A tavaly újraindított DC-univerzum erős nyitánya, a „Superman” után most egy új űrkaland érkezik, amely Acélember zűrös unokatestvérét és szuperkutyáját követi.
A közönség először tavaly, James Gunn újjáélesztett DC-univerzumának nyitófilmjében, a Superman című filmben találkozott Supergirllel.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Krypton utolsó fiának bulizni imádó unokatestvére csak egy rövid cameó erejéig tűnt fel a sikeres reboot legvégén: a Magány Erődjében zuhant le, hogy felvegye szupererejű kutyáját, Kryptót. Miután játékosan összeverekedett rakoncátlan eblényével, így tántorgott ki: „Köszi, hogy vigyáztál rá, te dög!”, mindezt a Teddybears & Iggy Pop „Punkrocker” című számának kíséretében.
A dal Superman „a kedvesség a punk rock” mondatára rezonált, de egyben pimasz előreutalás is volt a DCU következő kalandjára, amely Milly Alcock Kara Zor-El / Supergirljére koncentrál – a család kaotikusabb, szarkasztikusabb, Blondie-pólóban flangáló tagjára.
Idén egy csillagközi tivornya után látjuk viszont. Betöltötte a 23-at, és kifejezetten jól ért ahhoz, hogyan fojtsa alkoholba a bánatát.
Ez a totál szétesett hősnőnk találkozik Ruthye-val (Eve Ridley), egy fiatal lánnyal, akinek a családját egy Krem of the Yellow Hills nevű, szadista embercsempész (Matthias Schoenaerts) mészárolta le. Ruthye bosszút akar állni, de egyedül nem megy. Kara kelletlenül ugyan, de belemegy a dologba – elsősorban azért, mert a gonosz űrkalóz egyben egy kutyamérgező féreg is, aki jó ötletnek tartotta, hogy beadagolja Kryptót, megtartsa az ellenszert, és lelépjen a lánnyal közös űrhajójával.
Innentől Kara teljes John Wick-üzemmódba kapcsol, és 72 órája van megmenteni az ebet.
Szögezzük le az elején: aki szerette a tavalyi Superman filmet, az könnyen úgy érezheti majd, hogy a Supergirl kevesebbet nyújt a vártnál.
Legjobb pillanataiban is egy zűrzavaros, de szórakoztató kalandfilmről van szó, amelyben Craig Gillespie rendező James Gunn bevált formuláját és humorát követi, és egy hibákkal teli, ámde látványos keveréket hoz létre a Guardians of the Galaxy és a Mad Max: A harag útja között. Egyik szintjét sem éri el igazán, de üdítő, hogy egy alacsonyabb téttel bíró, nem világvége-narratíváról szóló történetről van szó, amely esztétikájában fényévekre van attól a vibráló színkavalkádtól, amit az ember egy DCU-s szuperhősfilmtől várna.
Mindazonáltal ez bizony egy káosz.
A különc gegek és a szélesre vett komédia nem igazán illeszkednek a komor közeghez, illetve az elhagyatottságról és a traumáink által meghatározott énképünkről szóló témákhoz. A kapkodó tempó végig nem engedi, hogy bármelyik érzelmi pillanat igazán hasson, Ana Nogueria félkész forgatókönyve pedig sehol nem találja meg az egyensúlyt aközött, hogy eljusson ahhoz a fájdalomhoz, amelyet Kara alkoholba próbál fojtani, és a bolygóról bolygóra ugráló akció között.
Óriási kár, hiszen a Supergirl a kiváló „Supergirl: Woman of Tomorrow” képregénysorozatból merített ihletet, amely mindezt hibátlanul oldotta meg. Az alapanyag a bosszú lélektani árát, a hősiesség és az otthon fogalmát, illetve azt vizsgálta, miként nem kell, hogy a múlt sebei határozzák meg a jövőnket.
Ehhez képest kapunk egy sablonos főgonoszt, golyóscsapágyakkal az arcában (bocs, Schoenaerts, ennél többet érdemelt volna); Jason Momoa eleinte felpezsdítő, de egyre fárasztóbb, felhizlalt cameóját Lobo, a szivarját rágcsáló antihős szerepében; és egy ismerősen ható finálét, amely nem tud igazán a helyére érkezni, és egyáltalán nem tesz igazságot a film tematikus és érzelmi alapjainak.
Cserébe kapunk egy eklektikus filmzenét, amely, amikor épp nem túlzottan performatív, riot grrl-pózba merevedik, olyan remek betétdalokkal operál, mint a Wet Leg, a Wolf Alice, Halsey, a Sleigh Bells, sőt még Françoise Hardy számai.
Ezzel a felhozatallal nehéz vitatkozni – még ha az érthetetlen is, hogy Blondie egyetlen száma sem került be, tekintve Kara zenekaros pólóválasztását...
Azután, hogy a rendkívül szerethető Superman olyan erős kezdés volt, lehangoló, hogy Peter Safran és James Gunn újraindított DC-univerzumának második, punknak látszani akaró darabja ennyire feltűnően híján van a léleknek. Még elkeserítőbb, hogy Alcock közben parádés. Tökéletesen osztották rá a szerepet, de egy olyan filmben, amely nem nő fel a tehetségéhez, és első önálló mozis főszerepéhez jóval jobb forgatókönyvet érdemelt volna.
Marad a remény, hogy legközelebb erősebb projektet kap. És hogy a jeleneteket rendre ellopó Kryptót is magával viszi. Lehet, hogy egy rakoncátlan kis fickó, de ő aztán tényleg a legjobb fiú a világon, ó, de még mennyire. #KryptoBro.
Supergirl már a mozikban.