NewsletterHírlevélEventsEsemények

Find Us

FlipboardLinkedin
Apple storeGoogle Play store
Loader
HIRDETÉS

Ingrid Betancourt: a megbocsátás nem egyenlő a büntetlenséggel!

Ingrid Betancourt: a megbocsátás nem egyenlő a büntetlenséggel!
Írta: Euronews
A cikk megosztásaKommentek
A cikk megosztásaClose Button

Hat éven át tartó fogság után eltelt hat év a szabad világban. Mint ha egy másik élet lenne. A világtól elvágva, hat éven át a kolumbiai forradalmi hadsereg foglya volt a dzsungelben.

A Global Conversation-ban Ingrid Betancour-ral beszélgetek

- Meglehetősen sűrű volt a szabadulása óta eltelt hat év. Egyetemre jár, elfoglalt anya és midezek mellett volt ideje könyvet írni, amely hamarosan megjelenik. A címe: “Kék vonal”. A munka egyfajta terápia, hogy fel tudja dolgozni azt a borzalmas hat évet?

Ingrid Betancourt: – Nem, szó sincs róla, a múlt már a múlté. Nem harcolok az emlékekkel. Az igazság az, hogy rengeteg időt vesztegettem el, amíg fogságban voltam. Szeretném utólérni magam és ehhez minden másodpercre szügségem van.

- A “Kék vonal” című regénye is meglehetősen mozgalmas világról szól. Egyszerre szerelmi történet és szól az argentín forradalomról. A főhős, Júlia karaktere, story-ja nagyban hasonlít az Ön életére. Háború, fogság, börtönévek. Júlia karakterében saját életét mutatja be?

- Nem, Júlia tökéletesen más, igazából örülnék, ha olyan lennék, mint Ő, de nem. Júliának megvan az az adottsága, hogy képes előre, a jövőbe látni. Theo karaktere is ezért fontos. A beszélgetéseikből, olyanokról, mint a sorsszerűség, és például arról, hogy mi történik, ha a hiszünk a sorsszerűségben a szabadságunkat kockáztatja. Ezek fontos kérdések, mert szerintem a szabadság az az a képesség, amely átvezet minket azokon a helyzeteken, amelyeken nem tudunk változtatni.

- Bizonyos szempontból ez nagyon személyes!

- Íróként az ember kétségtelen a saját tapasztalatait írja meg. Ezzel együtt Júlia más, azt szerettem volna, ha saját élete van. Ő nem az én életemet formázza meg. Mindazonáltal természetesen szerettem volna az ő életén, az ő történetén keresztűl beszélni olyan dolgokról, mint például a spiritualizmus, a metafizika, a szerelem, a választás, a szabadság és az emberiesség. Olyan dolgokról, amelyek a hétköznapi életben csupán absztarkt tartalmak.

- Vagyis megpróbálta ezeket a tartalmakat a mindennapok szintjén bemutatni?

- Igen, és nagyon bízom, hogy akik majd elolvassák a könyvemet közelebb kerülnek ahhoz, hogy megértség, miként lesz egy emberből hős, vagy éppen gazember és mi kell ahhoz, hogy képes legyen megkínozni másokat.

- Vagyis úgy akart a saját életéről írni, hogy a tapasztalatait a főhőse életében jelenítette meg, nehéz volt így írni?

- Fantasztikus érzés volt. Tudja az első könyvembe arról a hat évről írtam, amit a dzsungelban töltöttem. Egyfajta visszaemlékezés volt. Ez a mostani egy valós környezetben megjelenő fikciós mű, én alakítottam a karaktereket. Én formáltam meg őket én adtam a személyiségüket és a hétterüket és később ezt követtem. Nagyon érdekes és ízgalmas munka volt.

- Nehéz volt azt megélni, hogy azzal, hogy a könyv megjelent, elvesztette a befolyását a történet felett, azzal, hogy mások, más történetet találnak meg benne?

- Azt hiszen igen, de ez ugyanakkor egy áldás is. Éppen ez a könyv lényege, hogy mindenki másként találja meg, a maga értelmezését. Ettől lehet ugyan annak a történetnek egymástól nagyon különböző emberek számára is mondanivalója.

- A könyvbéli Júlia maga mögött tudja hagyni a múltját. És Önnnek sikerűlt túllépnie saján?

- Igen, amit ott akartam hagyni, ott hagytam a múltban. De vannak dolgok, amiket elhoztam magammal a múltból, mert fontosak a jelenben is. Némelyikükre mint valami kincsre, úgy tekintek.

- Hogy érti, hogy kincsre?

- A kincs az a belső dialógus, amit magamban megéltem, amiközben megismertem magam és megértettem másokat is. Ott voltam a dzsungelben a legborzalmasabb emberi lényekkel együtt, de a legjobbakkal is. Ez mind segített abban, hogy ma szeretni tudjak. Ma már tudom mit tegyek, hogy az első benyomásaim ne befolyásolják a későbbi megismerést.

- Nyílván más emberi arcát mutatja egy gerilla, egy fogvatartó és egy túsz. Egy ilyen helyzetben képes az ember ember maradni?

- Ott és akkor minden nagyon mást jelentett. Ahogy például, az egyébként szadista őrök lelke néha megesett rajtam és próbáltak segíteni, az az együttérzésnek, a nagylelkűségnek egy egészen más formája volt. Vagy ahogyan a túsztársaim adtak az ételükből, ahogy néha megöleltük egymást. Nagyon összetett az emberi lélek. Igazán büszkének kéne lennünk arra, hogy emberek vagyunk, hogy képesek vagyunk ilyen kilátástalannak tűnő helyzetekben is néha felülemlkedni és a sötétségben a fényt keresni.

- Lehetővé tettük online felületünk olvasóinknak, hogy kérdéseket tegyenek fel Önnek. Kamran Deyhini például azt kérdezi, hogy létezik megbocsátás azok után amin Ön keresztűl ment?

- Azt gondolom a megbocsátás nem megy magától, de azt hiszem tudni kell megbocsátani.

- Miért kell megbocsátania? Egyáltalán valakinek miért kell?

- Azért mert a megbocsátás önmagad felszabadítása. A másikkal szembeni gyűlölet egyfajta érzelmi béklyó, érzelmi rabság, amely az ember mindennapjait teszi tönkre. Szabadnak kell lenned, nem hagyhatod, hogy olyanok határozzák meg az életedet, akik bántottak. A megbocsátás az első lépés az érzelmi szabadság felé.

- Nem lehet könnyű feladat?

- Egyáltalán nem az, néha meg igen – tudja racionálisan az. De az érzelmek azok másként hatnak a mindennapokra. Gyakra visszajönnek a régi emlékek, mint ha ma lenne átélem újra azokat a borzalmakat, rettenetesen nehéz tud lenni. Ilyenkor az segít, ha képzeletben visszamegyek a múltba és visszaemlékszem, hogy akkor mi segített abban, hogy túléljem a gyűlöletet. A megbocsátás az ami ma segít.

- A spiritualitásnak bizonyára fontos az Ön számára, hiszen hívő katolikus. Amikor a dzsungelban volt egyetlen egyszer sem tette fel a kérdést, hogy ilyenkor hol van Isten?

- Nagyon sok fejtörést okozott a hitem. Azt hiszem lázadó katolikus vagyok. Hívőként gyakran éreztem úgy, hogy meghasunultam. De hadjuk kicsit a vallást és nézzük azt, milyen viszonyban vagyunk magunkkal és ha megtaláljuk a helyünket a különböző dimenziók között, megtaláljuk Istenét is, és ez egyfajta erő.

- Szabad, de mégsem – az emberek úgy beszélnek Önről, hogy Ön az a Betancourt, aki fogoly volt. Együtt lehet ezzel élni, vagy szabadulna már tőle?

- A szabadság egy borszaztóan összetett kérdés. Lehet az ember szabad úgy, hogy megszabadul valamitől és úgy is, hogy együtt él vele. Ezt meg kell élned. Megszabadulhatsz a karakteredtől, az előítéletektől és mindattól, ami a múltban történt.

- Nyomosztja, hogy mindig, mint egykorí túszról beszélnek Önről?

- Nem egyáltalán, mert az vagyok. Az egykori túsz vagyok olyan értelemben is, mint nő, mint anya, mint író és mint politikus is. Mindig is az egykori túsz leszek.

- Kihasználja ennek előnyeit?

- Igen, azt hiszem igen. Mindenkivel történnek jó és rossz dolgok, de azt hiszem ezeknek együtt kell segíteniük abban, hogy fejlődjünk belül, önmagunkban.

- Egy másik olvasónk kérdezi, hogy tud-e segíteni azoknak akik hasonlókat éltek meg, mint Ön, foglyok voltak, tud-e segíteni egykori fogolytársainak?

- Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. Megyek mindenhova ahova csak hívnak. Egyfajta küldetésemnek tekintem, hogy ott legyek mindenhol, konferenciákon és fontosnak tartom a sajtót, a nyilvánosság erejét. Küzdök az elnyomás minden formája ellen, akár Franciaországban, akár Kolumbiában. Tudja, egy olyan világban élünk, amiben az áldozatokat úgy mutatják be, mint akik maguk tehetnek arról, amibe kerültek, de ez nem így van.

- Ön is érezte ezt?

- Igen, sok, vagyis a legtöbb ember, aki volt már olyan helyzetben mint én ezzel találja magát szembe, és az igazság az, hogy ilyenkor elgondolkodunk, hogy “bizonyára nem voltunk elég óvatosak, meg nyílván elkerülhettük volna”, de ez így nem igaz!

- Nem érzett magában bűntudatot amiatt, hogy vélhetően azért szabadulhatott ki, mert ismert ember, ez bűn Ön szerint?

- Nem, egyáltalán nem, én nagyon szerencsésnek éreztem magam. Ha nem így lenne talán még most is a dzsungelben lennék. Az ismertség segített és nem csak nekem, hanem a többi túsznak is. Azt hiszem a nyílvánosság nagyon fontos dolog. Az ismertségem okán mi megkaptuk, de sok fogolyról, emberről senki nem tud, akiket most is bántanak a világban. Mi értük, miattuk is szólunk.

- Tevékenyen részt vett a kolumbiai elnök újraválasztásában és a gerilákkal folytatott béketárgylásokon támogatta, segítette – milyen érzés újra a politika közelében?

- Nagyon fúrcsa volt. Fúrcsa volt, mert a szabadulásom, vagyis hat éve most először kerültem közel és fúrcsa volt, mert akartam is… A politikához már nem érzek elegendő energiát. De azt gondolom, hogy a kolumbiaiaknak most jól kellett tudni választani, ezt fontosnak tartottam. Santos elnök annak ellenére, hogy a vezetett a statisztikák szerint, egy pillanatra elvesztette a kampányt. Két út állt előttünk, vagy elkezdjük a béketárgyalásokat, amit nagyon sokan támadtak, vagy örökre háború marad Kolumbiában. Adtunk egy esélyt a békének és ezt az emberek nagyon jól fogadták, támogatták. Azt mondtuk, hogy kinyújtjuk a kezünkket, békejobbot adunk, hogy egyszer mindannyian békében élhessünk.

- Milyen messze van most a politikától?

- Nem tudom még. Úgy tekintek magamra mint egy olyan valaki aki képes kinyitni bizonyos ajtókat. Jó ügyekre kapható vagyok. Egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy akarok-e újra politizálni, de van valamim, amit megéltem és ez segíthet a politikának.

- Olvasóinktól rengeteg kérdés érkezett azzal kapcsolatban, hogy részt vett a kampányban. Ez azt jelenti, hogy visszatérni készül a politikába? Ez most az új kezdet?

- Nem tudom még. Úgy tekintek magamra mint egy olyan valaki aki képes kinyitni bizonyos ajtókat. Jó ügyekre kapható vagyok. Egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy akarok-e újra politizálni, de van valamim, amit megéltem és ez segíthet a politikának.

- Jó politikus volt?

- Igen, azt hiszem az voltam. Azért mert harcos voltam, de tény, hogy aki harcol, néha egy-egy pofonba is beleszalad. Ezek akkor fájtak, de keménynek kellett lennem, ahhoz is hogy visszatérjek oda. Ezzel együtt néha úgy érzem, tudok segíteni és ez most egy olyan pillanat, amikor az én tapasztalatomra is szükség lehet.

- Részt vesz a béketárgyalásokon?

- Részt venni a béketárgyalásokon egy lehetőség.

- Ön hogy látja, elképzelhető, hogy a mai gerillák egyszer majd ott ülnek egy tárgyalóasztalnál és már mint politikus egyeztetnek önnek? Ismeri őket, Ön szerint ez megvalósítható?

- Ismerem őket ez tény. Tudja az a helyzet, hogy akkor amikor a dzsungelban voltam, egy valamit nagyon megtanultam, megtapasztaltam, hogy az emberi lény borszasztóan összetett valami, és még annak is meg kell adni a lehetőséget, aki egyszer valamikor szörnyű dolgokat művelt. Ha csak úgy tekintünk rájuk, mint terroristákra, mint a rosszakra és az egyetlen dolog ami eszünkbe jut róluk, hogy mindegyiket börtönbe kell zárni, akkor elvesszük tőlük annak a lehetőségét, hogy megváltozzanak és a társadalom hasznos tagjai lehessenek. Azért is mondom ezt, mert láttunk már más példákat Kolumbiában. Emlékezzen csak az M19-re, néhány évvel ezelőtt sikeres béketárgyalásokat folytattak velük, ma pedig az egyik vezetőjük befolyásos politikus és a tudásukkal, tapasztalataikkal számos új ötletet hoztak a kolumbiai politikai életbe, megváltoztak. Erőszakosak voltak, embereket öltek meg, és ezt, azért nem felejtjük el nekik, de kaptak egy lehetőséget, hogy jó kolumbiaiak lehessenek.

- Mit gondol, ezek a bűnök, bűntetlenűl maradhatnak? Például azok, akik Önt fogvatartották, hat éven át, büntetlenséget kaphatnak, ha segítenek a békefolyatmatban?

- Nem, de a büntetlenség nem e megfelelő kifejezés. A megbocsátás, nem egyenlő a feloldozással. Azt gondolom, hogy az igazságszolgáltatásnak “kreatívnak” kell lennie majd akkor, amikor odajutunk. A börtön csak egy lehetőség, de más megoldásokon is gondolkodnunk kell. Nagyon boldog lennék, ha megvalósulhatna az egyik ötletem. Tudja a dzsungelben voltak nők is, akik gépfegyverekkel a vállukon őriztek minket. Na most én kicserélném a gépfegyvereket és virágot adnék a kezükbe. Kolumbiában hihetetlenül sikeres a virágüzlet. Miért ne lehetnének ők a legbefolyásosabb virágkereskedők, akik abból élnek, hogy virágot adnak el.

- Úgy hangzik, mint ha egy politikus mondaná!

- Hát igen azt hiszem az vagyok.

- Amikor kiszabadult, azt mondta, hogy az élet apró örömeit ezentúl soha nem fogja magától megvonni, virág, egy csésze tea, süti, fagylalt, így él most is.

- Abszolút. Megvan a magam kis napi rutinja. Erről egyébként a köbyvemben is írok. A Kék vonal erről is szól, hogy ki hol találja meg a maga boldogságát. Mert ugye sokan vannak, akik a múltban látják elveszettnek és azon sopáánkodnak, hogy talán már sosem lesznek boldogak, mások meg a jövőben keresik és mindent megtesznek, csakhogy egyszer azt megélhessék, hogy boldogak. Én azt gondolom a boldogságot a jelenben kell megélni. Például azt, ahogy én most itt vagyok Önnel ebben a csodálatos városban Párizsban, csodálatos az idő, látja ez a boldogságom most.

- A ‘“Kék vonal” az ég és a tenger találkozása, ami soha nem érhető el.

- Nos ez a fizikai valóságunk és a bennünk rejlő spiritualitás. A regény végén egyébként Júlia is megéli ezt a kettősséget és ráébred, hogy nincs éles határ a fizaki valóság és a spiritualitás között. Azt hiszem ezt kell megértenie mindannyiunknak, vagyis azt, hogy a fizikai és a spirituális világ keveredik az életünkben.

- És végül egy utolsó kérdés: Boldog?

- Igen is meg nem is. Boldog, mert fantasztikus dolgokat tanultam és éltem meg az életemben és nem, mert még mindig szükségét látom a reménynek, ami valaminek a hiányáról szól. De azt hiszem ennek a kettőnek egyensúlyban kell lennie, mert úgy egészséges.

- Ingrid Betancourt. Nagyon köszönöm, hogy a vendégünk volt a Global Conversation-ban.

A cikk megosztásaKommentek

kapcsolódó cikkek

Íngrid Betancourt is indul az elnökségért Kolumbiában

Új székek kerülnek a Notre Dame hajójába

Óránként 18 eurót kell majd fizetni a parkolásért Párizsban egy SUV-val