Christopher Blocher a tíz leggazdagabb svájci üzletember egyike, szegény családból származik.
A hatalmas Blocher-gyűjteményből a Szépművészeti Múzeumban látható átfogó válogatás. Néhány darabot már korábban is kölcsönzött a család nemzetközi kiállításokra, de ez az első alkalom, hogy ilyen nagy számban engednek külföldön bemutatni festményeket a gyűjteményből. Silvia és Christoph Blocher az elmúlt évtizedekben a svájci művészet egyik legjelentősebb magángyűjteményét hozták létre. A most látható kiállítás, A földi paradicsom vágya című tárlat a realizmustól a szimbolizmuson át az expresszionizmusig, Albert Anker, Ferdinand Hodler, Giovanni Segantini, Félix Vallotton, Giovanni és Augusto Giacometti, Cuno Amiet és Adolf Dietrich alkotásait mutatja be. A kiállítás megnyitása előtt pár órával szállt le repülőgépük Budapesten, és azonnal a Hősök terére siettek. Együtt néztük meg a tárlatot. Először Christoph Blochert kérdeztem.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az apja még az újságokból kivágott képeket akasztotta a falra, ön pedig akár az eredetiket is megveheti. Honnan indult?
Nagy családban nőttem fel. Tizenegy gyerek közül én voltam a hetedik. Apánknak nem volt pénze eredeti műalkotásokat venni. Az újságokból vágott ki néhány reprodukciót, amiket fa keretben a falra akasztott. Főleg Anker-képeket. Emlékszem egy csodálatos Hodler-képre is, az egy tájkép volt.
Hozzá lehet szokni, hogy mindaz, amit művészettörténészek is dícsérnek, az az önöké?
Soha nem akartunk gyűjteményt létrehozni. Egyszerűen csak olyan képeket vettünk, amelyek tetszettek nekünk. Eleinte, amikor összeházasodtunk, nem volt pénzünk eredeti műalkotásokra. A feleségem akkoriban tanárként dolgozott. Én végzős joghallgató voltam. Később, amikor már én is dolgoztam, anyagi helyzetünk javult, megvettük az első eredeti műalkotást Albert Ankertől. Aztán egy másodikat, egy harmadikat. Akvarelleket, rajzokat, vagyis nem drága olajfestményeket. Később egyre jobb műveket tudtunk megvenni. Főleg a 19. századi svájci művészetre koncentráltunk, a második világháború előtti időszakig.
Tehát ami már gyerekként is megragadta, ma az adja a gyűjtemény két fő pillérét?
Az első képek, amiket vásároltunk, Albert Anker művei voltak. Egyrészt Svájcban nagyon ismert festő, másrészt megragadott, hogy a mindennapi életet festette meg. Látja ezt az egyszerű kislányt? Nagyon mély ez a portré. Fantasztikus a fény hatása is, de főleg, hogy arcvonásain keresztül belelátunk a gyerek személyiségébe. A lelke, a szelleme, az elméje, minden ott van. Ez tetszik Ankerben.
Több műalkotás a privát lakrészüket dísziti, együtt élnek velük. Milyen érzés most a budapesti Szépművészeti Múzeumban látni ezeket?
Kezdetben voltak fenntartásaink, hogy a magángyűjtemény intimitása után miként érvényesülnek a 19. századi svájci festmények a világ művészetét átfogó Szépművészeti Múzeum fenséges tereiben.
Számos magántulajdonban lévő műtárgyat nem láthat a közönség, de önök látogathatóvá tették saját gyűjteményüket. Hogyan?
Egy vezetés két óra, ez nagy munka. Tavaly 1600 látogatót fogadtunk, jelenleg 2800-an vannak a várólistán. De még ma sem tudom pontosan, mi is az a gyűjtemény. A legtalálóbb az a meghatározás, hogy akkor van gyűjteményed, ha több képed van, mint amekkora falfelületed, ahová fel tudnád akasztani a műveket.
A műgyűjtő feleségéhez, Silvia Blocherhez fordulok, és tőle kérdezem: neki milyen érzés kiállítva látni a családi tulajdonban lévő műtárgyaikat?
Amikor egy másik helyszínen látjuk viszont a képeinket, az is egyfajta gazdagodás. Olyasmit is észre vesz az ember, amire korábban nem figyelt fel. Amikor a festményeink egy másik kiállításra kerülnek, otthon nagyon hiányoznak nekem. Mindig örülök, amikor visszahozzák, és újra nálunk vannak.
Azt hallottam, hogy Anker portréit inkább a férje szereti, ön pedig Hodler tájképeiért rajong. Miért?
Ferdinand Hodler az első festők egyike, akit megszerettem. Különösen fontos számomra. Főleg kékkel és zölddel festett, gyakran kombinálta a víz és a hegyek látványát. Annyiféle módon képes ábrázolni az alpesi tájat. Hihetetlen.
Gondolkodtak már a gyűjtemény jövőjéről?
Többször is gondolkodtunk a gyűjtemény sorsáról. Létrehoztunk egy bejelentkezéssel látogatható privát múzeumot. A férjem egy alkalommal 25 látogatónak mutatja meg a gyűjteményt. Magyaráz a képekről, sok anekdotát is mesél, viccesen. Ez a jelen. Ami a jövőt illeti, szeretnénk, ha lányunk gondozná majd a gyűjtemény sorsát, családi tulajdonban, és fáradozna azon, hogy együtt maradhasson a műtárgyegyüttes.
A kiállítás svájci kurátorát, Matthias Frehnert kérdezem tovább: tudja-e, hogy miért pont Budapestre érkezett először átfogó válogatás a Blocher-gyűjteményből?
Én is kérdeztem a gyűjtőtől, Christoph Blochertől, hogy miért Magyarországra hoz először ilyen nagy számú válogatást, és azt mondta, fiatalon megérintette az 1956-os forradalom. Öt percen át szóltak a harangok Svájcban akkoriban, a magyar forradalom tiszteletére. Azóta több magyar barátja lett, így erősödött az a személyes motiváció, ami miatt azonnal igent mondott arra, hogy gyűjteményének első átfogó külföldi kiállítása Budapesten legyen.
Hogy képzeljük el a gyűjtemény otthoni elhelyezését?
Egy átlagosnak mondható családi házban élnek, a gyűjtemény nagy részét azonban egy történelmi kastélyban helyezték el és állították ki Graubünden kantonban. Később egy másik látványtárat alakítottak ki a házuk mellett, raktár és kiállítóhely egyben.
Mi volt az ön koncepciója a budapesti tárlat megrendezésekor?
A kiállítás két fő hangsúlya ugyanaz, mint a gyűjtemény két fő pillére. Anker portréi és Hodler tájképei. Christoph Blochert különösen Anker emberábrázolásai ragadták meg, mert szokatlan szemlélettel festett. Anker nem a képzelete után festette meg gyerekeket, hanem meghívta őket a műtermébe. A műterem ma is létezik, látogatható. Játékokat adott nekik, vagy megcsinálták a házi feladatukat, közben megfestette őket. Tehát a gyerekek nem arra figyeltek, hogy mit akarnak tőlük a felnőttek, hanem elmerülhettek saját tevékenységükbe, például a játékba.
Anker ezeket az önfeledt pillanatokat örökítette meg. Nagyon személyes portrék ezek, egyéniségként ábrázolja őket, nem kell semmilyen beállításnak vagy szerepnek megfelelniük. Ettől olyan hitelesek ezek a gyermekábrázolások. És ez nyűgözte le a gyűjtőt.
Tudjuk, hogy a gyűjtő felesége Hodler tájképeiért rajong, de a budapesti kiállításon az ön válogatását látjuk. Ön mit lát bennük?
Hodler nem a pillanatnyi változásokat kereste a tájképek alkotásakor, hanem az időtlenséget. A köd felszáll, feltárja a táj monumentális, időtlen struktúráit. A budapesti kiállításon itt vannak Hodler kiemelkedő alpesi képei. A hegyek mellett fontos motívum volt számára a tájban a tavak lenyűgőző tátványa. Például a Thuni-tó.
Bernből származott, Svájc középső vidékét jól ismerte. Később a Genfi-tónál is élt. A tájat alapvető struktúráira redukálta, a szimmetria megjelenítésével. Ez jól látszik a Thuni-tavat ábrázoló festményen. Két oldalt háromszögként csúcsosodó hegyek, balra a Niesen, a tóban egy újabb szimmetriatengely, a tükröződő kép stabilizálja a kompozíciót.
Körülbelül egy tizede lehet itt mindannak, amit a svájci látványraktárban őriznek.
A budapesti kiállításon olyan festmények is láthatók, amelyek privát lakrészükben vannak, amikkel együtt élnek. Van itt kép a nappalijukból, sőt a hálószobájukból is elhoztunk egy festményt. De bárki megtekintheti a gyűjteményt a svájci föld alatti múzeumukban, aki előzetesen regisztrál.
Kiállításiformációk:
A svájci művészet remekművei a Christoph Blocher-gyűjteményből
Szépművészeti Múzeum, 2026. március 27. — 2026. június 7.