Hat év után első szólólemez: Paul McCartney múltba néz – elkerüli-e a nosztalgia csapdáit?
„Menj vissza... Menj vissza... Menj vissza oda, ahová egykor tartoztál.”
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A nosztalgia mámorító érzés, és a múlt utáni vágyakozás gyakran olyan, mintha egy olyan korszakra és helyre emlékeznénk vissza, amikor a dolgok látszólag egyszerűbbek, jobbak, szebbek voltak.
Ez a fajta érzelgősség áll Paul McCartney huszadik szólóalbuma, a ‘The Boys Of Dungeon Lane’ középpontjában - ez a Liverpoolból a Speke-partig vezető útvonalra utal, arra a környékre, ahol McCartney a gyerekkorát töltötte.
A lemez abban az évben jelenik meg, amikor már megkaptuk Ringo Starr legújabb szólóalbumát, a 'Long Long Road'-ot, és a rajongók idén nyáron egy új Rolling Stones-albumot is várhatnak. Úgy tűnik, 2026-ban különösen erős a nosztalgia. De nem árt az óvatosság: a múltba révedés és a letűnt korszakok esetleges idealizálása veszélyes is lehet, amire már a szó görög eredete is figyelmeztet – nóstos (hazatérés) és álgos (szenvedés).
Szóval a ‘The Boys Of Dungeon Lane’ az idén 83 éves zenészlegenda derűs visszatekintése, vagy inkább fájdalmasabb hazatérés?
Szerencsére inkább az előbbi. Legalábbis többnyire.
A visszatekintő gondolkodásmód, amely McCartney új albumának a szíve, már a dalcímekben is tetten érhető: ‘Lost Horizon’, ‘Ripples In A Pond’, ‘Home To Us’, ‘Life Can Be Hard’ és a vezető kislemez, a ‘Days We Left Behind’. Utóbbi az egyik csúcspont, finoman megírt, gyengéd óda a Fab Four előtti időkhöz. A dalszerző nem próbál kortárs hangzást erőltetni, inkább abból merít erőt, hogy hű marad a gyökereihez. A dal befelé forduló dalszövegeket vonultat fel, például: „Visszanézek fehérre és feketére / múltam emlékeire / füstös bárokra, olcsó gitárokra / de semmi sem arra készült, hogy tartson” és „Semmi sem marad a régi / senkinek sem kell sírnia / semmi sem hozhatja vissza / a napokat, amelyeket magunk mögött hagytunk”.
További nosztalgikus csúcspont az ‘As You Lie There’ remek nyitódal, amelyben McCartney egy iskoláskori szerelemre emlékezik vissza, és amelyben akad néhány, a Wings-korszakot idéző fordulat is; a fülbemászó, vállaltan romantikus ‘We Two’; valamint a lemez kiemelkedő záródalai, a 'Salesman Saint' és a 'Momma Gets By'. Mindkét szám a szülei előtt tiszteleg: az előbbi gitár- és rézfúvós-vezérelte, a második világháborús állóképességnek szóló tisztelgés, míg az utóbbi édesanyjának állított lírai emlékdal, hullámzó vonósokkal és a gyönyörű refrénnel: „Szereti őt / teljes szívéből és lelkéből szereti”.
Figyelemre méltó, hogy az emlékidézés itt nem mindig finom akusztikával párosul; jó néhány keményebb pillanat ellenpontozza a líraiságot. A tripes, pszichedelikus ‘Mountain Top’ – amely láthatóan egy glastonbury-i gombatripről szól – felhőtlen élmény, míg a sodró lendületű ‘Come Inside’ megmutatja, hogy Maccában még mindig bőven van stadionokat megmozgató vagányság.
Az egyetlen buktató, hogy az album előrehaladtával több szám is a felejthető kategória közelébe csúszik. Megmaradnak ugyan kedvesnek, de olyan dalok, mint a ‘Down South’, Paul és George Harrison közös autós kiruccanásának története, illetve a ‘First Star of the Night’, erősebb dallamokat igényeltek volna ahhoz, hogy felérjenek az érzelmekhez. Ami pedig a kissé túlságosan szirupos Paul–Ringo duettet, a ‘Home To Us’-t illeti, kár, hogy újra találkozásuk ennyire ismerősen hangzik.
Lehet azonban, hogy éppen az ismerősség a lényeg. A ‘The Boys Of Dungeon Lane’ rendkívül megnyugtató hallgatnivaló. Hogy ez azért van-e, mert tudatosan vagy tudattalanul kapaszkodót keresünk a zaklatott időkben, az egy lehetséges magyarázat; az viszont vitathatatlan, hogy az idős mester nem veszítette el érzékét a remek popdallamokhoz, és szépiaárnyalatú sebezhetősége igazán megindító. Sok szám olyan, mint egy halk gyónás, amely olyan bölcsességeket kínál, amelyeket nem érdemes sutba dobni pusztán azért, mert elsőre közhelyesnek tűnnek. Ahogy Macca énekli a bluesos ‘Lost Horizon’-ben: „A mostnak kell élned / Minden pillanatnak súlyt kell adnod”.
A ‘The Boys Of Dungeon Lane’ talán nem a késői korszak remekműve, de McCartney eléri, amit eltervezett: szemrebbenés nélkül öleli magához a múltat, végigsétál annak hosszú és kanyargós útján, és gyönyörködik az emlékekben. Mindezt anélkül, hogy érzelgős siránkozásba csúszna át.
Kétségtelen, hogy több dallam sem nő fel mindig a feladathoz, de a lemez így is magabiztosan McCartney legjobb szólóanyaga a 2005-ös 'Chaos And Creation In The Backyard' óta. És mivel a múltban való időzés mindig a jelenben történik, a ‘The Boys Of Dungeon Lane’ emlékeztet rá, milyen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy még mindig itt van velünk. Egy emlékekkel teli utazás végül is nem feltétlenül vezet szenvedéshez. Inkább emlékeztethet rá, hol jártál, és mi vezetett a jelen pillanathoz. Innentől már „csak” annyi a dolgunk, hogy a mostnak éljünk.
Már megjelent Paul McCartney 'The Boys Of Dungeon Lane' című albuma.