Újraéledt egy amerikai folyó és környéke, miután a helyi őslakos törzsek évtizedes küzdelme eredményt szült, és négy gátat eltávolítottak róla, ezzel némileg visszaállítva a környék eredeti harmóniáját.
HIRDETÉS
Miközben élénk színű kajakok nyomulnak át a sűrű ködfalon, a parton összegyűlt bámészkodók tömegéből biztató kiáltások és dobolás hallatszódnak. Taps tör ki, amikor a csónakok partot érnek azon a homokos földnyelvn, amely részben elválasztja a Klamath-folyót a Csendes-óceántól. Véget ért az őslakos törzsek tinédzsereinek a folyómedencén át tartó egyhónapos útja, amelyet a lazacok visszatérésének megünneplésére indítottak.
A Klamath-folyó Dél-Oregonban ered és Észak-Kaliforniáig tekereg mintegy 400 kilométeren át, majd a Csendes-óceánba torkollik - sivatagokon, hegyes területeken és erdőkön is áthaladva. Medencéja a Yurok, Hupa, Karuk, Shasta és Klamath indián törzsek ősi otthonának számít.
Az őslakosok számára ezért óriási esemény az, hogy a folyam ismét szabadon zúdulhat, természetes medrét követve, miután évtizedekig tartó küzdelem árán elérték, hogy eltávolítsák róla négy vízerőművi gátját. Így a lazacok, amelyek csaknem egy évszázadon át távol maradtak, mivel a gátak elzárták ideális ívóhelyüket tőlük, csaknem egy évszázad után visszatérhetnek.
Az itteni, evezős őshonos törzseknek az egyik legfontosabb tápláléka a lazac és a pisztráng, ezért életük a folyó körül forog.
A gátak eltávolítását azzal ünnepelték, hogy a folyómedencéből származó különböző törzsek fiataljai, tizenévesei 499 kilométert eveztek júniustól kezdve egy hónapon át - a Wood-folyó forrásvidékéről indultak, amely a Klamath egyik mellékfolyója, és amelyet egyes törzsek szentnek tartanak.
A tizenévesek több évet töltöttek azzal, hogy megtanulják a vadvízi hajózást a Paddle Tribal Waters program keretében, amelyet a Rios to Rivers nonprofit szervezet hozott létre, hogy felkészítse a helyi bennszülött fiatalokat arra a napra, amikor ez lehetségessé válik.
A vízen töltött utolsó napokban a több tucatnyi főből álló csoport több mint 100 főre duzzadt, amikor néhány családtag, valamint Bolíviából, Chiléből és Új-Zélandról származó őslakosok is csatlakoztak hozzájuk, akik hasonló kihívásokkal néznek szembe a saját folyóikon.
"Azt hiszem, az őseink büszkék lennének, mert ők ezért harcoltak" - mondta Tasia Linwood, a Karuk törzs 15 éves tagja.
A gátak elzárták a lazacok útját
Az 1900-as évek elejétől kezdve a PacifiCorp energiaipari vállalat több évtizeden át épített gátakat a Klamath-folyóra, hogy áramot termeljen. A művi akadályok azonban, amelyek a közműszolgáltató áramtermelésének 2 százalékát biztosították, megállították egy olyan vízfolyás természetes áramlását, amely egykor a nyugati part harmadik legnagyobb lazactermelő folyójaként volt ismert.
A gátak felállításával a törzsek elvesztették a megbízható táplálékforráshoz való hozzáférést azáltal, hogy azok elzárták az utat egy több száz kilométeren át folyó édesvízű patakhoz, amely ideális az óceánból visszatérő lazacok számára, hogy lerakják benne az ikráikat. Emiatt a lazacok száma drámaian csökkent, ahogyan a vízminőség is egyre rosszabbá vált.
2002-ben egy, az alacsony vízszint és a hőség okozta baktériumjárvány több mint 34 ezer halat, főként kínai lazacot pusztított el. Ezután kezdtek az őslakos törzsek és környezetvédelmi csoportok kampányolni - az indiánok tüntettek, pereltek, és a jogi eljárások során tanúvallomások révén mutatták be a gátak által okozott környezeti pusztítást, különösen ami a lazacokat illeti.
A kitartó és két évtizedes kampány eredményeképpen 2022-ben a szövetségi szabályozó hatóságok jóváhagyták a gátak eltávolításának tervét. 2023 és 2024 között a négy gátat felrobbantották és eltávolították, ezzel több száz kilométert felszabadítva a Klamath-folyóból.
A víztározók eltávolításával kieső villamos energia 70 ezer háztartást látott el, bár a PacifiCorp azóta szél- és napenergia-projektekkel bővítette megújuló forrásait.
A folyó felső szakaszán két, öntözésre és árvízvédelemre használt gát maradt. Ezek olyan speciális "létrákkal" rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik néhány hal átjutását, bár hatékonyságuk a kifejlett lazacok esetében megkérdőjelezhető.
Evezés a folyó felszabadulásának megünnepléséért
Az őslakos tinédzserek utazása június 12-én szertartásos áldással kezdődött, majd nekivágtak útjuknak, amely a Felső-Klamath-tavon át és lefelé a Klamath-folyón vezetett. Sátrakban szálltak meg, és néhány kajakos fülgyulladását leszámítva többségükben egészségesek maradtak.
Az American Rivers természetvédelmi szervezet szerint 1912 és 2024 között több mint 2200 gátat távolítottak el az Egyesült Államok folyóiról, a legtöbbet az utóbbi néhány évtizedben, mivel egyre nagyobb lendületet kap a folyók természetes áramlásának és az élővilágnak a helyreállítása.
“Úgy vélem, mindez egy nagyobb probléma szimbóluma volt" - mondja John Acuna, a Hupa-völgyi törzs tagja és a kajakos túra egyik vezetője.
Úgy véli, hogy habár a törzsek önrendelkezésének jogát szövetségi szerződésekbe foglalták, az, hogy a folyót nem tudták használni, jogtiprásnak tekinthető. Az őslakosokkal szemben több visszaélést is elkövettek a 20. században: Acuna dédnagymamáját például bentlakásos iskolába küldték, egy nemzeti stratégia részeként, amelynek célja az volt, hogy megfosszák az indiánokat kultúrájuktól és nyelvüktől.
Úgy véli, ez generációs traumát okozott. Az 1970-es években a regionális hatóságok az őslakosok szerződésben rögzített halászati jogát is durván semmibe vették, de később különböző bírósági döntésekkel megerősítették őket - tette hozzá Phillip Williams, a Yurok Tanács tagja.
Williams felidézte, hogy volt idő, amikor tilos volt a törzsek hagyományos hálóival halászni. Gyermekkorában az idősebbeket letartóztatták, sőt meg is ölték őket, mert szembeszálltak a hatóságokkal, és fényes nappal halásztak.
Ötven évvel később, a vízierőmű-gátak eltűnésével a lazacok nagy számban kezdenek visszatérni, és a fiatalok a Klamath-folyón evezhetnek.
"Ha valami szomorúságot érzek, az amiatt van, mert sok ember élt ezeken a helyeken, ezekben a kis házakban, akik már nincsenek itt" - mondta Williams. "Ők nem láthatják, mi történik ma. És ez egy nagyon, nagyon nehéz érzés."
Linwood még tinédzserként is azt mondja, hogy egyszerre érzi a barátaival tett egyhónapos folyami kirándulás örömét és a múlt súlyát: "Egyfajta bűntudatot érzek, mintha nem tettem volna eleget ahhoz, hogy harcoljak" - mondta. "Nem szabad elfelejtenem, hogy az őseink ezért harcoltak. Azért harcoltak, hogy mi érezhessük ezt az örömöt a folyóval".