Az újságírók világszerte arról értekeznek, hogy milyen társadalmi és politikai tényezők szították fel a hetek óta tartó tüntetéseket Iránban. Miközben arról senki sem beszél, hogy a környezetszennyezés legalább annyira felháborította a helyieket, mint a női egyenjogúság sanyarú helyzete.
Az iráni tüntetések egy olyan időszakban robbantak ki, amelyet a víz- és áramellátás tervezett korlátozásai, oktatási és kereskedelmi központok egymást követő bezárásai, valamint a nagyvárosokban pusztító, halálos légszennyezés jellemzett.
Az elégedetlenség okaként gyakran említik a dollár árfolyamának megugrását, az áruk és szolgáltatások drasztikus drágulását, valamint a politikai rendszerrel szembeni csalódottságot – ám mindez nem ad teljes képet.
A perzsa államban már rég nem az a legfontosabb kérdés „hogyan lehet élni”, hane „hogyan lehet túlélni”. Ami ma az utcákon zajlik, az egy szövetség egy olyan középosztály között, amely elveszítette a szebb jövőbe vetett hitét, és a szegények között, akik közvetlen veszélyben érzik az életüket a környezetkárosítás miatt.
Apokaliptikus jövőkép
A mai Iránban a földrajz és a környezet többé nem puszta díszlet. Maga a természet vált fenyegetéssé. Iszfahán és Teherán alatt süllyed a föld, eltűntek a vizes élőhelyek, porviharok söpörnek végig az országon – mindez egy kilátástalan jövőképet fest.
Irán összetett klímakatasztrófával néz szembe, ahol a környezeti pusztulás és a politikai tehetetlenség együtt sodorta a tönk szélére az országot.
Süllyedő föld, eltűnő víz
Hivatalos jelentések és a Nemzeti Kartográfiai Központ adatai szerint a felszín alatti vizek mértéktelen és fenntarthatatlan kitermelése Irán síkságait a pusztulás szélére sodorta. Egyes térségekben a talaj évente 20–30 centiméterrel süllyed – ez negyvenszerese a fejlett országok átlagának, és világszinten is példátlan.
A jelenség már nem csupán mezőgazdasági területeket érint. A talajsüllyedés elérte a történelmi Iszfahánt is. Mély repedések hasítják ketté az Imám-mecset falait, a Zájandeh folyó hídjait. A föld mozgása Irán kulturális identitását roppantja meg. Egyes városrészek gyakorlatilag lakhatatlanná váltak.
Teheránban és környékén – Varaminban, Shahriarban – a süllyedés már repülőtereket, vasútvonalakat és finomítókat fenyeget. A hivatalos számok szerint Irán vízadó rétegei 130 milliárd köbméteres hiánnyal küzdenek. Ez azt jelenti, hogy még egy csapadékosabb időszak sem lenne képes helyreállítani a vízkészletet.
Mérgezett levegő, porrá vált táj
A városokban már fojtogató a levegő. Irán a világ második legnagyobb földgázkészletével rendelkezik, mégis gázhiánnyal küzd az elavult infrastruktúra és a beruházások hiánya miatt.
A tiszta energia hiánya miatt az erőművek és ipari létesítmények tömegesen égetnek mazutot – egy alacsony minőségű, magas kéntartalmú fűtőolajat. Télen a háztartások is erre kényszerülnek, választás elé állítva az embereket: megfagyás vagy mérgező levegő.
Hivatalos adatok szerint ilyenkor a kén-oxidok koncentrációja a nagyvárosokban akár a törvényes határérték tízszeresére is emelkedik. A légszennyezés azonban már nem csak téli probléma. Nyugaton és délen a kiszáradt tavak és mocsarak hatalmas porforrásokká váltak, tavasszal és nyáron is sivatagi viharokat idézve elő.
A mérések szerint Teheránban, Arakban és Iszfahánban egyes években a „tiszta levegőjű” napok száma öt alá csökkent. Ez 86 millió ember egészséghez való alapjogának megsértését jelenti.
Az egészségügyi minisztérium adatai szerint a légszennyezés évente közel 30 ezer ember halálához vezet.
Se levegő, se táplálék
A Zagrosz-hegység tölgyeseinek pusztulása és a legelők elsivatagosodása nem csupán ökológiai tragédia: Irán élelmiszerbiztonsága is veszélybe került.
A jelentések szerint a Zagrosz tölgyerdeinek közel 30 százaléka – több mint másfél millió hektár – pusztulásnak indult. Az erdők elvesztik víz- és talajszűrő szerepüket, ami fokozza az eróziót és a vízszennyezést.
Évente mintegy 100 ezer hektár termőföld válik a sivatag martalékává. A talajpusztulás mértéke háromszorosa a globális átlagnak, a Közel-Keleten pedig a legsúlyosabb.
Harc a vízért
A vízhiány egyre élesebb feszültséget szül a tartományok között. A központi fennsík életben tartására létrehozott vízátvezetési projektek konfliktusgócokká váltak.
A válság már az otthonokba is betört: gyakori vízkorlátozások, nyomáscsökkenés, romló vízminőség, növekvő só- és nitráttartalom jellemzi az ellátást. A bizalom a vezetés és az állampolgárok között ezáltal is errodálódik, miközben nő a helyi és etnikai összecsapások veszélye.
Az energiahiány miatt az áramszünetek is állandósultak. Ilyenkor nem csak a fény alszik ki, hanem leállnak a vízszivattyúk, megállnak a liftek és megbénul az élet. A szegényebbek hűtőiben megromlik az étel, ami éhezéshez is vezethet.
A fiatalok számára az áramszünet az internet és a külvilág elvesztését jelenti. A gyárak kényszerleállítása újabb munkanélküliségi hullámot indít el, és megbénítja a termelést.
Az ökológiai csőd államcsődöt okoz
Az ökológiai csőd nem pusztán természeti válság, hanem társadalmi is. A föld elvesztése, a vízhiány és az áramszünetek együtt taszítják lefelé a középosztályt, miközben a legszegényebbeket a túlélés határára szorítják.
Amikor a talajerózió évente a GDP 10–15 százalékának megfelelő kárt okoz, akkor az államvagyon nem a tőzsdéken veszik el, hanem a sárban és az iszappal telt gátak mélyén. Korábban a földművesek adták a középosztály magját, most víz és termőföld hiányában ők is beköltöznek a túlzsúfolt városokba, hátrahagyva farmjaikat. A kisvállalkozások pedig már nem tudják pótolni az áramszünetek miatt kieső bevételeket és inkább bezárnak.
Elvek vagy túlélés
Irán 2026-os dilemmája itt válik láthatóvá. A klímaválság kezeléséhez nemzetközi együttműködésre, beruházásokra és a környezetvédelmi normák betartására lenne szükség. A vallásos elit azonban elzárkózik a Nyugattól és feláldozza az emberek mindennapi életét az ideológia oltárán.
Ami jelenleg Irán utcáin történik, nem egy újabb tiltakozási hullám, hanem egy új politikai korszak kezdete. A tüntetők nem csupán kenyérért vagy szabadságjogokért emelik fel a hangjukat. Tisztább levegőért, szilárd talajért a lábuk alatt és egy élhető jövőért küzdenek. A társadalmi csoportoknak most van egy közös céljuk: megmenteni a környezetet, amiben mindannyian élnek, és amelynek pusztulását mindannyian látják.