja van, hanem mert létrehozott egy teljes ökoszisztémát a helyi gyártásra, a gyors fejlesztésre, a frontközeli visszacsatoló rendszerekre, a szoftverfrissítésekre, a civil innovációra, és ezeket összehangolt katonai alkalmazásban integrálta.
A modern háborúban egyre inkább az nyer előnyt, aki gyorsabban alkalmazkodik, és aki hamarabb ismeri fel a valós idejű veszélyt vagy lehetőséget, gyorsan teszteli a megoldásokat és nem veszteget időt bürokratikus engedélyezésre, és így a katonai innovációja már kevésbé hasonlít egy gyártó üzemre, hanem sokkal inkább egy szoftverfejlesztő cég működésére.
Noha igaz, hogy a Nyugat gyakran valóban lassan reagál, mint például az USA 1939/41-ben, viszont amikor megindul, akkor rendszerint hatalmas erőforrásokat képes mozgósítani. Ez a mai viszonyok között is létező tényező.
A történelem legveszélyesebb pillanata mindig az átmeneti korszak, amikor az új hadviselési forma már megszületett, de az intézmények még a régi protokollok szerint működnek, és emiatt a kockázati tényezők növekednek.
A nyugat, így az USA, a NATO, az EU vagy Ukrajna számára a fő tényező az, hogy ezek az átmeneti szakaszok minél rövidebbek legyenek. A történelem azt mutatja, hogy a túl hosszú átmeneti időszakok árát ritkán lehet utólag olcsón megfizetni.
Amikor egy hadsereg vagy egy katonai szövetség késve ismeri fel a változást, a lemaradás nem egyszerűen csak időben (hónapokban vagy években) mérhető. A következmények főként a harctéren jelentkeznek: elveszített csatákban, fölöslegesen megsemmisített fegyverrendszerekben, hibás beszerzési programokban és mindenekelőtt emberéletekben. Emellett aránytalanul növelik a polgári lakosok szenvedéseit, veszteségeit és később az újjáépítést.
A történelem tele van ilyen példákkal. Franciaországnak 1940-ben néhány hét kellett ahhoz, hogy elveszítse azt a stratégiai pozíciót, amelynek felépítésén két évtizeden át dolgozott. Az amerikai haditengerészetnek Pearl Harbor után évekbe és több tízezer hajó, repülőgép, valamint milliónyi katona mozgósításába került, hogy ledolgozza a kezdeti hátrányokat. Izrael 1973-ban végül győzött, de a háború első napjaiban elszenvedett veszteségeket semmilyen későbbi siker nem tudta eltörölni.
A katonai alkalmazkodás sajátossága, hogy a kihagyott időt nem lehet egyszerűen visszavásárolni. Egy új fegyverrendszer beszerzése felgyorsítható, egy gyár felépíthető, egy költségvetés megemelhető. A harctéri tapasztalatot, a kiképzett személyi állományt, a megfelelő doktrínát és a szervezeti kultúrát azonban nem lehet egyik napról a másikra létrehozni.
Ezek kialakítása gyakran hosszabb ideig tart, mint maga a technológiai fejlesztés
Ezért a modern háborúk korában a gyors tanulás és alkalmazkodás egyre inkább stratégiai erőforrás. Nemcsak az számít, hogy egy ország mennyi pénzt költ védelemre, vagy hány tankot, rakétát és drónt képes gyártani. Hanem az is, hogy milyen gyorsan képes felismerni, amikor a háború szabályai megváltoznak.
A történelem egyik legkegyetlenebb törvénye, hogy a katonai innováció árát végül mindig azok fizetik meg, akik túl későn veszik észre, hogy a világ már nem ugyanaz, mint amire felkészültek, bármilyen alapossággal is.