A világ politikai közvéleményét jelenleg leginkább az foglalkoztatja, hogy az Egyesült Államok mér-e katonai csapást az Iszlám Köztársaságra, és mennyi tartalék maradt a diplomáciai megoldások számára. Nyitott kérdés az is, hogy Trump fenntartja-e a Khamenei-rendszer megdöntésére tett vállalását.
Az Egyesült Államok és Irán közötti feszültség az elmúlt napokban látványosan emelkedett, de a jelenlegi helyzet még kettős képet mutat. Miközben Washington roppant katonai erőt csoportosít a Közel-Közép-Keletre, a diplomáciai csatornák még nyitva maradtak, és Genfben folynak az egyezkedések.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A legfrissebb információk szerint Teherán egy írásos javaslat benyújtására készül, ami arra utal, hogy egyik fél sem zárta le végleg a tárgyalásos megoldás lehetőségét. Ugyanakkor azzal is számolni kell, hogy a korábbi ígéretekből és alkukból Irán eddig egyet sem tartott be.
Eközben az amerikai döntéshozatalban a katonai opció hitelesítése egyértelműen előre haladt, mivel a térségbe telepített erők volumene és összetétele már nem pusztán erődemonstrációt, hanem tényleges csapásmérő képességet jelez.
A Strike Radar nevű nyílt forráskódú izraeli adatgyűjtő alkalmazás február 19-én emelt szintű veszélyességet jelzett, ami azt jelenti, hogy a normál háttérfeszültségnél magasabb aktivitás érzékelhető, több konfliktus-jelző elem egyszerre pozitív, nőtt a rövid távú incidens esélye, de még nincs közvetlen támadásra utaló jel.
Az amerikai hadsereg hivatalos veszélyességi szintjein (DEFCON) ez a közepes, de már jelentős kockázatot fejezi ki, ami után már magas és a kritikus szint következik.
A katonai komponens különösen figyelemre méltó. Az amerikai haditengerészet egy repülőgép-hordozó csapásmérő csoportot már a térségben tart (USS Lincoln), és úton van a térségbe egy második hordozó is (USS Gerald Ford), ami tartós és nagy intenzitású műveletek végrehajtásának képességét teremti meg.
A légierő koncentrációja hasonló szintén erősödik a legkorszerűbb vadászbombázókkal, légi utántöltő kapacitásokkal és parancsnoki-felderítő eszközökkel a régióban. Nyugati katonai elemzők szerint ez a felvonulás a 2003-as iraki invázió óta nem látott mértékű amerikai légi jelenlétet mutat a Közel-Keleten. Ezt támasztja alá, hogy az elmúlt 48 órában 57 légi utántöltő (tanker) repülőgép érkezett az USA-ból a régióba.
Az erőösszpontosítás önmagában még nem jelentene támadási döntést is, de drasztikusan csökkenti a végrehajtáshoz szükséges időt, és ezzel növeli a nyomást Teheránon, mivel a támadás elvileg bármely percben megkezdhető.
Az erőszakos megoldás felé mutat az amerikai elnök legközelebbi kongresszusi barátjának, Lindsay Graham szenátornak a nyilatkozata, amely szerint „ezek a hajók nem csak azért jönnek ide, mert szép az idő ebben az évszakban.” A szenátor a Sky News Arabia csatornának azt mondta, hogy az USA már meghozta döntését Iránnal kapcsolatban, és gyors katonai fellépésre számít Izraellel összehangolva.
Nem válik önbeteljesítővé az erődemonstráció?
Ekkora volumenű amerikai erő telepítése nem csak katonai, hanem politikai logikát is követ, és éppen ez teremthet kényszerhelyzetet a döntéshozók számára. A gigantikus koncentráció naponta százmilliós nagyságrendű költséget emészt fel, ráadásul a tömeges jelenlét önmagában is kockázattal jár.
Minél tovább maradnak ezek az erők előretolt helyzetben, annál nagyobb a politikai késztetés az Ovális Irodában, hogy „történjen valami”, ami indokolta a felvonulást. Az elrettentés és a kényszerítő diplomácia így átcsúszhat presztízskérdésbe, mert ha a csapatösszevonás nem hoz kézzelfogható eredményt, például jelentős iráni engedményeket, akkor a visszavonás gyengeségként értelmezhető.
Különösen igaz ez egy olyan vezető esetében, mint Donald Trump, aki hangsúlyosan a „kemény fellépés” retorikájára épít, ezért az erődemonstráció visszavonása hitelességi veszteségként jelenhet meg nem csak az ellenfelek, hanem a szövetségesek szemében is.
Ezt a kockázatot már a Grönlanddal kapcsolatos amerikai igény, és a katonai opciót sem kizáró retorika is megmutatta, amely végül konkrét lépések nélkül került le a napirendről. Ugyancsak elmaradt Venezuela amerikai uralom alá vétele, noha ott is jelentős katonai koncentráció épült ki.
Egy Irán elleni felvonulás következmények nélküli feladása azt a benyomást keltheti, hogy Trump fenyegetései inkább politikai üzenetek, mintsem tényleges cselekvési szándékot tükröznek. Ahhoz viszont túl drágák.
Az iráni válság tétje ráadásul messze túlmutat a Közel-Keleten, mert a globális riválisok, mindenekelőtt Kína szintén azt mérlegelik, mennyire tekinthető hitelesnek az amerikai elrettentés, és milyen következtetéseket érdemes levonni egy esetleges visszalépésből.
Az amerikai stratégiai gondolkodásban ezért az egyik megoldás az úgynevezett „reverzibilis erődemonstráció”, ami azt jelenti, hogy az erők úgy vannak telepítve, hogy fokozatosan, arcvesztés nélkül is visszavonhatók legyenek, például rotáció, más válságokra való átcsoportosítás vagy gyakorlatokra hivatkozás révén.
Mindez azt jelenti, hogy a mostani helyzet valóban hordozza az önbeteljesítő eszkaláció veszélyét, de nem teszi elkerülhetetlenné a támadást. Washington számára a legkedvezőbb kimenet az lenne, ha a katonai nyomás diplomáciai eredményt hozna, így a visszavonulás „siker kommunikációjaként” jelenhetne meg, nem pedig meghátrálásként. A kérdés nem csak az, hogy van-e elegendő erő egy csapáshoz, hiszen van, hanem hogy a politikai vezetés talál-e olyan narratívát, ami mellett a fegyverek bevetése nélkül is győzelemként adható el a helyzet lezárása.
A jelenlegi helyzet a klasszikus kényszerítő diplomáciára emlékeztet
A katonai erő felmutatása a tárgyalási pozíció javítását szolgálja, miközben a tényleges háború mindkét fél számára rendkívül kockázatos lenne. Egy amerikai csapás szinte biztosan iráni megtorlást váltana ki, ami Izrael, az amerikai erők és a regionális infrastruktúra ellen irányulhatna, és gyorsan szélesebb konfliktussá alakulhatna. Ugyanakkor Washington számára az erődemonstráció lehetőséget ad arra, hogy katonai konfrontáció nélkül is engedményekre kényszerítse Teheránt, ha a fenyegetés hitelesnek tűnik.
Egy valóban közelgő katonai akciót jellemzően konkrét operatív jelek előznek meg. Ilyen a diplomáciai személyzet kivonása, a légterek korlátozása, szövetségesi figyelmeztetések, célzott logisztikai mozgások vagy a regionális erők magasabb készültségi szintje. Ezek egy része jelenleg már megfigyelhető, de nem olyan mértékben, amely egy azonnali csapás bizonyosságára utalna.
Vörös zászlót, azaz magasabb konfliktusos veszélyt jelezne az amerikai nagykövetségek részleges evakuálása a térségből (Irak, Szaúd-Arábia, Katar), a családtagok kivonása a bázisokról, bármelyik fél ultimátumszerű nyilatkozata, további stratégiai bombázók tömeges érkezése, vagy a regionális légvédelem teljes aktiválása. A legélénkebben vöröslő jelzés a tengeri forgalom korlátozása lenne Irán részéről a Hormuzi-szorosban. Utóbbi esetben a háborús kockázati szint már 80% fölé emelkedne.
A következő napok vagy hetek kulcskérdése az lesz, hogy a tárgyalások hoznak-e kézzelfogható eredményt, de azzal is számolni kell, hogy egy váratlan incidens vagy provokáció áttöri a visszatartó gátakat. Jelenleg tehát a korlátozott amerikai katonai akció lehetősége valós, de nem elkerülhetetlen, és a kockázatmérő algoritmus 48%-os mutatója valósnak látszik.