Megosztó Jack White első kiállítása: így fogadták a közvélemény és a kritikusok a többi zenei ikont.
Világhírű, felfoghatatlanul gazdag rocksztárnak lenni manapság korántsem könnyű. Elég csak Jack White-ot megkérdezni.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A The White Stripes egykori frontembere, a Rock and Roll Hírességek Csarnokának frissen beiktatott tagja múlt héten mutatta be első kiállítását – „These Thoughts May Disappear” – Damien Hirst Newport Street Galleryjében.
A fogadtatás finoman szólva sem volt lelkes. Sőt, helyenként kifejezetten lesújtó.
Egy lesújtó, egycsillagos kritikában a The Guardian újságírója, Jonathon Jones (forrás: angol)azt írta, hogy munkái „egy tizenkét éves gyerekre emlékeztetnek, aki először jár a Tate Modernben”.
Pedig a kiállítás egyáltalán nem valami kis mellékes attrakció.
White legendás kárpitos múltjára is épít: installációk, bútorok és szobrok sorát vonultatja fel – köztük jó néhány egészen monumentális darabot. A fényűző, keményfedeles katalógusban pedig interjú is olvasható a szupersztár kurátorral, Hans Ulrich Obristtal.
Mindez óhatatlanul felveti a kérdést: vajon ezek a művek akkor is egy rangos londoni galériában kötnének ki, ha alkotójuk nem, nos, Jack White lenne?
A visszahatásnak azonban nem mindenki dől be. Ha átfutjuk a Reddit-fórumokat és a kevésbé maró kritikákat, bőven találunk olyanokat, akik dicsérik a kiállítás játékosságát és barkács-szellemét, vagy amellett érvelnek, hogy White kreatív kíváncsiságát inkább bátorítani kellene.
Tetszik vagy sem, White tárlata újraélesztette azt a vitát, amely minden alkalommal felbukkan, amikor híres zenészek más médiumok felé nyitnak: hol ér véget a tehetség, és hol kezdődik a kiváltság?
Íme néhány a zene legnagyobb nevei közül, akik White-hoz hasonlóan átléptek a képzőművészet világába – és hogy ők milyen fogadtatásra találtak a szakmai kritikusok szemében.
Sikeres átlépés: Patti Smith
K kevés zenésznek sikerült ilyen meggyőzően hidat vernie ezek között a különböző világok között, mint Patti Smithnek.
A rock and roll egyik legnagyobb hatású alakja, Smith évtizedek óta egy párhuzamos fotós pályát is épít: munkáit világszerte kiállították, többek között nagyobb egyéni tárlatokon a párizsi Fondation Cartiernél és a New York-i MoMA-ban.
Akárcsak zenéjét, memoárjait és költészetét, Smith fotóit is gyakran a memória, a művészi hatások és a személyes jelentéssel bíró helyek foglalkoztatják; témái Arthur Rimbaud és Robert Mapplethorpe tárgyaitól a tájképeken át az utazásai során összegyűjtött emléktárgyakig terjednek.
A 2024-es Velencei Biennálén Smith a Szentszék pavilonját is gazdagította egy felolvasássorozattal, amely a spiritualitást, a természetet és az emberi kapcsolódást járta körül.
Smith művészetével kapcsolatban azonban alig merül fel a celeb-lét adta előnyök kérdése: a kritika inkább természetes folytatásként tekint rá mindannak, ami a zenéjét és írásait is áthatja.
Vita tárgya: Bob Dylan
Bob Dylan olyan sikert ért el, amiről a legtöbben csak álmodhatnak – és nem csak a zenében.
A modern kori dalszerzés egyik legnagyobb alakja évtizedek óta állít ki festményeket, rajzokat és kovácsoltvas szobrokat világszerte rangos intézményekben; Londonban például a Halcyon Galleryben, amely számos önálló kiállításának (forrás: angol) adott otthont.
Nem mindenki győződött meg azonban mindent átható zsenialitásáról.
2011-ben azzal vádolták, hogy „Asia Series” című kiállításának festményei gyanúsan hasonlítanak az azokat inspiráló fényképekre. Mivel a képek mellett nem tüntették fel a forrásokat, plágiumkiáltások is elhangzottak.
Később akkor is támadások érték, amikor 2016-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat: kritikusai újra elővették a régi kérdést, vajon akkor is nyert volna-e, ha nem Bob Dylannek hívják.
Mindezek ellenére kiállításai továbbra is tömegeket vonzanak, így Dylan azon kevés zenészek egyike, akiknek képzőművészeti munkássága önmagában is állandó beszédtémává vált.
Ajjaj: Ed Sheeran
Ed Sheeran kiruccanását a képzőművészet világába olyan fogadtatás kísérte, amely még Jack White számára is megnyugtatóan hathatna.
A brit énekes-dalszerző tavaly mutatott be egy Pollock ihlette festménysorozatot, amelyet – elmondása szerint – turnék és stúdiózások közti kreatív levezetésként készített.
Nigel Ip szabadúszó kritikus úgy fogalmazott, hogy a „Cosmic Carpark Paintings” „nem volt olyan unalmas, mint gondoltam” – ez az egyik kevés dicséret, amely Sheerannek jutott.
A kiállítást a The Guardian hasábjain szintén értékelő Jonathan Jones „profin kivitelezett átverésnek” nevezte a munkákat, mondván: Sheeran hírneve emelt galériaszintre egyébként amatőr kísérletezést. Mások még kevésbé finomkodtak, és egyenesen azt állították, hogy Sheeran egyszerűen lemásolta Jackson Pollockot.
Pozitív hozadék viszont, hogy a képek eladásából befolyt összegek később alulról szerveződő zenei szervezeteket támogattak.
Talán White bírálói is elnézőbbek lennének, ha az ő kiállítása is hasonló módon zárulna.