A földkerekség legrosszabb emberének is nevezték már. Folyamatos botrányairól híresült el a ringben és azon kívül is. Az egykori nehézsúlyú profi ökölvívó világbajnok, a legendás és ellentmondásos Mike Tyson a nyers hangvételű one-man-showjá-ban mesél életéről. Monacóban találkoztunk vele.
- Az egykori nehézsúlyú profi ökölvívó világbajnok 1966-ban született New Yorkban. Kétéves volt, amikor apja faképnél hagyta a családot.
- Mike-ot beszédhibája miatt gyakran csúfolták az iskolában, ő pedig sokat verekedett. Hamar meggyűlt a baja a törvénnyel, tizenhárom éves korára már 38-szor tartóztatták le. A fiatalkorúak börtönében kezdett bokszolni.
- 1986-ban ő lett minden idők legfiatalabb nehézsúlyú világbajnoka a profik között. Ám világbajnoki címét elvesztette. 1992-ben nemi erőszak vádjával 6 év börtönre ítélték.
- Anyagilag is csődbe jutott, pedig karrierje során több mint 300 millió dollárt keresett a boksszal.
Isabelle Kumar, euronews: – Mike Tyson, köszönjük, hogy itt van velünk, a Global Conversation adásában. Itt adja elő műsorát, amelynek címe: A vitathatatlan igazság (The Undisputed Truth). Ebben őszintén vall élete csúcspontjairól és mélyrepüléseiről is. Az a benyomásom, hogy helyükre akarja tenni a dolgokat, jól érzékelem?
Mike Tyson: – Nem tudom, hogy a helyére teszek-e valamit. Csak beszélek az embereknek csupa olyasmiről, amiről már amúgy is sokat hallottak. Elmondom nekik az eredeti sztorikat, de nem akarok a helyére tenni semmit.
– Mondja, érdekli önt, hogy mit gondol a közvélemény erről a műsorról, vagy van az a pont, ahol már…
– Nem, én csak szórakoztatom az embereket.
– Mitől ilyen jó a színpadon? Talán az, hogy bokszolóként is tapasztalta, milyen ott állni a rivaldafényben?
– Van bunyós tapasztalatom, és tudom, hogy milyen fellépni a közönség előtt. Szóval elég magabiztos vagyok, ha fölmegyek a színpadra.
– Energiát ad?
– Igen, nagyon sok energiát. Nem izgat, hogy 20 ezer néző előtt szerepelek, vagy két néző előtt.
– Miben méri a sikert? Régen az volt a mérce, hogy hány embert ütött ki. Abban szenzációsan sikeres volt. És most? Fontos a siker? Hogyan lehet lemérni?
– Nem tudom. Minden embernek fontos a siker a maga területén. Például magának egy jól sikerült interjú. Hogy elismert legyen a szakmájában. Én sikeres voltam bokszolóként. Mindenki, minden területen azt akarja, hogy vegyék észre, amit elért. Hogy ismerjék el a kemény munkát. Szóval igen: én is élvezem a sikert, hát persze.
– Kértük a nézőinket, hogy ők is küldjenek kérdéseket az interneten. Rengeteg kérdést kaptunk. Itt van egy, egy bizonyos Adriel Moodley kérdezi, és azt hiszem, vele együtt még sokan kíváncsiak a válaszra. „Miért váltott a stand up comedy-re?” Tudom, hogy ez nemcsak kabaré, beszél az élete kemény dolgairól is. Hogyan történt, mi vitte rá?
– Láttam egy színészt Amerikában. Úgy hívják, hogy Chaz Palmenteri. Nagyon jó színész. Van egy filmje, a Bronxi mese. Egy este láttam, ahogy az egész filmet előadja a színpadon. Egyedül. A film eszméletlenül sikeres volt, igazi kasszasiker. De szerintem a színpadon még jobb volt. Jobb, mint a moziban. Még jobban játszott. Teljesen magával ragadta a nézőket; 8 vagy 9 ezer embert. Mindenkit megfogott, pedig csak a hangját lehetett hallani. Elképesztő volt. Gondoltam, csodálatos érzés lehet, és én is meg akartam csinálni.
– Olvastam az önéletrajzát, és láttam a show-műsorát. Ki kellett hagynia bizonyos részeket. Lehet, hogy egyszer megcsinálja a második részt is?
– Igen, van második része. Csak A vitathatatlan igazság elszívta a levegőt minden más elől. Hatalmas kereslet van a műsorra, amiért nagyon hálás vagyok. Néha mégis úgy érzem, hogy jobb lenne, ha egy kicsit lecsengene a dolog. És akkor bemutathatnánk a következő show-t, mert az is nagyon izgalmas lesz.
– Meséljen róla egy kicsit!
– Olyan, mint az első rész. A címe az, hogy A káosz megszállottja (Addicted to Chaos). Az őrült évekről szól. Egy csomó dologról, amit nem tudtam elmondani az első részben.
– Mint például?
– Egyszer interjút csinált velem egy riporter. Egy nagyon törékeny, fehér úriember. Egy gyenge fickó. És amikor bejött hozzám, akkor néhány bunyós srác az edzőteremből elkezdte ugratni, csúfneveket kiabáltak neki meg minden. És amikor elkezdtük az interjút – különben nagyon jó interjú volt –, akkor leállítottam a srácokat, hogy hagyják abba a szívatást. Muzulmán ünnep volt, Ramadán, szóval muzulmán ruhában voltam, nálam volt a Korán. És szóltam, hogy hagyjátok már békén ezt a fickót. Ő is ember, megérdemli a tiszteletet. És az interjú után, úgy két héttel később, amikor vége volt a Ramadánnak, azt mondja a barátom: „Mike, itt vagyok az edzőteremben, az FBI beszélni akar veled”. Odamentem, hogy beszéljek velük, ők meg három háztömbnyi körzetben lezártak mindent. Szóval odamentem, és azt mondtam: „Tessék, uraim”, erre mutattak egy képet arról a riporterről. Kérdezték, hogy ismerem-e ezt az embert. Mondtam, igen, csinált velem egy interjút két héttel ezelőtt. De ha valami rosszat csináltam, egy kicsit durva voltam, vagy megbántottam, akkor nagyon sajnálom. Erre azt mondja a nyomozó: „Nem, Mike. A srác bírta magát. Azzal a 15 emberrel volt baja, akire rálőtt, azzal a kilenccel, akit megölt.” Sorozatgyilkos volt a fickó.
– Te jó Isten!
– Orvlövész volt. És azért jött hozzám a rendőrség, mert találtak rólam egy fotót a honlapján, egy olyat, ahol éppen kezet fogok vele. És azt kérdezték, hogy beszélt-e nekem valamiről… Mondtam, „Na ide figyeljetek! Én nem tudok semmit!” Le voltam sújtva.
– Alig várom A káosz megszállottját. A vitathatatlan igazságban az élete csúcspontjairól és mélypontjairól mesél. A nézőink kedvéért kiemelne egy-két jelenetet, amelyik különösen szívbe markoló?
– Például… szó van a házasságomról meg ilyenekről. A bunyókról. Vesztes bunyókról, győztes bunyókról. Hogy kerestem egy rakás pénzt, meg elvertem egy rakás pénzt. A bírósági ügyeimről. Utcai verekedésekről. A botrányaimról. Olyan az egész, mint az érzelmek hullámvasútja.
– Ha visszatekint az élete legnehezebb napjaira, voltak elképesztő sikerei is, és nyilvánosan küszködött a drogfüggőséggel. Úgy érzi, hogy sikerült végleg megszabadulnia tőle? Hogy ezek az idők elmúltak?
– Igen, úgy érzem. Pontosan úgy. Ami a drogfüggőséget illeti: minden nappal, amikor nem nyúlok a kábítószerhez, erősebb leszek. Mert az az érzés egy nap megint rám fog törni. Ez elkerülhetetlen. De addig, amíg nem drogozok, felkészülök arra, ha újra eljön az idő. És az idő el fog jönni. Vagy a padlóra kerülök, vagy a magasba emelik a kezemet. Valamelyik a kettő közül. És nem érzem úgy, hogy még egyszer vesztes lennék az életben.
– Van egy nagyon érdekes rész az önéletrajzában. A börtönévekről szól, idézem, azt mondja: „kiderült, hogy áldás volt”. Mit tanult belőle, ami azóta is elkísérte?
– Más ember lettem. Más ember.
– Sok mindennel foglalkozik mostanában. Promoter, vagyis bokszmeccseket szervez. Gondolta volna valaha?
– Tényleg eléggé furcsa dolog. Sosem hittem volna, hogy majd ilyesmit csinálok. Mindig megvetettem a promotereket. Arra gondolni, hogy most én is promoter vagyok… szemét dolog.
– Megkapta a magáét.
– Megvan rá az okom, hogy csinálom. A srácok miatt. Segítek nekik, és ők segítenek nekem. Azt akarom, hogy ne hozzanak olyan rossz döntéseket, mint én.
– Mit tanácsol nekik?
– Alapvetően azt, hogy nincs szükségük menedzserre. Persze néhányuknak van. Mert a menedzserek szerintem megdicsőült bébiszitterek, elveszik a pénzed 10 százalékát, néha még annál is többet. Hogy mi kell egy bunyósnak manapság? Egy ügyvéd, egy edző. A menedzsernek nincs sok értelme.
– Közismert, hogy mennyire szerette az edzőjét, Cus D’Amatót. Amikor ezt a munkát végzi, mennyire követi az ő példáját?
– Nem tudom. Én nem ő vagyok. Talán ha még 20 évig csinálom, talán akkor a közelében leszek annak, ahogyan ő vigyázott a bunyósaira. De ma még nem tartok ott. Nem vagyok olyan érett, nem vagyok olyan tapasztalt, mint amilyen D’Amato.
– Jelen időben beszél róla. Lélekben mindig ott van önnel?
– Igen, eléggé itt van velem. Eléggé.
– Talán az egyik legkülönlegesebb ember volt az életében?
– Abszolúte. Senki nem tudott úgy hatni rám, mint ő, amikor cserben hagyott a bátorságom. Mert néha, tudja, előfordul, hogy minden nagyon nehéz lesz, bonyolult. Valami történik az ember életében, és nem akarja tovább csinálni. Ezen mindenki keresztülmegy: nem akarom tovább csinálni. Ő pedig képes volt ösztönözni, hogy de igenis csinálnod kell, ez a te utad. Rá tudott beszélni. Sokszor abba akartam hagyni a bunyót, mielőtt profi bokszoló lettem. Abbahagyom, nem csinálom tovább. De ő biztatott, és megértette velem, hogy miért kell folytatnom.
– Egy fiatalember, Jean Louis Fanel Doulos kérdezi – legalábbis azt hiszem, hogy fiatal -: hogyan lesz valakiből nagy ökölvívó?
– Nem tudom, hogyan lesz valakiből nagy bokszoló. Hazudnék, ha azt mondanám. Mindenkinek megvan a maga útja. Az én utam az áldozat útja volt. Az odaadásé és a fegyelemé. Csupa olyasmi, amiért sosem voltam oda. Soha. Eléggé önző voltam. Önző és lusta. De amikor összekerültem Cus D’Amatóval, akkor valahogy mégis rám ragadtak ezek a tulajdonságok. Megtanultam áldozatot hozni. Feladni azt, amit fontosnak hittem, egy olyan célért, ami még fontosabb. A fegyelem pedig az, hogy csinálsz valamit, amit utálsz, méghozzá úgy csinálod, mintha szeretnéd.
– Rengeteg pénz van az élsportban. Ön ott van a tűzvonalban, rengeteg pénzt keresett. Úgy érzi, hogy ez szükségképpen jó dolog? Nem gondolja, hogy kevesebb pénz is elég lenne? Vagy minden jó, ahogy van?
– Nem, nem hinném, hogy kevesebb pénz kellene. Egyszer Cusszal egy bunyósról beszélgettünk, eléggé lekicsinylően egyébként. Fiatal srác volt, 14, 15 vagy 16 éves. Azt mondtam: nem érdemel meg ennyi pénzt. Cus azt válaszolta: „Hé! Minden fillért megszolgál, amint belép a ringbe.” Van egy íratlan szabály, amit mégis tudunk mindannyian. Az, hogy egy mérkőzésen vagy az edzésen akár meg is halhatunk. De ezért a pénzért megéri vállalni a kockázatot.
– Mi van az ilyen nagy pénz romboló hatásával? Hogy lehet ezt behatárolni, vagy az ellenőrzésünk alatt tartani?
– Ez már régóta létezik, nem a mi időnkben kezdődött, és még jó sokáig így is lesz. Végül is ez az egész arról szól, hogy milyen az ember valójában. A pénz úgy kell az embernek, mint a levegő. Mindig lesz romboló hatása.
– Újra egy kérdés, amelyet az interneten kaptunk. Térjünk vissza a sportra. Mathu nevű nézőnk azt kérdezi öntől, kitől kapta a legemlékezetesebb ütést életében?
– Minden ellenfelemtől. Egyetlen ütést se felejtek el.
– Azért lett meccsszervező, mert hiányzott önnek a boksz világa?
– Nem hiányzott az a világ. De tudom, hogy így talán segíthetek embereknek. A sportpályafutás csak rövid ideig tart, de utána még nagyon hosszú az élet.
– Hogyan tanulta meg a leckét? Volt valami fordulópont, a nagy felismerés pillanata? Vagy apránként értette meg?
– Nem is tudom. Inkább lassan jött, lépésről lépésre. Hosszú idő kellett, amíg felnőttem. Hosszú idő kellett, hogy felelősséget vállaljak az életemért. Amíg az ember bunyózik vagy focizik, addig olyan marad, mint egy kölyök. Nincs nagy felelőssége.
– Mit hiányol a régi életéből?
– Nem valami sokat. A pályafutásom csúcsán 30-40 millió dollárt kerestem egy meccsen. Azt csináltam, amit akartam. Akárkit felhívhattam telefonon, akit csak megláttam a tévében. De nem volt meg a belső békém. Most nem vagyok a csúcson. Még a tizedét sem keresem meg az akkori gázsimnak. De vannak tévéműsoraim, van saját show-m. Amíg bokszoltam, ezt nem érhettem volna el. Képtelen lettem volna együtt dolgozni egy producerrel, mert túlságosan arrogáns voltam. Ahogy öregszik az ember, szerénységet tanul. Ha nem leszel szerény, akkor az élet fog megtanítani a szerénységre.
– Ha összehasonlítjuk, ma is ugyanolyan szenvedéllyel teszi a dolgát most is, mint ahogyan a régi életében?
– Semmit sem tudok szenvedély nélkül csinálni, a pénz nem számít. Ezért beszélek békéről és boldogságról. Ha nem szeretettel és szenvedéllyel csinálsz valamit, hanem csak a pénzért, akkor az eredmény lelkileg katasztrofális lesz. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam. Csak szerelemből, csak szenvedéllyel érdemes csinálni, amit csinálunk.
– Végezetül egy kérdés El Mussadak Chadadtól: békében él önmagával?
– Nem tudom. Még nincs vége az életemnek. Ebben a pillanatban igen. De az ember csak a halálos ágyán tudhatja meg biztosan. Az idő múlik, és senki sem tudja, hogy mi vár rá a következő sarkon. A mának kell élni.