Paweł Pawlikowski első, nyolc év után készült filmjében Sandra Hüller és Hanns Zischler alakítja Erikát és Thomas Mannt, akik a hidegháború idején Németországot átszelő autóútra indulnak.
A 79. cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában tartott világpremierje után, ahol a lengyel rendező, Paweł Pawlikowski a 2018-as Cold War (Hidegháború) után másodszor is elnyerte a legjobb rendező díját, az Ojczyzna (Fatherland) egy újabb fekete-fehér történelmi pillanatkép, amely egy történelem sodrába került párosra összpontosít.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Szerelmesek helyett ezúttal egy apára, a német Nobel-díjas Thomas Mannra („Halál Velencében”, „Doktor Faustus”) és lányára, Erikára koncentrál.
Thomas (Hanns Zischler) a háború vége után mindössze négy évvel tér vissza szülőhazájába, Németországba. 1933-ban az Egyesült Államokba távozott, most pedig a hazatérő nemzeti kincs néhány napon belül két kitüntetést is átvehet.
Az elsőt Nyugat-Németországban, amerikai megszállás alatt, a másodikat Kelet-Németországban, szovjet uralom alatt adják át. Mindkét oldal a magáénak akarja tudni Mannt: a nyugatnémetek abban reménykednek, hogy a nagyra tartott kultúrfigura a kapitalizmus mellé áll, míg a keletnémetek azzal érvelnek, hogy Goethe, Mann nagy példaképe is egyetértene a marxista értékekkel.
Erika (Sandra Hüller) vonakodik elkísérni apját arra a helyre, amelyet egykor otthonának nevezett. Ugyanez igaz kiábrándult bátyjára, Klausra (August Diehl) is, aki Franciaországban él, és akinek „Mephisto” című könyvét náciellenes kiállása miatt betiltották.
„Nekem soha többé Németország - ronda hely, ronda emberek, egy hazugságra teremtett nyelv” - mondja nővérének telefonon.
Thomas ragaszkodik hozzá, hogy menjenek, még akkor is, ha a weimari utazás veszélybe sodorhatja amerikai állampolgárságát. Erika kelletlenül beleegyezik, hogy elkíséri apját, és asszisztense, fordítója, beszédei lektora, fodrásza és sofőrje lesz. Kárpótlásként abban reménykedik, hogy viszontláthatja Klaust – ha az egyáltalán megjelenik...
Ahogy apa és lánya útnak indulnak a megosztott Németországon át, felszínre törnek a családi törések, miközben szembesülnek a háború nyomaival azon az otthonon, amely már nem létezik.
Sok tekintetben a Fatherland egy laza trilógia harmadik darabja, amely az Oscar-díjas Idával (2013) kezdődött, majd a Cold War (Hidegháború) című stiláris társdarabbal folytatódott, amely szintén nyers fekete-fehér fényképezést, Academy képarányt használ, és a második világháború kísértette európai közegben játszódik.
Ismerőssége ellenére Pawlikowski visszatérése a hangulat- és finom árnyalatok iskolapéldája, valamint mélyen átgondolt vizsgálata a gyásznak, az ideológiai célokra szolgáló kulturális kisajátításnak és a hovatartozás fogalmának.
„Menjünk haza” – mondja Erika az úton apjának.
„Hol van az?” – feleli az apa, rávilágítva, hogy a Fatherland két elveszett lélekről szól, akiknek hazája örökre eltűnt, helyét pedig két, örökséget követelő oldal vette át.
A feszes, 82 perces játékidő alatt Pawlikowski a Fatherlandet szívszorító kísértethistóriává is formálja, amelyben szereplőit hiányok kísértik, legyenek azok történelmi vagy személyes jellegűek. Állandó operatőre, Łukasz Żal kísértetiesen szép vizuális világot ad ezeknek a témáknak, aprólékosan komponált állóképekkel és klausztrofób hosszú beállításokkal.
Hüller pedig Erika figuráját a Fatherland lüktető szívévé teszi, és újabb, lélekig hatoló alakítással gazdagítja filmográfiáját. Erika Mann önmagában is lenyűgöző figura mint haditudósító, színésznő és írónő, a színésznő azonban kézzelfogható bánattal és elfojtott fájdalommal tölti meg. Akár gyűlöletét igyekszik eltemetni, akár röviden kiborul, amikor találkozik volt férjével és náci szimpatizánsával, Gustaf Gründgensszel (Joachim Meyerhoff), Hüller minden arcrezdülése és mozdulata kimért és tökéletesen kalibrált. Rejtély, hogyan távozhatott Cannes-ból bármiféle Pálma-díj nélkül.
Amikor Erika végül apjával együtt egy omladozó templom romjai között ül, ahol egy magányos orgonista Bachot játszik, Hüller és Zischler az év egyik legmegrendítőbb jelenetét nyújtja – olyat, amellyel Ön az év során aligha fog gyakran találkozni.
Egy, a szépség és a pusztulás kettősségével teli helyen végre felszínre törnek az elfojtott érzelmek, és súlyuk elismerést kap. Egyszerű, elegáns pillanat ez, amelyet Pawlikowski a neki járó finomsággal kezel: érzelmi feloldás, amelyben mindent a csend mond el.
Nagyon erős, magával ragadó filmre lesz szükség ahhoz, hogy a _Fatherland_et felülmúlják, ha majd visszatekintünk 2026 legjobb moziélményeire.
A Fatherland már látható a lengyel mozikban, Európa többi részén pedig szeptembertől, lépcsőzetes bemutatással kerül a vásznakra.