A választási szuperév több vezető európai politikus naptárában is mély nyomot hagyott. Vannak, akiknek sikerült meglovagolniuk a lakossági elégedetlenség hullámait, másokat viszont elsöpört a népharag. Íme a legnagyobb nyertesek és vesztesek!
HIRDETÉS
Választások voltak Európában Párizstól Bukarestig és az Európai Unió törvényhozása is megújult idén. Az európai politikát alapjaiban meghatározó háborúkat nem sikerült lezárni. Nem látszik sem az ukrajnai, sem a gázai háború vége, és mostanra Libanont is letarolta Izrael és a regionális terrorszervezetek véres konfliktusa. Az uniós gazdaság továbbra is lejtmenetben van, és a kilátások sem fényesek Donald Trump elnökválasztási győzelme után. A megválasztott amerikai elnök egy percig sem titkolta, hogy protekcionista gazdaságpolitikával akar választói kedvére tenni.
De mint mindig, most is vannak az európai politikai elitben, akiknek mindezzel együtt is sikerült a felszínen maradniuk, és eredményesen befolyásolták az uniós trendeket. Néhány politikus viszont kifulladt ebben a versengésben.
Az alábbi összeállításunkban sorra vesszük a legemlékezetesebb sikertörténeteket és kudarcokat.
1. A NYERTESEK
Donald Tusk, a nagy visszatérő
Lengyelországgal jó sok gondja volt az uniós vezetésnek, de Donald Tusk miniszterelnöksége alatt visszakerült a pikszisbe. Tusk ígéretet is tett arra 2023-as választási kampányában, hogy győzelmük esetén visszafordítanak több olyan politikai és társadalmi folyamatot, amelyet az eddig kormányzó Jog és Igazságosság elindított, különös tekintettel az igazságügyi reformra és az új abortusztörvényre. Nincs könnyű dolguk, mert bár az ellenzékbe kényszerült korábbi kormányzópárt sokat veszített támogatottságából, továbbra is jelentős parlamenti erő, ami jócskán megnehezíti azoknak a törvényeknek a módosítását, amelyek nem illeszkednek sem az új kormány, sem az EU irányvonalába. De úgy tűnik, hogy a változásra szavazó lengyelek türelmesek, bíznak az új kormányban, és kivárnak.
Ami az európai politikát illeti, Lengyelország a legerősebb európai politikai tömörülés, illetve parlamenti frakció, az Európai Néppárt meghatározó tagja, és a tavaly ősszel kormányfővé lett Donald Tusk szoros összhangban politizál az európai közösséggel Ukrajna kérdésében. A migárció ügyében már nem ilyen teljes az egyetértés. Donald Tusk meglepő módon a magyar kormányfővel került egy táborba az Európai Unió Migárciós és Menekültügyi Paktumának megszavazásakor. Kijelentette, hogy Lengyelország nem vesz át menedékkérőket a dél-európai államoktól. Tusk még azt is kilátásba helyezte október közepén, hogy felfüggesztik a menedékjog alkalmazását egy időre. Közölte, hogy nem fogják végrehajtani az európai elképzeléseket, amennyiben azok sértik Lengyelország érdekeit.
A közismerten és következetesen européer politikus szájából másképp hangzottak ezek a szavak, mint a különállását régóta hirdető magyar miniszterelnökéből, úgyhogy az új Európai Bizottság első intézkedései között zöld utat adott Tusk ellentmondásos tervének, amelynek megvalósítása leginkább a Belarusz felől áramló menedékkérők miatt vált sürgetővé Lengyelország számára. De akárhogy is nézzük, az elképzelés mégiscsak a menekültügyi szabályok felfüggesztésére és a menedékkérők visszatoloncolásának engedélyezésére irányul, ami ellentmond több uniós alapvetésnek is. De Tusk ezzel együtt sem került ki a bizalom köréből Brüsszelben.
Pedro Sánchez, akire hallgatnak Brüsszelben
Bár a politikai spektrum másik oldaláról érkezett, Spanyolország miniszterelnöke Tusk mellett az egyik legstabilabb európai centrista vezetőnek tűnik. Nem is tétlenkedik: az uniós külpolitikában is irányadó döntéseket vitt át a spanyol törvényhozáson idén. A közel-keleti válságban egyértelmű állásfoglalásnak számít, hogy Madrid elismerte Palesztina államiságát, amihez Sánchez európai körúton igyekezett másokat is megnyerni tavasszal. Fél évvel később, októberben pedig felszólította az EU-t, hogy állítsa le az Izraelbe menő fegyverexportot. Mindez szokatlanul határozott fellépés az egyensúlyozó uniós külpolitikában. Mindezt tetézi, hogy Sánchez elment Pekingbe is szorosabbra fűzni Spanyolország és Kína kapcsolatát.
Sánchez határozottságát részben magyarázza, hogy bár a spanyol választók elitellenes álláspontja egyértelmű volt a júniusi uniós választásokon, érdekes módon a szocialisták húsz fős EP-képviselői delegációját nagyjából érintetlenül hagyták. Így aztán a spanyolok még mindig a legbefolyásosabb képviselőcsoportok egyikét adják az Európai Parlament szocialista frakciójában. És ezt kamatoztatniuk is sikerült Brüsszelben. Azután, hogy Sánchez pénzügyminisztere, Nadia Calviño 2023-ban megkapta az Európai Beruházási Bank vezetői posztját, az Európai Bizottság egyik legfontosabb portfólióját is megszerezték: Teresa Ribera irányítja az EU trösztellenes politikáját és a klímapolitikai menetrendet is.
Sánchez rátermettségét a nehézkes kormányalakítás után próbára tette több belpolitikai ügy is. Ilyen az örök katalán-kérdés, ami most a volt katalán elnök, a függetlenségi referendum után külföldre menekült Carles Puigdemont hazatérése miatt okozott újabb fejfájást. Az őszi valenciai villámáradás pusztítása és a helyzet állami kezelése miatt támadt lakossági tiltakozás is nehéz teher most a spanyol kormány nyakában. Az ország egészét közvetlenül érintő legsúlyosabb nehézség most a lakhatási válság, amit elég sok helyen tovább gerjeszt a tömegturizmus is. Végül, de korántsem utolsó sorban a felesége ellen indított korrupciós vizsgálat megingatta Sánchez pozícióját, de egyelőre állja a sarat.
Mario Draghi és Enrico Letta, akik még mindig hosszú árnyékot vetnek
Ez a két volt olasz miniszterelnök már nem vesz részt az Európai Tanács ülésein, de továbbra is jelentősen befolyásolják a Brüsszelben születő döntéseket.
Idén mindketten stratégiai fontosságú jelentéseket adtak ki, amelyekben az európai gazdaság bizonytalan növekedése miatti aggodalmuknak adtak hangot, látva, hogy az elmarad az Egyesült Államokétól, és késésben van számos sürgető intézkedéssel.
Ez az üzenet világos és egyértelmű, úgyhogy gyakorlatilag beíródott minden egyes új európai biztos munkaköri leírásába. Annál is inkább, mert Donald Trump vámpolitikája további súlyos gondokat helyez kilátásba.
2. A VESZTESEK
Emmanuel Macron, a nagy stratéga
Franciaország elnökének minden szempontból katasztrofális éve volt. A júniusi uniós választásokon tarolt pártjának szélsőjobboldali riválisa, a Nemzeti Tömörülés. Az ezt követő huszárvágás, amellyel feloszlatta a nemzetgyűlést, és előrehozott választásokat írt ki, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit. Bár a széleskörű demokratikus összefogásnak sikerült megakadályoznia, hogy kormányra kerüljön a Nemzeti Tömörülés, a centristák háttérbe szorultak.
A nagy nehezen kialkudott Michel Barnier volt uniós biztos első kormánya hetek alatt megbukott a 2025-ös költségvetés áterőszakolásán. A nemzetgyűlés nem vette jónéven, hogy Barnier, bár a pártokkal egyeztetve, de mégis csak a törvényhozás megkerülésével akarta átnyomni a 2025-ös büdzsét. Bizalmatlansági indítvány lett a vége, amibe belebukott. Nem egyértelmű, hogy utódja, a Macron-barát François Bayrou jobban jár-e majd, mert a feladat változatlan: csökkentenie kell az eurózónában kirívóan magas államháztartási hiányt.
Emmanuel Macron, akit egykor a legerősebb európai vezetők között tartottak számon, most valamelyest kikerült a reflektorfényből, miközben azért keményen védi pozícióit. Jelentős szerepet vállal továbbra is a nemzetközi politikában. Aktív Ukrajna támogatása ügyében, amit jól mutat az is, hogy bármilyen alkalmat megragad a közvetítésre. Legutóbb a párizsi Notre-Dame újraszentelését használta ki arra, hogy összehozza Volodimir Zelenszkijt és Donald Trumppal. A libanoni tűzszünet érdekében folytatott tárgyalásoknak is egyik főszereplője volt. Eközben folyamatosan kiveszi a részét a gázai háború lezárását célzó erőfeszítésekből. Az egyértelmű, hogy az Európai Bizottság régi-új elnöke és az EU új külügyi és biztonságpolitikai főképviselője is számít rá a jövőben.
Ami viszont a francia belpolitikát illeti, ott erősen rezeg a léc alatta azzal együtt is, hogy többször is elismételte, nem hajlandó lemondani, kitölti második mandátumát. Mivel nem indulhat újra, neki már nincs vesztenivalója, úgyhogy megléphet minden fontos, akár népszerűtlen lépést is.
Olaf Scholz, akinek befűtöttek
Scholz 2021-ben lett Németország kancellárja Angela Merkel hosszú és viszonylagos stabilitásban telt kormányzása után. A koalíció azonban - amelyet saját pártja, a szocialisták, illetve a Zöldek és a liberális FDP adott - nehéz egyeztetések terepe lett, és konfliktusaik gyakran Brüsszelben is érzékelhetőek voltak. Mindezt tetézte egy pokoli nyár, amikor egymást érték a halállal végződő utcai késes ámokfutások, és csak egyetlen esetben nem bevándorló volt a támadó. A karácsony előtti magdeburgi tragédia végképp az eddig kormányon lévő pártok ellen hangolta a német közvéleményt, habár a karácsonyi vásár sokadalmába belehajtó szaúdi orvos jóval a migrációs válság előtt települt le Németországban, és ad absurdum az körvonalazódik, hogy ő is a német kormány engedékeny bevándorlási politikája ellen gondolt tiltakozni ezzel a gyilkos akcióval.
A német belpolitikai válság rendhagyó helyzetet teremtett az európai porondon is, lévén a két nagy riválist, Franciaországot és Németországot is súlyos belső problémák kötik le. Mindezt tetézi, hogy Berlin hezitált, majd visszalépett több stratégiai uniós jogszabály támogatásától (legfőképp, ami az autógyártást illeti), ami egyre inkább olyan érzetet keltett a közösségben, hogy eddig legerősebb partnerük már nem igazán megbízható.
A belpolitikai feszültség novemberre vált kezelhetetlenné. A lavinát egy kormányon belüli csörte indította el. Scholz menesztette pénzügyminiszterét mondván, hogy kettejük ellentéte tovább már nem menedzselhető. Ezután az FDP kilépett a kormányból, majd miután Scholz tett még egy kísérletet kormánya megmentésére, közölte, hogy bizalmi szavazást kér maga ellen, és az eredménytől függően előrehozott választások jöhetnek februárban. Így is lett, az államfő még karácsony előtt feloszlatta a törvényhozást.
Klaus Iohannis, aki után hatalmi vákuum marad
Románia elnöke számára nincs kérdés, kitöltötte két ötéves ciklusát, így nem indulhatott újra a végül is kudarcba fulladt elnökválasztáson. Most már csak az nem világos, hogy ki lesz az utóda. A novemberi elnökválasztás első fordulójában ugyanis meglepetésszerűen a kevéssé ismert, szélsőjobboldali nacionalista Călin Georgescu győzött. Csakhogy a külföldi befolyásolás gyanújával indult vizsgálat bizonyítékokat szolgáltatott arra nézve, hogy a TikTok-propaganda, és az amögött álló orosz befolyás nyomott annyit a latba, hogy Georgescu győzni tudott.
Így aztán a román alkotmánybíróság külföldi beavatkozásra hivatkozva megsemmisítette az eredményeket, és elrendelte a választások megismétlését. Iohannis kénytelen volt megnyugtató nyilatkozatokat tenni az ország stabilitásának fenntartása érdekében. Személyes terveiről nem sokat tudni. Egy időben nemzetközileg is magasan jegyzett európai politikus volt, esélyes volt az EU vezetői posztjára is, és idén pályázott NATO-főtitkárnak, de alulmaradt Ruttéval szemben.
3. NEKIK RÉSEN KELL LENNIÜK
Mark Rutte, aki vegyes évet zárt
Hollandiában lezárult figyelemre méltó, 14 évnyi miniszterelnöki karrierje, le kellett mondania. Pártja ezután törékeny koalícióra lépett Geert Wilders Szabadságpártjával, felrúgva ezzel egy fontos tabut, vagyis, hogy a szélsőjobboldallal semmilyen körülmények között nem szövetkeznek.
Rutte nem sokkal később megpályázta a NATO vezetését, ahol jó esélyekkel indult, és el is nyerte a főtitkári pozíciót. Miközben ő maga nagyon határozott politikát képvisel, a szervezeten belül képlékeny a helyzet. Nem is annyira a bővítés - Svédország és Finnország felvétele - miatt, mint inkább az Ukrajna támogatásával növekvő orosz fenyegetés ellen egyre szükségesebbnek ítélt védekezést illetően. Arról nem beszélve, hogy a NATO-val ellenséges, az ukrajnai háború lezárását ígérő Donald Trump beiktatása alapvetően átírhatja a jövőt. Miközben beszélő viszonyban van, és tárgyalni akar az orosz elnökkel, Trump azzal fenyegetőzik, hogy kilépteti az Egyesült Államokat a NATO-ból.
Orbán Viktor, a nagy különutas
A magyar kormányfőnek szinte csak konfliktusa van az uniós vezetéssel, így nem kis bravúr volt kitöltenie az Európai Unió Tanácsának féléves soros elnökségét. Főleg úgy, hogy teljesen másra használta, mint szokás. Folytatta Ukrajna ügyében eddig is vitt, az uniós stratégiával ellentétes politikáját, csak most ráadásul az EU nevében lépett fel.
Elkezdett kéretlenül közvetíteni Moszkva és Kijev között. Ez ügyben még Pekingbe is ellátogatott, amivel végképp kiverte a biztosítékot Brüsszelben, ahol egymást érték a politikai nyilatkozatok és figyelmeztetések, hogy tudniillik Orbán Viktornak nincs felhatalmazása az Unió nevében eljárni a nemzetközi diplomáciában sem Ukrajna ügyében, sem semmilyen más témában. Ráadásul a magyar kormány szemmel láthatóan igyekszik jó viszonyban maradni az orosz elnökkel, ezért ebben az ügyben közvetítőnek aligha megbízható az uniós vezetés és az ukrán elnök szerint is. Utolsó dobása, a "karácsonyi tűzszünet" terve volt, aminek kezelése jól mutatta, hogy nem alaptalan az elfogultságra vonatkozó gyanú. Miközben Volodimir Zelenszkij közölte, hogy az ukrán vezetést semmiféle tűzszüneti tervről nem tájékoztatták, Orbán Viktor úgy nyilatkozott, hogy az orosz fél elfogadta a javaslatot, "a másik fél pedig láthatóan elutasítja". Arra, hogy Oroszországban és Ukrajnában nem egyidőben van karácsony, nem tért ki.
És ezen kívül voltak még idén fiaskók, amelyek miatt Orbánnak jó ideig lesz még megoldandó feladata az uniós fórumokon. Az Európai Unió Bírósága napi 1 millió eurós bírságot szabott ki Magyarországra a menekültügyi törvények végrehajtásának elmulasztása miatt. Ezen kívül továbbra is jelentős támogatások állnak befagyasztva azért, mert a magyar jogviszonyok nem felelnek meg bizonyos uniós szabályoknak.
Eközben a magyar kormány elveszítette legfontosabb szövetségesét is a lengyelországi kormányváltással, és időközben akadt egy, a korábbiaknál sokkal ütőképesebbnek bizonyuló belpolitikai kihívója is Magyar Péter személyében.
Mindennek dacára kétségtelenül sikeresen befolyásolta az európai politikát, ha nem is feltétlenül abba az irányba, amelybe a többség kívánatosnak tartaná. Az Ukrajna támogatását blokkoló vétói nagyban megnehezítették és bonyolították ennek a nagyon határozott uniós politikának a megvalósítását. Az európai parlamenti választások után pedig teljesen váratlanul sikerült tető alá hoznia egy kifejezetten erős - 86 képviselőjével a harmadik legnagyobb - frakciót az uniós törvényhozásban. A Patrióták Európáért elnevezésű politikai szövetség radikális jobboldali pártokat tömörít, tagja a francia Nemzeti Tömörülés is, amely a pártcsalád elnökét is adja Jordan Bardella személyében. Ez hatalmas fegyvertény azután, hogy az EPP-ből kizárt Fidesz-KDNP éveket töltött a senki földjén az európai politikában.
Ami pedig a jövőt illeti, Orbán további térnyerését vaószínűsíti Donald Trump visszatérése. A megválasztott amerikai elnök már fogadta is a magyar kormányfőt, aki ezután úgy nyilatkozott, hogy új világ jön, amely "szívüknek kedves változásokat hoz majd".
Keir Starmer, aki kívülről erősíti a csapatot
Az Egyesült Királyságban olyan földindulást hoztak a júliusi választások, amilyet hosszú évtizedek óta nem láttak a britek. A több évtizedes konkzervatív kormányzásnak elsöprő győzelemmel vetett véget a Munkáspárt. Az új kormányfő, Keir Starmer első dolga volt, hogy világossá tegye, jó viszonyra törekszik az Európai Unióval a gazdasági élet, a társadalmi kérdések és a politikai célok tekintetében is.
Ez annál is jobb hír, hiszen a Brexit-megállapodás végrehajtása számos ponton nehézkes, és akad, ahol kifejezetten homályos. A várakozásokkal ellentétben a britek életét számos szempontból megnehezítette az elválás, de olyannyira, hogy egyre többen vannak, akik inkább visszacsinálnák az egészet. De Starmer ez ügyben is határozott. Kijelentette, hogy az uniós közös piacba egészen biztosan nem térnek vissza. Eddigi európai tárgyalásai kezdeményezőek és szívélyesek, ugyanakkor óvatosak voltak.
Mivel Európa számos gazdasági kihívással és védelmi feladattal néz szembe, a nukleáris hatalmak közé tartozó, jelentős kereskedelmi partnernek számító, társadalmilag ezer szállal Európához kötődő Egyesült Királyság barátsága nyilvánvalóan visszhangra talál Brüsszelben.