Sokan a világ médiájában az iráni tiltakozásokat gazdasági, politikai vagy ideológiai okokkal magyarázzák, ám a mélyben gyökerező válság rombolja a társadalmi szerződést: ökológiai csőd.
A 2026-os tiltakozásokat, amelyek egy hosszú, előre ütemezett víz- és áramszüneti időszak, a nagyvárosok halálos levegőszennyezése, valamint az oktatási és kereskedelmi központok sorozatos bezárásai után robbantak ki, már nem lehet pusztán olyan tényezőkre visszavezetni, mint a dollár árfolyamának ugrása, az áruk és szolgáltatások súlyos drágulása vagy az elégedetlenség a politikai rendszerrel. Ezúttal a kérdés túlmutat azon, „hogyan élünk”; a tét az, „lehet-e egyáltalán élni”. Valójában, amit ma az utcákon látunk, a jövőjét a gazdaságban elvesztő középosztály és azok szövetsége, akik a biológiai túlélésüket látják veszélyben a lerombolt földrajzi térben.
Amikor a természet beáll a tiltakozók sorába
A mai Iránban a földrajz és a környezet már nem semleges háttér; maga a környezet „ellenzéki erővé” vált. Az iszfaháni és teheráni talajsüllyedés, a vizesélőhelyek teljes kiszáradása és a porviharok, illetve a szálló finompor rohama a „jövőnélküliség” új rétegét hozta létre. Irán ugyanis egy „többirányú éghajlati rombolással” néz szembe, amelyben a környezeti katasztrófák láncszerűen a politikai működésképtelenséget egy egzisztenciális zsákutcához hasonló helyzetté változtatták:
A felszín alatti víztartók halála és talajsüllyedés
A hivatalos nyilatkozatok és a Térképészeti Szervezet jelentései szerint a felszín alatti vízkészletek túlzott, fosztogatásszerű felhasználása oda vezetett, hogy Irán síkságai a „végleges halál” jelenségével néznek szembe. Az iráni föld nem néhány millimétert süllyed, hanem egyes térségekben évente 20-30 centiméteres, rémisztő ütemben nyílik meg; ez az ütem a fejlett országok átlagának negyvenszerese, és világcsúcsnak számít.
A talajsüllyedés mára túllépett a mezőgazdasági síkságokon, és elérte Iszfahán történeti szövetét. Az Abbászi Nagymecset és a Zájandehrúd történelmi hídjainak testében keletkezett mély repedések Irán kulturális örökségének fizikai széthullását jelzik. Iszfahánban a talajsüllyedés „létválsággá” vált, és ténylegesen a város egyes részeit lakhatatlanná tette.
A nagyváros Teheránban és környékén (például Varáminban és Shahriárban) a talajsüllyedés a nemzetközi repülőterek, vasútvonalak és finomítók közelébe ért. A hivatalos adatok szerint Irán felszín alatti víztartói 130 milliárd köbméteres negatív egyenleggel szembesülnek; ez azt jelenti, hogy még ha a csapadék vissza is térne a normál szintre, a föld alatti tározók már nem rendelkeznek szabad kapacitással a víz tárolására.
Amikor a polgár azt látja, hogy lakása az ipar vagy a központilag irányított, rosszul működő mezőgazdaság vízkivételének következtében repedezik, tiltakozása politikai követelésből „hajléka ösztönös védelmévé” alakul át.
Fulladás a porban és a mazutban
Miközben nyugaton és délen a kiszáradt mocsarak és tavak óriási finompor-központokká váltak, a nagyvárosokban a tiszta üzemanyag biztosításának képtelensége széles körű „mazutégetéshez” vezetett az erőművekben és az iparban. Az irániak az elmúlt években egy embertelen választás, a „hideg vagy méreg” kettőse közé szorultak. Bár Irán a világ második legnagyobb gázkészletével rendelkezik, az elöregedett infrastruktúra és a beruházások hiánya miatt gázhiányos egyenleggel néz szembe. A téli lakossági gázszolgáltatás megszakadásának megelőzésére az erőműveket nagy kéntartalmú mazut (nehéz fűtőolaj) égetésére terelték.
A hivatalos adatok szerint a kén-oxidok kibocsátása a nagyvárosokban a mazutégetés időszakaiban akár tízszeresen is meghaladja a megengedett határértéket.
Ellentétben a korábbi évtizedekkel, amikor a szennyezés szinte kizárólag téli jelenség volt, ma a nagyvárosok levegője tavasszal és nyáron is kritikus állapotba kerül a kiszáradt vizesélőhelyek által keltett porviharok, valamint a mérgező gázokra erősen sütő nap hatására kialakuló „másodlagos ózon” miatt. A levegőminőség-állomások adatai szerint Teheránban, Arákban és Iszfahánban egyes években a tiszta napok száma az egész évben ötnél kevesebb volt. Ez 86 millió ember számára a lélegzés jogának megvonását jelenti.
Az egészségügyi minisztérium adatai szerint a levegőszennyezésnek tulajdonított halálozások száma Iránban évente a 30 ezres, hátborzongató értékhez közelít. Ez egy „fokozatos tömegmészárlás”, amely már sem az évszaktól, sem a földrajzi helyzettől nem függ; Irán teljes területe trauma gócponttá vált.
A biodiverzitás pusztulása és az élelmiszer-biztonság
A Zagrosz hegységben ezernyi tölgyfa kiszáradása és a legelők terméketlen sivataggá válása nemcsak Irán ökoszisztémáját sodorta pusztulásba, hanem az ország élelmiszer-biztonságát is az összeomlás küszöbére juttatta. A természeti erőforrásokról szóló jelentések szerint a Zagrosz tölgyerdeinek több mint 1,5 millió hektárja (csaknem 30 százalék) kiszáradt és hanyatlásnak indult; ez a víz és a talaj természetes „szűrőjének” fél országot érintő megsemmisülését jelenti.
Évente mintegy 100 ezer hektárnyi iráni szántó és legelő is annak veszélyével néz szembe, hogy teljes sivataggá válik. Szakértők szerint a talajpusztulás (erózió) Iránban mára kritikus szintet ért el: a talajerózió üteme körülbelül háromszorosa a világátlagnak, és a legmagasabb a Közel-Kelet országaiban.
Vízfeszültségek és belső háborúskodás
Bár tömeges, széles körű népességvándorlás az északi, vízben gazdagabb térségek felé még nem indult meg, a korlátozott vízkészletekért már fellobbantak a „régiók közötti feszültségek” szikrái. Azok a vízátvezetési, medencék közötti projektek, amelyeket a középső-fennsík elavult iparának életben tartására terveztek, mára a tartományok közötti összeütközések gócpontjaivá váltak.
A tartományi ellentéteken túl a „vízfeszültség” már a nagyvárosok otthonaiba is beszivárgott. Az ismétlődő ivóvíz-kimaradások és a nem hivatalosan bevezetett adagolás, a súlyos nyomásesés és az aggasztó minőségromlás (az oldott sók és a nitrátszint emelkedése) kimerítő mindennapi rutinná vált a polgárok számára.
Az iráni állampolgár az elmaradottabb térségekben, sőt a főváros szívében is úgy érzi, hogy nemcsak a jövője, hanem hazája „vízhez való joga” is fosztogatás tárgya. Valójában, amikor egy városi lakásban kiszárad a csap, a bizalom utolsó szálai is elszakadnak a polgár és a hatalom között.
Ez a helyzet nagy potenciált hordoz magában ahhoz, hogy helyi és etnikai összecsapásokká fajuljon. Annak a veszélye, hogy Irán „kritikus pontok” szigetcsoportjává válik, ahol egy korty vízért állnak egymással szemben az emberek, egy „közelgő válság” (Imminent Crisis), amely megkérdőjelezi a központosított irányítás legitimitását.
Kényszerített sötétség: az áramszolgáltatás összeomlása és a digitális lét megbénulása
A víz- és éghajlati válság mellett az energiarendszer egyensúlyhiánya oda vezetett, hogy az előre ütemezett, hosszú áramkimaradások már nem korlátozódnak a nyárra, hanem minden évszakra kiterjednek. Ez a kényszerű sötétség több annál, hogy kialszanak a lámpák. A nagyvárosok lakótoronyaiban az áramszünet egyszerre jelenti a vízszivattyúk leállását, a liftek meghibásodását és a hétköznapi élet teljes megbénulását. A szegényebb rétegek számára a kimaradások azt jelentik, hogy az egyetlen élelmiszertartalék megromlik a hűtőkben, és súlyos anyagi károk keletkeznek.
Annak a nemzedéknek, amelynek életvilága a digitális térben definiálódik, az áramszünet az internethez és a VPN-ekhez való hozzáférés megszűnését jelenti; azokhoz az eszközökhöz, amelyek az egyetlen ablakot jelentik a külvilágra.
Az ipar és a termelőüzemek kényszerű leállítása a lakossági áramhiány kompenzálására újabb munkanélküliségi hullámot és termelési leállást okozott.
Az ökológiai csőd és az osztálylecsúszás összefonódása
Az ökológiai összeomlás nem pusztán környezeti katasztrófa; ez a jelenség az iráni társadalom „osztálytalanításának” (De-classing) fő katalizátora. Amikor a talajerózió évente az iráni bruttó hazai termék (GDP) 10–15 százalékának megfelelő értéket nyel el, az azt jelenti, hogy a nemzeti vagyon nem a világpiacokon tűnik el, hanem a kimosott talajban és az iszappal teletömődött gátakban temetődik el. A birtokos paraszt, aki egykor a hagyományos középosztály gerince volt, a víz és a föld elvesztésével a peremre szoruló rétegek gyalogosává vált.
Ezzel párhuzamosan az energiatermelés súlyos egyensúlytalansága és a sorozatos áramszünetek végső csapást mértek az amúgy is félholt mikrovállalkozásokra és kisüzemekre; ahol az ipar és a boltok „kényszerű leállítása” valójában a napszámosok jövedelmének lassú elkobzását és a középosztálybeli vállalkozók megmaradt csekély tőkéjének szétzúzását jelenti. Valójában az a kormányzat, amely nem képes az energia stabil biztosítására, saját működésképtelenségének árát a megélhetés kerekének leállításával téríti meg.
A nagyvárosokban a fehérgalléros középosztály a lakásai árának besüllyedésével szembesül; az inflációs vihar után megmaradt egyetlen vagyontárgy értékének zuhanásával. Az iszfaháni házfalakon megjelenő repedések egyúttal az iráni családok pénzügyi és lelki biztonságában is repedést okoznak.
Ebben a rendszerben a „talajsüllyedés”, a „vízhiány” és a „városi sötétség” egy osztálylecsúszás háromszögének oldalai: a süllyedés elnyeli az egyetlen fizikai vagyontárgy, a lakás értékét; a vízhiány a lakhatás és a túlélés biztonságát sodorja veszélybe; a sötétség pedig kiiktatja a munkavégzés és a gazdasági aktivitás lehetőségét. E találkozás eredménye a középosztály életszínvonalának teljes összeomlása, a szegények pedig a szegénység piramisának legaljára szorulnak.
Kövesse az Euronews perzsa oldalát az X-en
Kormányzati zsákutca: az ideológia és a túlélés paradoxona
Itt válik nyilvánvalóvá a 2026-os Irán paradoxona. Az éghajlati válságok megoldása nagyszabású nemzetközi befektetéseket, vízdiplomáciát és a globális környezetvédelmi sztenderdek elfogadását igényli; a politikai rendszer azonban azt mutatta, hogy a világ felé történő kiegyezés, a szankciók feloldása és a feszültségcsökkentés helyett inkább az emberek hétköznapi életét áldozza fel ideológiai célok oltárán. A hatalom megpróbálhatja a szegények haragját „vízalamizsnával” vagy fedezetlen, rohamtempóban indított tervekkel csillapítani, de a gáz negatív mérlegének vagy a kiürült víztartóknak a valóságát nem tudja jelszavakkal megtölteni. Ennek következtében a környezet a háború második frontjává vált; ahol az ellenség már nem külső összeesküvés, hanem a fizika és a természet megváltoztathatatlan törvényei.
Az „életpolitika” megszületése
Ami a 2026-os Irán utcáin történik, nem a korábbi nyugtalansági ciklusok ismétlése; ez egy új politikai minta születése. Amikor a tiltakozók kiáltanak, nemcsak a kenyérért vagy a polgári szabadságjogokért harcolnak, hanem a jogért, hogy lélegezhessenek, szilárd talajon állhassanak, és lakható jövőjük legyen. A különböző csoportok és társadalmi rétegek koalíciója most egy könyörtelen szövetségessel fonódott össze: a felperzselt földdel.
A hallgatás ára immár nem pusztán a szegénység, hanem a biológiai halál egy olyan földrajzi térben, amely lakhatatlanná válik. A mai iráni számára a tiltakozás az egyetlen megmaradt út a létezés jogának védelmére. Az átfogó ideológia felváltása a normális élet lehetőségével többé nem politikai választás; civilizációs túlélési szükséglet.