A lemezborító hagy némi kívánnivalót maga után, de ettől eltekintve a Rolling Stones lenyűgözően kitágítja késői kreatív fellángolását, és bizonyítja, hogy semmit sem vesztett lendületéből.
A nosztalgia nyara folytatódik. Vagy mégsem?
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Paul McCartney érzelmes visszatekintése korai éveire a ‘The Boys of Dungeon Lane’ című könyvével, illetve Madonna, aki húsz évvel később ismét a táncparkettre hívott minket a ‘Confessions II’ albummal, után újabb veterán előadó állt elő visszatérő lemezzel. Csakhogy a Rolling Stones új albuma, a ‘Foreign Tongues’ nem a múltba réved, hanem azonnal hat, előre néz, és végképp nem egy nosztalgikus időutazás.
Már önmagában elképesztő teljesítmény ez egy olyan albumtól, amelyet nyolcvanas éveiben járó zenészek vettek fel – a „csapat fiatalja”, Ronnie Wood is már 79. Teljes joggal használhatták volna 25. stúdióalbumukat ürügyként arra, hogy visszatekintsenek hét évtizedes pályafutásukra, számot vessenek és a saját örökségükön merengjenek. A ‘Foreign Tongues’ azonban mintha azt mondaná: „Ugyan már, inkább jöhetnek azok a halálosan fogós dallamok, amelyektől bármelyik, nálunk ötven évvel fiatalabb zenekar elsárgulna az irigységtől.”
Amilyen lenyűgöző ez a hozzáállás, még elképesztőbb, ahogyan Mick Jaggernek sikerült megóvnia hangszálait az öregedés minden kellemetlenségétől. A csaknem 83 éves frontemberből semmennyit sem koptatott az idő: megvan a régi vagánysága, és jellegzetes üvöltései sem halkultak.
Hogy mindezt hogyan csinálja, valószínűleg sosem tudjuk meg; de a ‘Foreign Tongues’ meghallgatása után úgy fogja érezni, hogy ő és a többiek mindannyiunkat túl fogják élni.
Már a kezdő páros, a ‘Rough And Twisted’ és az ‘In The Stars’ megmutatja, hogy a 2023-as ‘Hackney Diamonds’ folytatása jóval gazdagabb, szertelenebb, és lényegesen emlékezetesebb annál a lemeznél, amellyel a zenekar 2005 óta először tért vissza saját dalokkal.
Nem akarjuk lebecsülni a ‘Hackney Diamonds’-t, amely nagyon is üdvözlendő kreatív újjászületés volt. De ha most újra meghallgatja, a dalok ehhez képest már kissé erőtlennek tűnnek. A ‘Foreign Tongues’-on Keith Richards és Ronnie Wood gitárjai kerülnek igazán előtérbe, a bluesos futamok telibe találnak, a dallamok nagyobbat szólnak, és a zenekar energiája valóban újjászületettnek hat.
A folytatásban feszes, lüktető válogatás érkezik rockgyöngyszemekkel (‘Divine Intervention’), funky poppal (‘Never Wanna Lose You’), stadionokat megmozgató himnuszokkal (‘Hit Me in the Head’), valamint egy vallomásos, szólóban felcsillanó Richards-pillanattal (‘Some Of Us’). A zenekar időnként még jókorát odacsap.
A ‘Mr. Charm’-ban nem kímélik a „őrült mágnás Mr. Muskot”, a ‘Covered In You’-ban pedig azon keseregnek, hogy az autokraták „mintha koszos patkányrajként szaporodnának, rakétáikat felvonultatva”; és mindezeken túl a veterán rockerek egy figyelemre méltó, honky tonk stílusú szakítódalt is szállítanak ‘Ringing Hollow’ címmel, amelyben Jagger arról énekel, hogyan hűlt ki benne a szerelem az Egyesült Államok iránt.
„Őrülten szerelmes voltam beléd, mielőtt egyáltalán találkoztunk volna / Néztem a filmjeidet, szívtam a cigarettáidat…” – hangzik el, majd hozzáteszi, hogy „mindig akad egy gazember, aki fel akarja hergelni a tömeget”.
„Szabadság Hölgyéje sem mutat túl jól, ha szakad a ruhája” – folytatja.
Név szerint senkit nem említenek, de mindannyian tudjuk, ki az a bizonyos gazember.
Valamelyest csalódást keltők a lemezen sokat reklámozott vendégszereplések: Paul McCartney basszusgitározik a ‘Covered in You’-n, Bruno Mars kolompot ver a ‘Never Wanna Lose You’-n, a The Cure frontembere, Robert Smith pedig gitárral és vokállal száll be a ‘Divine Intervention’-be és a ‘Never Wanna Lose You’-ba.
A dalok remekek, de a vendégszereplések nem igazán érződnek nélkülözhetetlennek. Ugyanez elmondható a lemez két feldolgozásáról is. A Stones-féle változatok Amy Winehouse ‘You Know I’m No Good’ és Chuck Berry ‘Beautiful Delilah’ című számáról egyáltalán nem rosszak, de az emberben mégis ott motoszkál az érzés, hogy ha a vágóasztalon végezték volna, a lemez akkor sem lenne gyengébb.
Az apró hamis hangok ellenére az album feltűnően egységes, energikus és kiforrott. Ezért jár a dicséret a visszatérő, mindössze 35 éves producer-szupertehetségnek, Andrew Wattnak is.
Az egyetlen igazán gyenge pont a szirupos ‘Jealous Lover’, amely túlságosan erőlködik, hogy ennek az albumnak az ‘Emotional Rescue’-je legyen – és beletörik a bicskája. Nehéz azonban emiatt túlságosan bosszankodni, különösen úgy, hogy közben ott van Jagger legerősebb énekes teljesítménye hosszú évek óta a ‘Back In Your Life’-ban, illetve a lemez csúcspontja, az ‘In The Stars’. Ez a Stones legfertőzőbb, legfogósabb dala az 1994-es ‘You Got Me Rocking’ óta.
„Akarsz táncolni, míg beszakad a tető? / Igen, és a gitárok sikítanak, a kórus pedig tovább énekel” – üvölti Jagger.
A gitárok még mindig sikítanak, a kórusok énekelnek, és szinte hihetetlen módon a Stones ma is képes arra, hogy az embernek kedve legyen beomlasztani egy tetőt.
A ‘Foreign Tongues’ nemcsak előrelépés a 2023-as ‘Hackney Diamonds’-hoz képest, hanem erőteljes emlékeztető arra is, hogy Jagger, Richards és Wood esetében nem feltétlenül az évek vagy a megtett kilométerek számítanak. Sokkal inkább az, hogy még mindig él bennük a vágy, hogy lelkesedésüket életben tartsák.
Van ugyan egy aggasztó sor a ‘Some Of Us’-ban, amelyben Richards azt mondja, hogy „néhányan közülünk már térdre estek”… De emiatt nemigen kell aggódnia. Ha azt vesszük, hogy a ‘Foreign Tongues’ talán a legjobb albumuk az 1981-es ‘Tattoo You’ óta, egyértelmű, hogy még mindig szilárdan állnak a lábukon.
A Rolling Stones ‘Foreign Tongues’ című albuma már megjelent.