Nem volt könnyű feladat folytatni a korszakalkotó, 2024-es globális sikert. Charli XCX 11 rövid, gitárközpontú dalt adott ki, egyfajta anti-„Brat”-ot, amely ígéretes, de alig hagy nyomot.
Be kell vallanom, hogy már az első pillanattól kezdve Charli XCX „Music, Fashion, Film” című lemeze rossz érzést keltett bennem.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Nem azért, mert mindenáron a „Brat 2.0”-t akartam, vagy mert bármit, ami nem újabb, korszakot meghatározó folytatás, automatikusan csalódásként utasítanék el. Sőt, az a gondolat, hogy új irányt vesz az elmúlt öt év egyik legtöbbet méltatott albuma után, nemcsak csábító volt, hanem művészileg is szükségszerű: a korszellemet ugyanúgy megpróbálni újra elkapni egyszerre tűnt volna ostobának és kétségbeesettnek.
Egyszerűen nem voltam meggyőzve.
Először is ott volt a „Rock Music” című vezető kislemez, torzított gitárokkal, valamint őszintén szólva borzalmas dalszöveggel, olyan sorokkal, mint „Me and my friends, we go out / We take pictures and make stuff together / And sometimes we cry / We kiss each other, real incestuous vibes” és „I think the dancefloor is dead / So now we’re making roooooock music”.
Az önreflexió és a szarkasztikus / meta humor nem talált célba, és a „real incestuous vibes” kifejezés afféle előadott provokációnak hatott, amely kétségbeesetten vágyik a figyelemre.
A kislemezhez készült videó sem segített. Megkomponált vagányságnak tűnt, Charli „cigfluencer” húzásai pedig idegesítő pózolásnak, a közösségi média éppen aktuális mankó-kellékével. Még számomra is, aki teljes mértékben osztom a Chandler Bing-féle gondolatot, miszerint „The bottom line is smoking is cool and you know it”, a „dohányzás = lázadás” toposz már nem vad vagy hedonista. Hanem végletekig erőlködő és fantáziátlan.
Ott volt aztán a borító, amely a címhez hűen a Velvet Underground alapító tagját, John Cale-t, a divattervező Marc Jacobsot és a legendás filmrendezőt, Martin Scorsesét ábrázolja – mindegyikük az album három „aspektusát” jelképezve.
Impozáns teljesítmény, hogy mindhárom ikont sikerült egy térbe összehozni az Aidan Zamiri-féle fotózáshoz, de az egész túl direktnek hatott.
Ennek ellenére reméltem, hogy tévedni fogok, amikor egészében meghallgatom Charli hetedik albumát: 2014-es „Sucker” óta rajongója vagyok, 2019-es „Charli”-t lelkesen védtem, és kimondottan örültem, hogy a brit popsztár 2024-ben kemény munkával kivívta az általános elismerést.
Az új, kifejezetten karcsú, 30 perces LP a „Rock Music”-szal indul – nem túl biztató kezdet, amelyet azonban gyorsan megvált az „SS26”, a kifinomult apokalipszis hangja, amely minden bizonnyal a lemez legerősebb száma.
Onnantól frusztráló lejtmenet következik, amelyben Charli az identitásához, az önértékeléséhez és a „Brat” utáni hírnévvel járó nyomáshoz fűződő viszonyát boncolgatja. Mind ígéretes irányok, de az ötletek összemosódnak – mintha az egzisztenciális válságnak még időre lett volna szüksége, hogy kiforrjon, mielőtt kimondásra kerül.
Ez a zavar a dalokban is tükröződik, amelyek többsége alig kétperces. Sok teljesen nélkülözhető (a sekélyes „2007” és a minimalista, szinte semmivé foszló „Yeah” különösen rossz értelemben marad emlékezetes), míg azok, amelyek valóban hatnak (a grunge-ot idéző „Card Declined” és a biztató „Camera”), mielőtt kibontakozhatnának vagy tétjük lenne, már véget is érnek.
A „Camera”-ban a stabil hook párosul egy egészen jól sikerült önreflexiós kísérlettel: „I don't feel embarrassed even if I suck / I'm always craving an experience that feels dangerous / And maybe this is it, maybe it's what I need / 'Cause it's the only way to feel like I'm not actually me.” Idegesítő módon a dal itt véget is ér, ami csak erősíti azt az érzést, hogy a „Music, Fashion, Film” sietve kiadott vázlatfüzet félkész ötletekkel és számokkal.
Az, ahogyan Charli hangulatképei végül kiüresednek, a „Wink Wink” című számban mutatkozik meg a legjobban.
Sokkal kevésbé tűnik nyers demónak, mint a többi trekk, időnként igazi fülbemászó zsenialitás villan fel benne, amelyet azonban egy félig-meddig tudatfolyamszerű szöveg és idegesítő poénokra kifutó sorok tesznek tönkre.
„I used to lick cream off strawberries in the summer...” Szép. Igazi brit felsőosztálybeli nyári hangulat, de csak folytassa – kétségkívül élvezetes időtöltés.
„And maybe I fucked your dad...” Ó, milyen merész. Mit szól majd ehhez az úri osztály?
„Just kidding, I'm only saying that for effect...” Á, irányváltás az önreflexió felé, ami a „cool girl” archetípus lebontását sejteti, jelezve, hogy mennyire benne van ön is a saját tréfájában.
„But my point is I think people can change.” Igaz, de ez messze nem olyan mély gondolat, mint ahogy ön gondolja.
Az önmagára utaló ide-oda kapkodás az „I'm not a bad girl anymore / Wink, wink” sorban csúcsosodik ki, ahol óhatatlanul eszébe jut az az elviselhetetlen ember, aki beszélgetés közben ok nélkül sértőt vagy kellemetlent mond, majd egy félmosollyal és azzal a tömör menedékkel védi magát: „Can't you take a joke? It's just banter!”
Mellesleg mindenkinek, aki él ezzel a visszavágással, vagy előszeretettel használja a „banter” kifejezést, szembe kell néznie azzal, hogy ez a passzív-agresszív, felelősségkerülő szó csupán elfedi: valójában a zaklatás elbagatellizálásáról van szó. Hagyja abba. Kérjen segítséget.
Charli védelmében: a „Music, Fashion, Film”-nek megvannak a maga múló pillanatai, és a „Brat” után folytatást készíteni eleve nem volt könnyű feladat.
Ha túl nagyot fordít az irányon, elidegeníti a rajongótábort; ha ugyanazt viszi tovább, csak rutinból hozza a kötelezőt. Ám amikor a világméretű siker folytatása alig hagy nyomot – pedig ott van az „SS26”, az „I'm Afraid” valódi gyomrosként hat, és az albumot záró „No One Lasts Forever”, benne David Cronenberg rendező figyelemre méltó közreműködésével –, akkor valami nagyon félremegy.
És amikor az egzisztenciális kérdezősködés inkább öncélúnak mutatja önt, mintsem mélynek vagy akár ironikusan szellemesnek, a csalódás csak megerősíti, hogy az első benyomások gyakran visszavonhatatlanok.
A „Music, Fashion, Film” már megjelent.