A közpénz máshol is elveszti közpénz jellegét – milyen a világ pénzeltüntető rendszere?

Mint ahogy már Tacitus is rámutatott, hogy "minél nagyobb a korrupció, annál több a törvény". Az ókori bölcsesség azóta fejlődött, mert úgy is magánvagyonná lehet alakítani a közpénzt, hogy nem kell hozzá aranytallért, és minden fontosabb lépést fedez egy szerződés, törvény, vagy hivatalos pecsét. Az állami vagyon és a közpénz eltüntetésének módszerei ipari méreteket öltöttek.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal vezetőjének megválasztása alkalmat ad arra, hogy körülnézzünk a világ nagy vagyonvesztő gépezetei között.

Aki a pénzt követi, könnyen célponttá válhat - életveszélyes megbízatás

A viszonylag jól működő államok azért tisztábbak, mert maga a rendszer és a független hatóságok megnehezítik a lopást és növelik annak kockázatát. Azonban a függetlenség önmagában messze nem elegendő.

Az ellenőrző és nyomozó hatóságok vezetőinek személyes biztonságáról is gondoskodni kell, mert a nagy korrupciós ügyek feltárása nem egyszerű könyvelési vagy pénzügytechnikai munka. A vizsgálók hatalmas erők érdekeibe ütköznek, amikor olyan emberek vagyonát, szabadságát és politikai befolyását veszélyeztetik, akik jelentős pénzügyi erőforrásokkal, kiterjedt kapcsolatrendszerrel, esetenként pedig szervezett bűnözői háttérrel is rendelkeznek.

A nyomásgyakorlás többnyire nem merénylettel kezdődik. Előbb megérkezhetnek a névtelen fenyegetések, a lejárató kampányok és a sajtóban közzétett karaktergyilkosságok, a hamis vádaskodás, majd a magánéletre és a családtagokra vonatkozó célzások, a megfigyelési kísérletek.

Nem ritka az előnyös állás- és üzleti ajánlat sem, és ha ezek nem működnek, következhet a hatóság költségvetésének megnyirbálása, vezetőinek leváltása, hatáskörének szűkítése vagy az eljárások akadályozása. A személyes és az intézményi védelem ezért ugyanannak a biztonsági rendszernek a két oldala.

Hiába kap tehát valaki testőröket, ha közben politikai utasítással leállíthatják a vizsgálatát, egyszerű törvénymódosítással leszűkíthetik a hatáskörét, megvonhatják pénzügyi és személyi erőforrásait, vagy végső esetben magát az intézményt is felszámolhatják

A fizikai veszély legismertebb példáját Olaszország szolgáltatta. Giovanni Falcone vizsgálóbírót, a Cosa Nostra pénzügyi és szervezeti hálózatának egyik legelszántabb üldözőjét 1992 májusában a Palermo repülőteréről hazafelé tartva gyilkolták meg. A maffia az autópálya alá rejtett, mintegy 400 kilogramm robbanóanyagot hozott működésbe; Falconéval együtt meghalt a felesége és három rendőr is. Ötvenhét nappal később kollégáját, Paolo Borsellinót és öt rendőrt öltek meg egy palermói autóbombával. A két bíró nem csupán gyilkosságokat vizsgált, hanem a maffia pénzügyi hálózatait, vállalkozásait, politikai kapcsolatait és közbeszerzési érdekeltségeit is igyekezett feltárni.

A kockázat nemcsak a hatóságok munkatársait fenyegeti. A korrupciós rendszerek lebontásában kulcsszerepet játszó újságírók közül a máltai Daphne Caruana Galiziát 2017-ben az autójába rejtett pokolgéppel gyilkolták meg, miután politikai és üzleti szereplők offshore kapcsolatairól, pénzmosásról és korrupcióról írt.

A szlovák Ján Kuciakot és menyasszonyát 2018-ban lőtték agyon; az újságíró állami támogatásokkal, adócsalással és politikai kapcsolatokkal átszőtt ügyeket vizsgált. Ezek az esetek arra figyelmeztetnek, hogy a közvagyon védelme nem egyetlen hatóság feladata: a nyomozók, ügyészek, bírák, bejelentők és újságírók egymásra utalt rendszerét követelik meg.

Ezért a vagyonvisszaszerzés nem pusztán jogi és pénzügyi, hanem biztonsági feladat is. Aki követni kezdi a pénz útját (follow the money), gyakran egymást védő üzleti, politikai és bűnözői hálózatokra bukkanhat. Minél több pénzről és befolyásról van szó, annál valószínűbb, hogy a rendszer megpróbálja megvédeni önmagát.

A vagyonvisszaszerzés nehezebb, mint az elvesztése

A közpénzt néhány elektronikus utalással ki lehet vinni egy országból, visszaszerzéséhez azonban sokéves nyomozás, bírósági eljárás és nemzetközi jogsegély szükséges.

Bizonyítani kell, hogy az adott londoni lakás, svájci számla, jacht vagy műalkotás pontosan melyik bűncselekményből származik. Közben az ingatlant eladhatják, a céget felszámolhatják, a pénzt kriptovalutára vagy más vagyontárgyra válthatják, a tulajdonos pedig újabb strómanokat iktathat be.

A vagyonvisszaszerző hivatalok akkor lehetnek sikeresek, ha nemcsak büntetőeljárásokban gondolkodnak. Pénzügyi nyomozókra, adószakértőkre, könyvvizsgálókra, közbeszerzési és vállalatjogi specialistákra, valamint külföldi hatóságok együttműködésére is szükségük van. A korrupciós pénz ugyanis pillanatok alatt nemzetközivé válhat, miközben az igazságszolgáltatás továbbra is jórészt az országhatárok között működik.

A legfontosabb kérdés nem is az, hogy sikerül-e néhány látványos vagyontárgyat lefoglalni. Hanem hogy feltárják-e azt a mechanizmust, amely a vagyont előállította. Ha a politikailag irányított tenderek, az átláthatatlan koncessziók, a fiktív tanácsadók és a titkos tulajdonosi hálózatok érintetlenül maradnak, az elkobzott jacht helyett hamarosan vásárolnak egy másikat.

A közpénz tehát nem akkor veszíti el közpénz jellegét, amikor megérkezik egy magánszámlára. Hanem jóval korábban: abban a pillanatban, amikor az állam úgy dönt, hogy többé nem kívánja megtudni, ki kapja, milyen teljesítményért, mennyiért – és végül kinek a javára.

A másik feladat ezért preventív jellegű, mert figyelni kell a hálózatok működését ahhoz, hogy újabb kifosztásokra ne kerülhessen sor.

Különösen fontos a tényleges tulajdonosok azonosítása

Egy cégjegyzékben szereplő vállalat önmagában még semmit sem árul el, ha mögötte újabb társaságok, vagyonkezelő alapok vagy offshore konstrukciók állnak. Az ENSZ Kábítószer- és Bűnügyi Hivatala ezért a korrupció és az illegális pénzáramlások elleni küzdelem egyik alapvető eszközének tekinti a tényleges tulajdonosi adatok átláthatóságát.

Szingapúr más modellt képvisel, mint az északi demokráciák: kemény ellenőrzést, gyors eljárásokat, viszonylag jól fizetett állami tisztviselőket és súlyos büntetéseket alkalmaz. Dánia és Finnország ereje inkább a nyilvánosságban, a magas társadalmi bizalomban, a független intézményekben és a könnyen hozzáférhető közérdekű adatokban rejlik. Észtország digitális állama pedig azzal csökkenti a személyes alkuk terét, hogy az ügyintézés és a közbeszerzés jelentős része elektronikus, visszakereshető nyomot hagy.

A tét olyan hatalmas, hogy világméretben is nehezen felfogható

Az ENSZ által készített és a Világbank által is igazolt becslés szerint évente mintegy ezermilliárd dollárt fizetnek ki kenőpénzként, és az eltérített vagy "alakváltó" vagyon értéke pedig elérheti a 2600 milliárd dollárt. Ez a világ teljes éves gazdasági teljesítményének nagyjából öt százalékát jelenti. Pontos elszámolás természetesen nem létezhet, hiszen a sikeresen eltüntetett pénz nem jelenik meg a bűnügyi statisztikákban. A nagyságrend azonban azt jelzi, hogy nem néhány politikus borítékjairól, hanem a világgazdaság egyik legnagyobb, rejtett újraelosztási rendszeréről beszélünk.

Ebből következően a bűncselekmények ezen körében a nyomozás és a felderítés rendkívül nehéz, mert direkt bizonyítékokra és a bíróság előtt bemutatható tényekre kell fényt deríteni. Ezt nagyban nehezíti, hogy az ide tartozó esetekben a bűncselekmények elkövetőinek egyaránt érdeke az álcázás és az egybehangzó nyilatkozat, hiszen mindketten (vagy többen) egyaránt bűnösök.

Hipermodern bankrablás - pisztoly vagy feszítővas nélkül

A közvagyon nem úgy tűnik el, hogy valaki éjszaka feltöri az államkincstár páncélszekrényét, majd elszalad a pénzzel. A modern korrupció ennél lényegesen kifinomultabb. A pénz többnyire szerződések, tenderek, koncessziók, tanácsadói díjak, állami vállalatok és nemzetközi pénzügyi tranzakciók hosszú láncolatán keresztül folyik át magánzsebekbe.

A folyamat minden egyes állomása jogszerűnek tűnhet. Az állam megrendel egy autópályát, repülőteret, kórházat vagy informatikai rendszert, a kiszemelt vállalkozó pedig részben vagy egészben el is végzi a munkát, majd a számlákat pedig szabályosan kifizetik. A közpénz-jelleg akkor vész el, amikor megszűnik a valódi verseny, az állam pedig már nem a társadalom egészének, hanem egy szűk üzleti-politikai körnek az érdekeit képviseli. Jellemzően ez a kör nem teszi ki az adott ország lakosainak egy ezrelékét sem.

Az OECD szerint a közbeszerzés a leginkább kitett területe az állami tevékenységnek és korrupciónak, a megmagyarázhatatlan pazarlásnak és rossz gazdálkodásnak Ennek egyszerű oka van, mert óriási összegek, bonyolult műszaki feltételek és egymással rendszeresen találkozó állami tisztviselők, politikusok, jogászok és vállalatvezetők szövetkeznek benne.

A legegyszerűbb módszer: a boríték

Ugyanakkor a klasszikus megvesztegetés sem ment ki teljesen a divatból. Egy vállalat pénzt, ingatlant, luxusutazást, állást vagy üzletrészt ad a döntéshozónak azért, hogy állami megrendeléshez, bányászati joghoz, kaszinóengedélyhez vagy kedvező szabályozáshoz jusson.

A modern változatban azonban a politikus ritkán vesz át pénzzel teli aktatáskát. A kenőpénz tanácsadói szerződésként, reklámmegrendelésként, rokonnak adott állásként, túlértékelt ingatlanvásárlásként vagy egy offshore társaság számlájára érkező jutalékként jelenik meg. A közvetítő azért nélkülözhetetlen, mert eltávolítja egymástól a döntést és az ellenszolgáltatást.

A vállalkozó nyeresége sem feltétlenül abból származik, hogy ellopja a teljes beruházási összeget. Elég, ha a korrupció segítségével megszerzett szerződésen a szokásosnál tíz-húsz százalékkal magasabb hasznot ér el. A kenőpénzt ilyenkor nem saját zsebből fizeti, hanem beépíti az államnak benyújtott számlába. Végső soron tehát maga az adófizető finanszírozza a megvesztegetését is.

Egyre terjedő módszer az olyan tender, amelyet csak egyvalaki nyerhet meg

A fejlettebb rendszerben már a verseny látszatát is megőrzik. Kiírják a közbeszerzést, több ajánlat érkezik, a bizottság értékel, majd győztest hirdetnek. Csakhogy a feltételeket előzetesen a kiválasztott pályázóra szabják.

Előírhatnak olyan sajátos szakmai tapasztalatot, engedélyt, referenciát vagy rendkívül rövid teljesítési határidőt, amelynek csak egyetlen vállalat felel meg. Máskor a konkurensek egymással összejátszva előre eldöntik, ki adja a legjobb ajánlatot. A többiek szándékosan magasabb árat kérnek, érvénytelen pályázatot nyújtanak be, vagy később alvállalkozói munkát kapnak a győztestől. A legegyszerűbb módszer az, ha osztoznak a többletbevételen.

Az "ajánlati kartell" kívülről nézve szabályos verseny, noha valójában ugyanaz a vállalati kör osztotta fel egymás között az állami piacot. A rendszer különösen az útépítésben, a hulladékgazdálkodásban, a közlekedésben, az egészségügyi beszerzésekben és az informatikában működik jól, mert az ajánlatok nehezen hasonlíthatók össze egyetlen egyszerű piaci árral. Csak a példa kedvéért egy gépkocsi beszerzésénél ez a módszer már nehezen alkalmazható, mert a paraméterek világosan láthatók. Egy vadászbombázó esetén viszont a valós értékarány megállapítása lehetetlen.

A nagy trükk: olcsón megnyerni, drágán befejezni

Az egyik leggyakoribb módszer nem a pályázat elbírálásakor, hanem a szerződés megkötése után kezdődik. A vállalkozó feltűnően alacsony ajánlattal nyer, majd menet közben sorra érkeznek a módosítások. Kiderül, hogy a talaj rosszabb a vártnál, emelkedett az acél vagy a cement ára, munkaerőhiány alakult ki, megváltozott az árfolyam, rendkívüli időjárás nehezítette az építkezést, háború tört ki, elszálltak az energiaárak, vagy olyan műszaki problémák merültek fel, amelyeket állítólag senki sem láthatott előre.

A felderítést nagyban nehezíti, hogy az indoklás akár igaz is lehet. Azt viszont például már nem lehet kimutatnia, hogy 3 évvel korábban egy adott napon az időjárási viszonyok vagy egy sztrájk milyen többlet-terhekkel jártak, amelyek növelték a költségeket. Nehéz bebizonyítani, hol ér véget a jogos költségnövekedés, és hol kezdődik a mesterséges túlárazás.

Ha a beruházás félig elkészült, az állam már fogoly. Nem hagyhatja ott a fél autópályát, metróalagutat vagy kórházat, ezért újabb pénzalapot biztosít. Az eredeti, kedvező ajánlat csak belépőjegy volt az állami költségvetéshez, és a valódi nyereség a szerződésmódosításokban keletkezik. Tipikusan az ilyen esetekben kell egy állami kapocs, egy személy vagy osztály, amely megvizsgálja a megnövekedett költséget, és igazolja azt.

Koncessziók: amikor az állam másnak adja át a saját pénztermelő jogát, mint politikai prémiumot

Az állam koncesszió útján olyan tevékenységek elvégzését engedi át magánvállalkozóknak, amelyeket maga nem, vagy kevésbé hatékonyan tudna ellátni, esetleg amelyek közvetlen működtetése nem tartozik szorosan az állami feladatok közé. Ilyen lehet egy autópálya megépítése és üzemeltetése, egy repülőtér vagy kikötő működtetése, bányászati jogok gyakorlása. Jellemző a kaszinók üzemeltetése, illetve egyes korlátozott kereskedelmi jogosultságok – például dohánytermékek árusításának – átengedése. Az állam elvileg megtartja a tulajdont vagy a szabályozás jogát, a magánvállalkozó pedig beruház, működtet, kockázatot vállal, és ezért meghatározott ideig bevételhez jut.

A koncesszió önmagában nem korrupció, sőt megfelelő verseny és ellenőrzés mellett kifejezetten hasznos lehet. Lehetővé teszi, hogy az állam magántőkét és szaktudást vonjon be olyan fejlesztésekbe, amelyekhez nem rendelkezik elegendő pénzzel, technológiával vagy működtetési tapasztalattal. A veszély abból fakad, hogy az állam nem egyszerűen egy munkát rendel meg, hanem hosszú időre átenged egy korlátozott, gyakran monopoljellegű pénzkereseti lehetőséget, amit a koncesszor menet közben emelhet, különféle hivatkozásokkal.

Egy autópálya, kaszinó, bányászati terület vagy országos kiskereskedelmi hálózat működtetésének joga már önmagában jelentős vagyoni érték. Ha az engedélyek száma korlátozott, a győztes nemcsak szerződéshez, hanem részben a versenytől is védett piachoz jut. A koncesszió ezért politikai jutalomként is kiosztható: nem kell közvetlenül közpénzt utalni a kedvezményezettnek, elegendő olyan jogot biztosítani számára, amelyből éveken vagy akár évtizedeken keresztül garantált bevétele származhat.

A koncessziók futamideje az adott tevékenység beruházási igényétől és megtérülési idejétől függhet. Egy televíziós vagy rádiós frekvencia használatához viszonylag gyorsan megtérülő műszaki és tartalmi beruházás szükséges, ráadásul a technológia és a médiapiac gyorsan átalakulhat, ezért az engedélyeket általában rövidebb időre adják. Egy autópálya, repülőtér vagy kikötő megépítése viszont hatalmas kezdőtőkét igényel, amelyet az üzemeltető csak hosszú évek bevételeiből tud visszanyerni, így a szerződések több évtizedre is szólhatnak. Éppen ezért fontos nagyon szigorúan ellenőrizni, hogy a hosszú futamidőt valóban a beruházás megtérülése indokolja-e, vagy csak indokolatlanul hosszú időre kívánják kivonni a piacot a verseny alól.

A manipuláció már a kiírásnál elkezdődhet. A pályázati feltételeket egy előre kiválasztott vállalkozói kör képességeihez igazíthatják, indokolatlanul rövid határidőt szabhatnak, a szerződés részleteit üzleti titokra hivatkozva elrejthetik, vagy olyan hosszú futamidőt állapíthatnak meg, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi a döntés későbbi felülvizsgálatát. Máskor több látszólag különálló pályázó indul, de mögöttük ugyanaz a tulajdonosi vagy politikai érdekcsoport áll. Autópályák esetében ez gyakorta megtörténik.

Az autópálya-koncesszióknál a visszaélés egyik legfontosabb eszköze a kockázatok egyoldalú elosztása. Elméletileg a magánvállalat saját pénzéből épít, majd az útdíjakból vagy az állam későbbi rendelkezésre állási díjaiból szerzi vissza befektetését. Ha azonban az állam garantálja a minimális forgalmat, átvállalja az infláció, az építőanyagárak és a kamatok növekedését, valamint kártalanítást fizet a szabályozás megváltoztatásáért, a vállalkozó kockázata jelentősen csökken. A nyereség magánkézben marad, miközben a rosszul sikerült beruházás költsége visszaszáll az adófizetőkre.

A dohány-, alkohol- vagy szerencsejáték-engedélyeknél az állam maga teremti meg a szűkösséget, mert törvényben korlátozza, hogy kik és hány helyen folytathatják az adott tevékenységet. Ennek lehet közegészségügyi, fogyasztóvédelmi vagy bűnmegelőzési indoka, de a korlátozás egyúttal felértékeli a kiosztott jogosultságokat. Aki trafik-, kaszinó- vagy más kizárólagos engedélyhez jut, nem feltétlenül kap pénzt az államtól, mégis állami döntéssel létrehozott vagyoni előny birtokosa lesz.

Sajátos példa erre az Egyesült Államokban az őslakos törzsek kaszinóüzemeltetési joga. Az 1988-as szövetségi törvény alapján a hivatalosan elismert törzsek saját területeiken szerencsejátékot működtethetnek; a teljes körű kaszinókhoz azonban rendszerint az adott szövetségi állammal kötött megállapodás is szükséges. A szabályozás a törzsi önrendelkezést és a gazdasági felzárkózást szolgálja, miközben rendkívül értékes területhez kötött piaci jogosultságot teremt.

A kaszinóknál az engedély mellett az adózás és az ellenőrzés feltételei is döntőek. Egy kedvezményes adókulcs, a konkurencia kizárása vagy a pénzmosás elleni ellenőrzések gyengítése többet érhet, mint az egyszeri állami támogatás. Hasonló a helyzet a bányászati és energetikai koncesszióknál: ha egy vállalat a piaci érték alatt jut olaj-, gáz-, érc- vagy más természeti erőforráshoz, akkor formailag nem az állami költségvetésből kapott pénzt, hanem a közösség tulajdonában álló jövőbeli bevételeket sajátíthatja ki.

A közvagyon ilyen esetekben fizikailag nem tűnik el. Az állam inkább lemond arról a jövedelemről, amely tisztességes versenyeztetés, megfelelő díjak és erős ellenőrzés mellett a társadalmat illetné. A koncessziós korrupció ezért különösen nehezen számszerűsíthető, mivel nemcsak azt kellene megállapítani, mennyi pénzt fizettek ki indokolatlanul, hanem azt is, mennyi bevételtől esett el az állam a túlságosan olcsón, túl hosszú időre vagy rossz feltételekkel átengedett jogosultság miatt.

Hol jellemző mindez?

Nincs kizárólagosan „korrupt ország”. A módszerek mindenütt megjelenhetnek, a különbség elsősorban az intézmények ellenálló képességében és a büntetés valószínűségében van.

A nyers sikkasztás és a költségvetés közvetlen kifosztása leginkább olyan országokban virágzik, ahol gyenge az igazságszolgáltatás, korlátozott a sajtó szabadsága, és a politikai vezetés ellenőrzi a rendőrséget, az ügyészséget és az állami vállalatokat. Ide tartozhatnak egyes afrikai, latin-amerikai, közel-keleti és posztszovjet rendszerek.

A gazdag demokráciákban általában kevésbé látványos a módszer. Ott a befolyás legális vagy féllegális csatornákon haladhat, így például pártfinanszírozáson, lobbitevékenységen, tanácsadói szerződéseken, privatizáción, adókedvezményeken és a politika, illetve az üzleti élet közötti „forgóajtón” keresztül. Példa erre, ha egy volt miniszter vagy szabályozó később annál a vállalatnál kap jól fizető állást, amelynek ügyeiről korábban döntött. Nehéz bizonyítani, hogy a későbbi jutalom egy korábbi döntés ellenértéke volt.

A Transparency International 2025-ös korrupcióérzékelési indexét Dánia, Finnország és Szingapúr vezeti, azaz ők a legtisztábbak, de természetesen nem teljesen mentesek. A lista végén Dél-Szudán, Szomália és Venezuela áll. A rangsor nem azt jelenti, hogy az élen végző országokban nincs korrupció, hanem azt, hogy erősebbek az ellenőrző intézmények, átláthatóbbak az állami döntések, és nagyobb az esélye a lebukásnak. A globális átlag jelenleg tízéves mélypontra, 42 pontra esett, és a vizsgált államok több mint kétharmada 50 pont alatt maradt. Transparency International

A példaadó országokban nyilvánosak az állami szerződések és azok későbbi módosításai. Megismerhető, hogy kik a pályázó cégek valódi tulajdonosai. Az elektronikus közbeszerzési rendszerekben összehasonlíthatók az árak, és automatikusan jelezhető, ha ugyanazok a vállalatok váltogatják egymást győztesként. A döntéseket független számvevőszék, ügyészség, bíróság, versenyhivatal és sajtó ellenőrzi .

Lássunk néhány elképesztő példát!

A brazil Odebrecht-ügy azért vált a globális korrupció jelképévé, mert ipari méretben mutatta meg a rendszer működését. A latin-amerikai építőipari óriásnak gyakorlatilag külön szervezeti egysége működött a kenőpénzek kezelésére. Kódneveket használt, titkos nyilvántartásokat vezetett, offshore cégeken és közvetítőkön át fizetett politikusoknak és állami tisztviselőknek.

A vállalat autópályákhoz, metrókhoz, vízerőművekhez és más nagyberuházásokhoz jutott Brazíliában és Latin-Amerika számos országában. A konstrukció lényege nem pusztán a boríték volt. A megvesztegetéssel megszerzett szerződéseket később költségnövelésekkel és módosításokkal tették igazán jövedelmezővé.

Az amerikai igazságügyi minisztérium szerint az Odebrecht és petrolkémiai leányvállalata, a Braskem közel egymilliárd dollárnyi kenőpénzt fizetett ki, az ügy lezárásakor pedig legalább 3,5 milliárd dolláros globális büntetésbe egyezett bele. A botrány elnököket, minisztereket és pártokat sodort magával Brazíliától Peruig. Az ügy tanulsága az volt, hogy a korrupció nem feltétlenül néhány tisztviselő egyéni botlása. Létrejöhet olyan vállalati-politikai ökoszisztéma, amelyben a kenőpénz ugyanolyan tervezett üzleti költség, mint a cement vagy a munkabér.

1MDB: amikor az állami fejlesztési alapból hollywoodi film lesz

A malajziai 1MDB története már szinte filmszatíra. Az állami fejlesztési alapot azért hozták létre, hogy beruházásokkal és külföldi partnerségekkel segítse Malajzia gazdasági fejlődését. Ehelyett az amerikai szereplők 2009 és 2015 között több mint 4,5 milliárd dollárt térítettek el belőle.

A pénz héjvállalatokon, bankokon és látszólagos befektetési ügyleteken haladt keresztül. Luxuslakások, jacht, ékszerek, Monet- és Warhol-képek, valamint más vagyontárgyak lettek belőle. Az eltérített pénz egy része még A Wall Street farkasa című film finanszírozásába is bekerült – különös iróniával egy olyan alkotásba, amely éppen a gátlástalan meggazdagodásról szólt.

Az Egyesült Államok 2024 közepéig mintegy 1,4 milliárd dollárnyi vagyont juttatott vissza Malajziának, 2026-ban pedig további, az ügyhöz kapcsolódó ingatlanokat és pénzeket foglaltak le. Az eredeti összeg jelentős része azonban továbbra sem került vissza.

Az 1MDB azt mutatta meg, hogy egy állami vállalat vagy szuverén alap ideális köztes tartály lehet. Kölcsönt vesz fel, kötvényt bocsát ki, vegyesvállalatokat alapít és tanácsadókat fizet. Mire kiderül, hogy a beruházások egy része fiktív vagy indokolatlanul drága volt, a pénz már több országon és joghatóságon haladt át, követhetetlenül.

Dél-Afrika: amikor nemcsak a pénzt, hanem az államot is elfoglalják

A Jacob Zuma elnökségéhez és a Gupta családhoz kötődő dél-afrikai botrány új fogalmat tett világszerte ismertté: az állam foglyul ejtését, vagyis a state capture-t. Ebből önálló politológiai kategória is született Magyarországon is, annak jelzésére, amikor a szervezett pénzügyi bűnözés uralma alá hajtja a kormányzást.

Ez jóval több a közönséges korrupciónál, és annak a legmagasabb fokát képviseli. Nem arról szól, hogy valaki megveszteget egy hivatalnokot egyetlen szerződésért, hanem arról, hogy üzleti érdekcsoportok tartós befolyást szereznek a miniszterek kinevezése, az állami vállalatok vezetése és a stratégiai döntések fölött.

Dél-Afrika esetében azi állami energia-, vasúti és közlekedési vállalatok megrendelései váltak a pénzkivonás fő csatornáivá. A közvetítők és politikai kapcsolatokkal rendelkező cégek aránytalan díjakat kaptak, miközben az állami szolgáltatások leépültek. A kár nemcsak az elutalt pénzben jelentkezett, hanem okozott hosszú áramkimaradásokat, a vasúti és kikötői rendszer romlását, és az egész dél-afrikai gazdaság teljesítményét is visszafogta.

Az állam foglyul ejtésének végső következménye tehát nem egyszerűen az, hogy valaki gazdagabb lesz, hanem hogy a közszolgáltató intézmények lassan elveszítik képességüket alapfeladataik ellátására.

Sani Abacha: a kincstár, mint magánbankszámla

A nyers kleptokrácia klasszikus példája Sani Abacha nigériai katonai diktátor rendszere. Abacha és köre az amerikai hatóságok szerint dollármilliárdokat tulajdonított el, zsarolt ki, majd külföldi bankszámlákon és pénzügyi tranzakciókon keresztül mosta tisztára.

Az Egyesült Államok csak egyetlen vagyon-visszatérítési folyamatban több mint 330 millió dollárt juttatott vissza Nigériának. A megállapodás külön ellenőrzési rendszert írt elő, hogy a visszaszerzett pénzt utakra és hidakra költsék, ne pedig ismét eltérítsék. Ez a vagyonvisszaszerzés egyik legnagyobb dilemmája: nem elegendő megtalálni és hazautalni a pénzt. Biztosítani kell, hogy másodszor már ne lopják el.