Tíz európai tranzakcióból hat amerikai pénzügyi infrastruktúrán, például a Visa, a Mastercard vagy a PayPal rendszerén fut át. Ezen változtatna Brüsszel a digitális euróval, eddigi legmerészebb tervével.
Az EU külföldi fizetési rendszerekre való ráutaltsága tarthatatlanná vált a kereskedelmi háborúk, a szankciók és a geopolitikai széttöredezettség korában.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Európa kétpályás stratégiát követ: egy állami kezdeményezést, a digitális eurót, az EKB által kibocsátott jegybanki digitális valutát, valamint egy magánkezdeményezést, a számlaközi fizetési hálózatokat, például a nagy európai bankok által támogatott Wero rendszert.
Az Európai Központi Bank olyan digitális készpénz kibocsátását tervezi, amely közvetlen követelés a jegybankkal szemben, nem pedig egy kereskedelmi bankkal szemben. Nem fog úgy ingadozni, mint a Bitcoin, tranzakcióit nem az Egyesült Államokon keresztül dolgozzák fel, mint egy betéti kártyáét, és – a stabilcoinokkal ellentétben – törvényes fizetőeszköz lesz.
Az EKB tervei szerint 2026 elejétől választja ki a fizetési szolgáltatókat, 2027 végén indulhat egy 12 hónapos, valós tranzakciókkal zajló pilot, és – politikai jóváhagyástól függően – legkorábban 2029 körül bocsáthatják ki a digitális eurót.
Ez az utolsó kitétel különösen fontos.
A jogalkotási elakadás
Az Európai Bizottság 2023 júniusában terjesztette elő a digitális euróra vonatkozó rendeletét. Közel három évvel később az Európai Parlament még mindig nem fogadott el tárgyalási álláspontot. Az ECON szakbizottság ismételten elgáncsolta a kulcsmódosításokat, köztük azokat a rendelkezéseket, amelyek előírnák, hogy az offline mód mellett teljes körű online funkcionalitást is biztosítani kell.
A néppárti frakció (EPP), amelyhez az ügy jelentéstevője, Fernando Navarrete Rojas tartozik, a bankszektort a közvetítői szerepük gyengülése miatt aggasztó lobbisták nyomására egy szűkebb, „offline-first” (offline-első) tervezésért küzd.
Felmerült, hogy 2026 májusában plenáris felülbírálással próbálják áttörni a patthelyzetet. Ha az ECON bizottság továbbra is blokkol, az európai parlamenti képviselők közvetlenül a mandátumról szavazhatnak, megkerülve a bizottsági eljárást.
Nagy a tét. Parlament által adott mandátum híján nem indulhatnak el a háromoldalú egyeztetések (trilógusok). Ha ezekre nem kerül sor, nem születik jogszabály, az EKB Kormányzótanácsa pedig nem lesz abban a helyzetben, hogy digitális eurót bocsásson ki.
A rossz diagnózis hatástalan megoldásokhoz vezet
Judith Arnal, a CEPS és a Real Instituto Elcano vezető kutatója aggódik amiatt, ahogyan Brüsszel keretezi a problémát.
„Kicsit félek attól a narratívától, amit mostanában az Európai Parlamentben hallok” – mondja. „Összemossák a dolgokat, gyakorlatilag egy kalap alá veszik a Visát, a Mastercardot, az Apple Payt, a Google Payt és a Microsoftot.”
Mint magyarázza, a lakossági fizetések ökoszisztémája több, egymástól jól elkülönülő rétegből áll. A kártyarendszerek szintjén – a szabályok és az infrastruktúra területén – a Visa és a Mastercard dominál. A feldolgozásban és az elfogadásban viszont „kizárólag uniós székhelyű vállalatokra támaszkodunk. Ott nincs függőség.” Az Apple Pay és a Google Pay ezzel szemben digitális „tárolók”: kényelmesek ugyan, de nem jelentenek szuverenitási kockázatot. „Amit az Apple Pay okoz, az legfeljebb versenyjogi probléma. Ezek más természetű kérdések, és nem szabad összekeverni őket, mert a rossz diagnózis rossz gyógymódhoz vezet.”
Még jobban aggasztja, hogy a vita „kezdi felvenni egy USA-ellenes vállalatellenes retorika formáját, amely összemossa a Trump-kormányzatot a magáncégekkel”. A geopolitikai vita az egyik dolog – érvel –, egészen más viszont „egyszerűen lekapcsolni mind a 27 tagállamot a Visa- és Mastercard-rendszerekről”.
A magánszektor már lépett
A Wero, az Európai Fizetési Kezdeményezés (EPI) által támogatott pán-európai pénztárca már működik Franciaországban, Németországban és Belgiumban, és az interoperabilitási megállapodások fokozatosan kiterjednek egész Európára. Az EPI stratégiai igazgatója, Ludovic Francesconi egyszerre vázolta fel a törekvések nagyságát és korlátait.
„Európa nyitott gazdaság, és ma már tízből hat tranzakció – különösen a határon átnyúló fizetések esetében – nemzetközi rendszereken fut” – mondja. „A cél az egyensúly helyreállítása és egy alternatíva felkínálása. Egy erős európai megoldás élénkíti a versenyt, növeli a rendszer ellenálló képességét, és több választási lehetőséget ad a bankoknak és a kereskedőknek.”
Kifejezetten a digitális euróról szólva Francesconi óvatosan derűlátó: „Meggyőződésünk, hogy az együttműködés a kulcs, bár a digitális euró végső rendeltetése – a monetáris szerepén túl – még nem dőlt el. Amikor eljön az ideje, meg tudjuk majd vitatni, miként lehet a digitális eurót a legjobban beépíteni a pénztárcánkba.”
Az általa felvázolt jövőkép egy köz- és magánszféra közötti partnerség: „Európa akkor lesz a legerősebb, ha a köz- és magánkezdeményezéseket úgy tervezik meg, hogy erősítsék egymást, ne pedig párhuzamosan vagy egymást átfedve működjenek.”
Kemény feltételek a sikerhez
Arnal négy akadályt azonosít bármely európai fizetési alternatíva előtt: a kereskedők számára olcsóbbnak kell lennie a kártyáknál; a fogyasztók számára ugyanolyan gördülékenynek kell érződnie, mint az egykattintásos fizetés; a csalások kockázatát – amely az azonnali fizetéseknél nő, mert „ha azonnali, akkor kész, pont” – hatékonyan kell kezelni; és erős vitarendezési mechanizmusokat kell kiépíteni.
„Ezek a kezdeményezések nagyon messzire juthatnak” – mondja. „De még további feltételeknek is meg kell felelniük, és ezek teljesítése egyáltalán nem olcsó.”
Van azonban egy nem szándékolt mellékhatás is. A digitális euró körüli politikai lendület felgyorsította a magánszektorbeli kezdeményezéseket. „Nem vagyok benne biztos, hogy ha a digitális euró nem került volna napirendre, a bankszektor ilyen gyorsan mozdult volna ezekben az interoperabilitási megállapodásokban” – jegyzi meg Arnal. „A digitális euró politikai impulzusa arra is rábírta a bankszektort, hogy jóval határozottabban haladjon előre abban, ami korábban technikailag sokkal nehezebbnek számított.”
Európa törekvése a fizetési szuverenitás erősítésére valós, szükséges és rég esedékes. A digitális euró azonban nem csodafegyver. Nem fog nemzetközi szinten működni, rossz tervezés esetén megingathatja a bankbetéteket, és továbbra is jogalkotási csapdák hálójában vergődik.
Talán egy hatékonyabb megközelítés körvonalazódik: egy rétegzett ökoszisztéma, amelyben a belföldi és európai tranzakciókat a Wero kezeli, a nemzetközi fizetéseket a Visa és a Mastercard bonyolítja, a digitális euró pedig az EKB mérlegével megtámogatott állami védőhálót biztosít.