Az EU „Vásárolj európait” programja az elmúlt évtizedek legnagyobb iparpolitikai vállalkozása, amelyet a szakértők a legösszetettebbnek és legkockázatosabbnak is tartanak.
Az Európai Bizottság a 2026. márciusi uniós csúcson terjeszti elő „egy Európa, egy piac” címen futó akciótervét, melynek középpontjában a „vásárolj európait” alapelv áll. Politikailag az elképzelés egyértelmű: az európai adófizetők pénzéből kell támogatni az európai ipart. Csakhogy a gazdaság valósága ennél jóval összetettebb.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ursula von der Leyennek a a Draghi- és Letta-jelentésekre épülő versenyképességi ütemterve 2027-re szeretné felépíteni a teljesen egységes uniós piacot, az állami közbeszerzéseket és az ipari támogatásokat pedig az EU-ban működő, stratégiai ágazatokban tevékenykedő gyártók felé irányítaná, így a védelem, a zöldtechnológiák, a chipgyártás, a vegyi- és az autóipar területére. Az Európai Bizottság a stratégiát Európa válaszának tekinti az amerikai "Buy American" politikára. Csakhogy Brüsszelnek Washingtonnal ellentétben 27 különböző gazdaság érdekeit kell összehangolnia, illetve betartania a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályait és saját kereskedelmi törvényeit.
A javaslat már karácsony előttre várható volt, de végül visszavonták, mert a tagállamok nem tudtak megegyezni.
A védelmi kivétel
Van egy terület, amiben ritka az egyetértés. Gunnar Wolf, a Brüsszeli Szabadegyetem közgazdászprofesszora, illetve a Bruegel intézet vezető munkatársa egyértelmű határvonalat húz. „Profitálunk az amerikai fegyverekből, de ezek a beszerzések sebezhetővé tesznek az Egyesült Államok Európával szembeni geopolitikai nyomásgyakorlásával kapcsolatban. A biztonság terén egyértelműen amellett lehet érvelni, hogy többet vásároljunk Európából – mondta Wolf, hozzátéve, hogy – a stratégiai autonómia azt jelenti, hogy a technológiát Európában kell előállítani, különben függővé válunk más szereplőktől.”
Más ágazatokkal kapcsolatban Wolf jóval szkeptikusabb, szerinte óvatosnak kell maradni, "nehogy a tervezet puszta protekcionista intézkedéscsomaggá váljon. Ha verseny nélkül védjük a hazai ipart, annak végső soron innovációs lemaradás lesz az eredménye, ami a növekedésnek is árt.”
Wolf szerint a siker kulcsa nem a piaci részesedés vagy az ellátási láncok számszerű adatai, inkább az „új, izgalmas, innovatív vállalatok növekedésére, termelékenységi ugrásra, foglalkoztatásbővülésre van szükségünk... végső soron ez számít igazán.”
A kijózanító diagnózis
Alberto Alemanno, a párizsi HEC egyetem jogászprofesszora józan helyzetértékelést ad.
„Az EU-nak sem az ipari bázisa, sem az ellátási láncai nincsenek meg ahhoz, hogy a legtöbb ágazatban egyedül boldoguljon. Egy általános preferencia megemelné a lánc végén álló, felhasználó iparágak költségeit.”
„Célzott kedvezmények a valóban stratégiai ágazatokban védhetők, de csak akkor, ha a „stratégiai” fogalmát szigorú elemzés alapján, és nem politikai kényelem szerint határozzák meg – márpedig most inkább ez látszik történni.”
Az uniós megosztottságok már most kirajzolódnak. Franciaország szigorú helyi-tartalom-szabályokat akar, Németország ezzel szemben rugalmasabb „Made with Europe” koncepciót pártol, amely olyan kereskedelmi partnereket is bevonna, mint Kanada, az Egyesült Királyság vagy Norvégia. A kisebb, exportra épülő gazdaságok attól tartanak, hogy ők viselik majd a költségeket, miközben a haszon nagy részét Franciaország és Németország aratja le.
„A valódi feszültség két országcsoport között húzódik” – mondja Alemanno. „A kisebb tagállamok attól tartanak, hogy ez megemeli a költségeiket, és elsősorban a nagy gazdaságoknak kedvez.”
Az ellátási láncok kihívása
Fredrik Erixon, az Európai Nemzetközi Politikai Gazdaságtani Központ igazgatója a gyakorlati nehézségekre világít rá, és értékelése józanul kiábrándító.
„Nem olyan egyszerű bevezetni az efféle korlátozásokat... Európa rengeteg terméket importál más országokból, amelyeket az európai cégek aztán továbbszállítanak, és újraexportálnak más piacokra. Ha tehát korlátozásokat vezetnek be, az az európai szereplők költségeit is megemeli. Ez pedig az európai exportok árát is növeli.”
Példája rávilágít a probléma lényegére: egy német cég szélerőművet épít az Egyesült Arab Emírségekben, az alkatrészeket pedig több országban gyártják. Ilyen esetben az „európai preferencia” fogalma már korántsem egyértelmű, különösen akkor, ha az emírségekbeli kormány a szerződés odaítélésének feltételéül helyi gyártást szab.
„Nagyon-nagyon nehéz lesz pontosan kidolgozni, milyen részletszabályok mentén működjön mindez, miként fog ez a gyakorlatban kinézni.”
Erixon a szövetségesekkel kapcsolatos problémára is felhívja a figyelmet: az EU ezekből a termékekből többet exportál, mint amennyit importál. Ha Európa kizárná Kanadát, az Egyesült Királyságot vagy a Mercosur-partnereket, ők hasonló korlátozásokkal válaszolhatnának, ami Európának fájna jobban.
„Szükségünk van egyfajta megbízható partnerségi rendszerre is, amely lehetővé teszi, hogy közeli szövetségeseink és barátaink is részt vegyenek ebben, hogy ne zárjuk ki őket. Mert ha kizárjuk, ők is hasonló intézkedésekkel fognak reagálni velünk szemben. Mi pedig nettó vesztesei leszünk ennek, mivel mi többet exportálunk hozzájuk ezekből a termékekből, mint amennyit tőlük importálunk.”
Mi jön ezután
A Bizottság március közepére várható „Vásárolj európait” javaslata várhatóan kiválasztott stratégiai ágazatokra koncentrál majd, és többlépcsős uniós hozzáadottérték-küszöböket vezetne be – feltehetően 60–80 százalék között –, kiegészítve egy megbízható partnerekre vonatkozó kivétellel a szövetséges országok számára.
Kilenc tagállam, köztük Svédország, Finnország, Írország és Észtország már egy közös levélben jelezte: minden ilyen preferenciának végső eszköznek kell lennie, időben korlátozottnak és ágazatspecifikusnak.
Úgy tűnik, a politikai alku megszületett, a technikai részleteket azonban még nem dolgozták ki.