Ön ezek közül hányat hallott már, és egyetért-e a 2026 első felére összeállított rangsorunkkal, listánkkal?
Túljutottunk 2026 félidején, és az Euronews Culture csapata visszatekint azokra a zenei csúcspontokra, amelyek idén rabul ejtették a fülünket (és a szívünket).
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Rengeteg mindenben lehetett gyönyörködni, a lélekhez szóló finomságoktól a politikailag tudatos ír hiphopon át egészen a diadalmasan visszatérő rockveteránokig, akik a nyolcvanas éveikben is teljes erőbedobással játszanak.
Annyira erős volt az idei termés, hogy nem volt könnyű húszra szűkíteni a listát. Mindenesetre, további huzavona nélkül, íme visszaszámlálásunk az év eddigi legjobb albumáig.
20) Death Cab For Cutie – I Built You A Tower
Death Cab For Cutie – I Built You A TowerDeath Cab For Cutie – I Built You A Tower
A szívfájdalom és az egzisztencializmus mindig is alapvető témái voltak az amerikai indie zenekar, a Death Cab For Cutie munkáinak. Míg azonban mérföldkőnek számító, 2003-as „Transatlanticism” albumuk egy távkapcsolat fájdalmait dolgozta fel, legújabb lemezük már a válásról és a kiábrándulásról elmélkedik. Más szóval a zenekar felnőtt, és zenéjük – amelyet egykor emo-szorongás színezett – tovább fejlődött valami jóval érettebbé, tapasztalattól felbátorított hangzássá. A rángatózó, hisztis kitöréseket idéző „Punching The Flowers”-től az elmélkedő, ritmusra építő „I Built You A Tower (A)”‑ig minden szám a szabadság ígéretével szikrázik. A szabadságéval a túlgondolástól – és azoktól a börtönöktől, amelyekbe önmagunkat zárjuk. AB
19) Mary In The Junkyard - Role Model Hermit
Mary in the Junkyard - Role Model HermitMary in the Junkyard - Role Model Hermit
Az idei év egyik legnagyszerűbb felfedezése ez a londoni trió. A 2024-es, ígéretes „This Old House” debütáló EP, néhány Marina Abramovićnak adott fellépés, valamint a The Murder Capital és a Wet Leg Moisturizer turnéjának előzenekari szerepei után a mary in the junkyard (szándékosan kisbetűvel írt név) kiadta első nagylemezét, a „Role Model Hermit”-et. A lemez a zenekar álomszerű indie-folkjának köszönhetően ragyog, amely hol kísérteties („Crash Landing”), hol addiktív („Blood”), hol pedig nyugtató („Candelabra”), és arra készteti a hallgatót, hogy „ölelje magához a villámokat és mennydörgéseket” („New Muscles”). Tökéletesen felépített debüt ez az énekesnő-frontember Clari Freeman-Taylor, a basszusgitáros Saya Barbaglia és a dobos David Addison részéről, és igazán megérdemlik, hogy munkájuk gyümölcsét learatják. Ahogy Freeman-Taylor énekli a gyászének-szerű nyitódalban, a „Mantra III”-ban: „Neked jár, drágám, megérdemled.” Így igaz. DM
18) Angine de Poitrine – Vol. II
Angine de Poitrine – Vol II Angine de Poitrine – Vol II
Ez a kanadai duó 2019 óta létezik, de igazán 2026 lett az évük, amikor megkerülhetetlenné váltak. Úgy néznek ki, mint Mr Blobby és a Slipknot szentségtelen frigyéből született gyerek, és önmagukat „mantra-rock, dadaista, pitagoraszi-kubista zenekarként” írják le; második lemezüket gyakorlatilag mindenki lelkesen fogadta, aki szereti a rétegzett loopokat, a furcsa ütemmutatókat és a disszonáns rockot. Bár még a King Lizzard & The Lizard Wizard is pirulna tőlük, nem találták fel újra a mikrotonális spanyolviaszt, és a lemez – suttogva mondjuk – egy hajszálnyit túlhájpolt... De nem lehet elvitatni, hogy a „Vol. II” óriási móka, és semmihez sem hasonlóan szól abból, ami idén megjelent. DM
17) Broken Social Scene – Remember The Humans
Broken Social Scene – Remember The HumansBroken Social Scene – Remember The Humans
A kanadai Broken Social Scene kollektíva igazi visszatérést produkált idén a „Remember The Humans”-szal, amely az első albumuk kilenc év kihagyás után. Újra összeálltak David Newfelddel, azzal a producerrel, aki legjobb lemezük, a 2002-es „You Forgot It People” mögött állt, és ez a tágas, gazdagon rétegzett dalcsokor egyértelművé teszi: még korántsem végeztek azzal, hogy megmutassák az indie rock színtérnek, mennyire szüksége van rájuk. Ráadásul Feist is újra a csapat része. Ez mindig jó hír. DM
16) Robyn – Sexistential
Robyn – SexistentialRobyn – Sexistential
Női szexualitás, anyaság és egzisztenciális szorongás – Robyn kilencedik stúdióalbumán mindezt a táncparkettre teríti. Az énekesnőre jellemző, dopaminnal teli szintipop habosítja körbe a dalokat, és a „Sexistential” olyan, mintha az ember egy hormonvihar szemébe lépne be. Ahogy a címadó számban énekli: „A testem űrhajó, a petefészkeim túlpörögnek / Egy egész univerzum van bennem, amely a combjaim között létezik.” Idegesen vibráló és bombasztikus lemez ez, amelyben a szülői és a szexuális identitás ütközése magabiztosan jelenik meg – olyan valaki zenéje, aki nem egyszerűen dalokat ír, hanem birtokba veszi mindazokat, akiket megérint. Arra készteti majd, hogy eltemesse a kételyeit, és átadja magát a vágy múló, mámoros eufóriájának. AB
15) Dry Cleaning – Secret Love
Dry Cleaning – Secret Love Dry Cleaning – Secret Love
A brit post-punk zenekar, a Dry Cleaning harmadik albuma könnyen lehet, hogy eddigi legjobb munkájuk. Művészi rockriffekkel, ragadós dallamokkal és olyan, látszólag összefüggéstelen megjegyzésekkel van tele, mint a szétesett testvérekre, üresfejű influenszerekre való utalások, vagy az az érzés, mintha a The Apprentice várótermében ülne az ember, mielőtt megszólal a telefon – mindezt Florence Shaw holtkomoly sprechgesang előadásmódjában. A szövegek ezúttal erősebbek, viccesebbek és érzelmesebbek. A legjobb pedig az, hogy különcségeik most kiérdemeltnek hatnak, és igazán célba érnek. Szerintünk az év egyik legjobb lemezborítója is ehhez az albumhoz tartozik. Egyelőre... DM
14) Jalen Ngonda – Doctrine Of Love
Jalen Ngonda – Doctrine Of LoveJalen Ngonda – Doctrine Of Love
Azután, hogy első lemeze, a „Come Around And Love Me” – az egyik kedvenc albumunk volt 2023-ban – lenyűgözött bennünket, Jalen Ngonda újabb, gyönyörűen megmunkált soul-adaggal tér vissza. A „Doctrine Of Love”-on a 32 éves, több hangszeren játszó zenész mindarra ráerősít, amit a legjobban csinál: buja hangszerelés, intim dalszerzés és összetéveszthetetlen falzett. A szerelem minden formájának káoszát vizsgálja, és bebizonyítja, hogy nemcsak tehetséges énekes, hanem valódi történetmesélő is. Tíz szám, egyet sem akarja átugrani az ember – újabb emlékeztető arra, hogy Ngonda jelenleg a soul egyik legizgalmasabb hangja. TF
13) Courtney Barnett – Creature Of Habit
Courtney Barnett – Creature Of HabitCourtney Barnett – Creature Of Habit
Az ausztrál dalszerző-előadó, Courtney Barnett negyedik albuma gyakorlatilag radar alatt maradt – méghozzá teljesen méltatlanul. Feszes, sallangmentes indie rock-csemege ez, tele a rá jellemző, éleslátó humorral és nyílt szövegekkel, némi egyenes, kertelés nélküli grunge-szellemmel, valamint csendesebb, álomszerű pszichedéliával. A „Creature Of Habit” simán felér áttörést hozó debütáló albumával, a „Sometimes I Sit And Think, Sometimes I Just Sit”-tel, és minden egyes hallgatásra egyre magával ragadóbb. Csak ne nézzen túl sokáig a borítón látható imádkozó sáska szemébe. Lát dolgokat. Tud dolgokat. DM
12) Gorillaz – The Mountain
Gorillaz – The MountainGorillaz – The Mountain
Kevés zenekar mer 25 évvel a pályafutása kezdete után még mindig ennyire kalandvágyó lenni. A „The Mountain”-ön az ikonikus virtuális banda, amelyet Damon Albarn és az animátor Jamie Hewlett hozott létre, a gyászt, a spiritualitást és indiai utazásaikat egy gazdag, műfajokat bátran váltogató, színekkel, érzelmekkel és képzelettel teli lemezbe sűríti. Hipnotikus szitárok, csillogó szintik és funky basszusmenetek párosulnak egy első ligás vendéglistával – Black Thoughttól az IDLES-ig –, valamint Bobby Womack és Dennis Hopper posztumusz közreműködésével. Néhol kissé széteső, máshol varázslatos – váratlanul erős, késői korszakos csúcspont a Gorillaz életművében. TF
11) Rolling Stones - Foreign Tongues
Rolling Stones - Foreign TonguesRolling Stones - Foreign Tongues
Hogyan csinálják még mindig? Hogyan képes egy zenekar a hetedik közös évtizedében is meglepni mindenkit azzal, hogy karrierjét újraélesztő 2023-as albumuk („Hackney Diamonds”) után olyan folytatást készít, amely ráadásul még jobb is? Ahogyan Paul McCartney 2026-os „The Boys Of Dungeon Lane” lemeze esetében is, a Rolling Stones akár használhatta volna 25. stúdióalbumát arra, hogy megálljon, és a saját örökségét mérlegelje; ehelyett mintha az lenne az üzenetük: „Fenébe a szentimentális visszatekintésekkel, inkább játszunk néhány olyan húzós témát, amitől bárki, aki ötven évvel fiatalabb, sárgulna az irigységtől.” Igaz, a 14 számos tracklistát le lehetett volna rövidíteni, hogy még feszesebb legyen a lemez, de amikor ennyire energikus LP-t kapunk olyan slágerekkel, mint a „Back In Your Life” és a kimagasló „In The Stars” – a legfertőzőbb, legfülbemászóbb daluk 1994-es „You Got Me Rocking” óta –, nehéz panaszt emelni. Úgyhogy Jagger (82), Richards (82) és Wood (79) tévedett: néha igenis megkapja az ember, amit akar. DM
10) James Blake - Trying Times
James Blake - Trying TimesJames Blake - Trying Times
Ha a mennyországnak lenne filmzenéje, könnyen lehet, hogy úgy szólna, mint James Blake „Trying Times”-a. A brit dalszerző-előadó és producer legújabb albuma euforikus, olykor kísérteties, műfajokat átlépő utazás identitásról, szerelemről és arról, hogyan találja meg az ember a helyét egy kiszámíthatatlan világban. Elektronikus hangképek, alternatív R&B és még egy régi vágású grime-kikacsintás is („Days Go By”) teszi kiszámíthatatlanná a lemezt. Minden szám gondosan megformált, folyamatosan alakul és átalakul Blake mélyen személyes dalszövegei körül. A kezdetektől a végéig lenyűgöző munka, és az egyik legerősebb lemez, amit valaha készített. TF
9) Arlo Parks – Ambiguous Desire
Arlo Parks – Ambiguous DesireArlo Parks – Ambiguous Desire
Harmadik albumához a BRIT- és Mercury-díjas brit énekes, Arlo Parks New York éjszakai életéből merített ihletet. Az eredmény egy egyszerre befelé forduló és mégis tágas, klubhangzásból táplálkozó popdal-gyűjtemény, amely egyszerre euforikus és nyugtató térben létezik. A lemez textúrált ritmusai hipnotikusak, és lopakodva válnak mélyen hatásossá: a táncparkettet egyszerre jelenítik meg a közös öröm helyeként, és olyan térként, amely csak átmeneti menedéket kínál sebezhetőségeinktől és aggodalmainktól. Nincs feloldás, és nincs is rá szükség. A bonyolult érzéseket néha egyszerűen el kell fogadni. És át kell táncolni őket, mielőtt elkerülhetetlenül beköszönt a leereszkedés a csúcsról. DM
8) Mitski – Nothing’s About To Happen To Me
Mitski – Nothing’s About To Happen To MeMitski – Nothing’s About To Happen To Me
Shirley Jackson gótikus regényei ihlették Mitski nyolcadik stúdióalbumát, amely egy elszigetelt lélek poros, pókhálós sarkaiba vezető, gyönyörű zuhanás. Egy visszavonultan élő nőt követ, aki egyszerre talál vigaszt és fájdalmat abban, hogy elrejti magát a világ elől. Az egészet csodálatosan atmoszférikus hangulat lengi be: a „In a Lake” népies hajlításai és a „Dead Woman” dallamos „óóó”-jai olyan kísérteties jelenéseket idéznek meg, mint a viszonzatlan szerelem vagy az örök kívülállóság érzése. Több ez egy egyszerű albumnál: saját világ, amely ezekben az időkben kísértetiesen ismerősnek hat – és finoman dorombol az ölében, mint egy kövér, meleg macska. AB
7) My New Band Believe – My New Band Believe
My New Band Believe – My New Band BelieveMy New Band Believe – My New Band Believe
Miután két évvel ezelőtt feloszlott az experimentalista prog-rock zenekar, a Black Midi, a rajongók gyorsan vigaszt találtak a „The New Sound”-ban, az énekes-frontember Geordie Greep első szólólemezében. Idén végre kiderült, min dolgozott közben az énekes-gitáros Cameron Picton. Visszafogottabb megközelítést választott Greep folytatódó kísérletezéséhez képest, de az eredmény ugyanolyan lenyűgöző. A nyolc számos „My New Band Believe” luxus, teljesen akusztikus, grandiózus folkgyűjtemény – magával ragadó debüt, amely sokat ígér. DM
6) Kelela – New Avatar
Kelela – New AvatarKelela – New Avatar
Kelela előző két lemeze is szerepelt az Év legjobb albumai listánkon – a downtempo electro-dance „Raven” 2023-ban és a tavaly megjelent, lenyűgöző jazzes koncertlemez, az „In The Blue Light” – így nem meglepő, hogy izgatottan vártuk az amerikai énekes-dalszerző új nagylemezét. És nem csalódtunk. Kelela megőrzi alternatív R&B-s hangzását és elektronikus hatásait, de a „New Avatar”-on shoegaze-irányba fordul, és egy mindent körülölelő, torz és atmoszférikus gitárhangzással teli albumot hoz létre, nagyon intim történetmeséléssel. Sok szempontból eddigi legkonfrontatívabb lemeze: a káosszal és frusztrációval olyan szenvedéllyel néz szembe, amelynek nincs szüksége kiabálásra, mert visszafogottságában rejlik az ereje. A hipnotikus „Idea 1” kislemeztől a „If We Meet Again” záródalig, az album csúcspontjának számító „Point Blank”-en át ez a mesteri munka egyértelművé teszi, hogy Kelela úgy tud mozogni az elektronikus zene, a rock és a jazzből táplálkozó R&B között, hogy közben végig megőrzi azt, ami eleve ennyire egyedivé teszi. DM
5) Bill Callahan – My Days of 58
Bill Callahan – My Days of 58Bill Callahan – My Days of 58
A múló évek és az apaság kimondottan jól állnak Bill Callahannak. A hibátlan folk-remekmű, az „YTI⅃AƎЯ” után most olyan lemezzel jelentkezik, amely tele van bölcs, őszinte, morgolódó, vicces és szívet szorító megfigyelésekkel. „Nappalilemeznek” is nevezték, mert elsőre kényelmes, otthonos hatást kelt a visszafogott hangzásával, a szövegek azonban végig éberen tartják a hallgatót – különösen akkor, amikor azt mondja, legnagyobb félelme „nem a halál, hanem az, hogy egyszer csak feladom a próbálkozást...”. Gyönyörű hallgatnivaló. DM
4) Jill Scott - To Whom This May Concern
Jill Scott - To Whom This May ConcernJill Scott - To Whom This May Concern
Tíz év hosszú idő, de az R&B-ikon Jill Scott hatodik albuma igazolja a várakozást. A „To Whom This May Concern” kiterjedt, 19 számos utazás a neo-soul, a jazz, a gospel, a hiphop és az R&B világán át: személyes kudarcokat, gyógyulást és megváltást vizsgál, miközben ünnepli a fekete örömöt és a közösséget. Sűrű, rétegezett hallgatnivaló, de szinte minden dal megérdemli a helyét rajta, köszönhetően a szellemes dalszövegeknek, a precíz produkciónak és Scott magától értetődő karizmájának. Kiemelkedő pillanat az „Offdaback”, tisztelgés azok előtt a fekete női művészek előtt, akik előtte egyengették az utat; a „Pressha”, amely a mai szépségideálok nyomasztó terhét bontja ki; és a „The Math”, amely triphopos groove-ra ülve járja végig a szerelem és trauma állomásait. A visszatérés, amely méltán foglal helyet listánk élmezőnyében. TF
3) Kneecap – Fenian
Kneecap - FenianKneecap - Fenian
2024-es debütálásuk óta az ír raptrió, a Kneecap elsősorban botrányai és jogi ügyei miatt került a hírekbe. Idén azonban emlékeztették mindenkit arra, hogy ők elsősorban zenekar, amely nem hajlandó megelégedni a zajos múltbeli sikerekkel. Nyers politikai dühöt kevernek meglepően pszichedelikus kilencvenes évekbeli dance-hangzással és magával ragadó hiphop-ütemekkel, és a „Fenian” az év egyik legélesebb, legmerészebb albuma – amely bizonyítja, hogy a zenekar zenei eszköztára bőven felér lendületével. Sokoldalúságuk újabb bizonyítékaként elég, ha meghallgatja a lemezt záró „Irish Goodbye”-t, amelyben Kae Tempest is közreműködik. Talán ez a legközelebb ahhoz, hogy igazi, könnyfakasztó balladát kapjunk a Kneecaptől – megható főhajtás Móglaí Bap édesanyja előtt, aki 2020-ban öngyilkosságot követett el. „Nem számított, mi zajlik körülöttünk / Jól tudom, hogy eleged lett / El akartam búcsúzni tőled / Nem egy ír módra, szó nélkül eltűnve.” Ritka az olyan album, amely egyszerre lüktet jogos haragtól, és a végére mégis könnyeket csal a szembe. DM
2) Olivia Rodrigo – You Seem Pretty Sad For A Girl So In Love
Olivia Rodrigo – You Seem Pretty Sad For A Girl So In LoveOlivia Rodrigo – You Seem Pretty Sad For A Girl So In Love
Olivia Rodrigo harmadik stúdióalbuma lendületes utazás a szerelembe esés őrülete és melankóliája felé – vagy azé felé, amit könnyen szerelemnek hihet az ember… A „Drop Dead” nyitódal szárnyaló rajongásától a „What’s Wrong With Me” („Mi a baj velem?”) alatt lopakodó szorongásig – utóbbiban a The Cure frontembere, Robert Smith is közreműködik – minden szám játékosan, szinte eksztatikusan siklik az idealizálás és a valóság között. Az albumot átjárja az ezredforduló körüli pop hangulata: rugóra pattogó ágyak, bepárásodott ablakok, dalok, amelyek úgy pezsegnek bennünk, mint egy jéghideg doboz Pepsi. Csakhogy akármennyit kortyol belőlük az ember, még mindig szomjas marad további adagokra. AB
1) Nu Genea – People Of The Moon
Nu Genea – People Of The MoonNu Genea – People Of The Moon
Figyelem: a következő album hallgatása spontán táncot, visszafoghatatlan késztetést, hogy lenvászon ingét három gombbal túl mélyre kigombolja, valamint egyirányú repülőjegy iránti vágyat válthat ki a Mediterráneum felé. Jelenleg listánk élén áll – amit talán némileg segítenek az egész Európát sújtó hőhullámok –, a „People Of The Moon” pedig tökéletes hanganyag hosszú, nyári estékhez. Negyedik lemezükön Massimo Di Lena és Lucio Aquilina, vagyis a Nu Genea duója tovább finomítja azt a receptet, amely Európa egyik legizgalmasabb tánczenei formációjává tette őket. Hibátlanul összeválogatott vendéglistájuk segítségével a nápolyi, arab, spanyol, angol és portugál énekeket Italo-discóval, arab ritmusokkal, szintipoppal, török pszichedéliával, észak-afrikai funkkal és még sok minden mással olvasztják össze, hogy valami teljesen sajátot hozzanak létre. Szinte igazságtalanságnak tűnik kedvenceket kiemelni, de a rögtön fülbe ragadó „Sciallià” és a hipnotikus „Puleza” kétségkívül kiemelkedő pillanatok. Tíz számnyi napsütötte zsenialitás töltelék nélkül – a lehető legközelebb viszi az embert egy jéghideg Negronihoz, lemez formájában. TF
Ennyit róluk.
Önök szerint mit hagytunk ki, és melyek voltak az év zenei csúcspontjai?
Ha netán úgy gondolják, hogy teljesen elment az eszünk, íme néhány tiszteletbeli említés, amelyek majdnem felkerültek a listára: Underscores – „U”; Aldous Harding – „Train On The Island”; Boards of Canada – „Inferno”; Hurray For The Riff Raff – „Live Forever”; Thundercat – „Distracted”; Tom Misch – „Full Circle”; Timothy Duval – „Rain Music”; War Child – „Help 2”.
Már most az év második felére tekintünk előre, többek között Charli XCX készülő „Music, Fashion, Film” albumára; a The Strokes „Reality Awaits”-ára; az Interpol új, „This Mirror Weighs A Ton” című lemezére; és Nia Archives „Emotional Junglist”-jére. Sok jót várunk az új Bloc Party („Anatomy Of A Brief Romance”) albumtól is, valamint La Roux visszatérésétől az „Old Flames”-szel.
Maradjanak velünk az Euronews Culture csatornán, hogy kiderüljön, félidős listánk hány jelöltje kerül be az év végi legjobb albumok közé. És ne felejtsék el megnézni a 2026 legjobb filmjeiről szóló – eddig megjelent – rangsorunkat sem, amely várhatóan jövő héten érkezik.
Jó zenehallgatást kívánunk!