Timothée Chalamet parádés alakítása pingpongbajnok-jelöltként féktelen szorongást és az amerikai álom lendületes dekonstrukcióját szerválja.
A mozi az álmodozókra épül. Azokra, akik hajlandók mindent kockára tenni egy merész életért, amelyben a siker, a látvány és az örökség többet számít, mint csendben (és unalmasan) meghúzódni a peremeken.
Ahogy az ambiciózus dobos, Andrew mondja a Whiplash című filmben: „Inkább meghalnék 34 évesen, részegen és leégve, de beszéljenek rólam egy vacsoraasztalnál, mint hogy kilencvenig éljek gazdagon és józanul, és senki se emlékezzen rám.”
Első önálló munkájában Josh Safdie a végletekig viszi ezt a hévvel vallott hitet: hagyja, hogy hőse ambíciója és egója elszabaduljon. Ami eleinte egyszerű sportdrámának tűnik, az hamar pingpongos őrületbe fordul, ahol erőszak és komédia csap össze, és lázas lendülettel felfújja, majd szétrepeszti az amerikai álmot.
Amikor először találkozunk a fiatal Marty Mauserrel (Timothée Chalamet), kelletlenül árulja a cipőket a nagybátyja üzletében, és olykor elsurran a raktárba egy-egy gyors légyottért boldogtalanul férjezett barátnőjével, Rachellel (Odessa A’zion).
Csakhogy az 1950-es évek New Yorkjában járunk, a háború utáni jólét és a rock and roll korában, és Mauser rendíthetetlenül hiszi, hogy nagyobbra hivatott.
Miután fegyverrel szerezte meg az elmaradt bérét, Mauser az asztalitenisz-világbajnokságra utazik, hogy induljon – ám pusztító vereséget szenved a japán Koto Endótól (akit a valódi bajnok, Koto Kawaguchi alakít). Ez egyre fékezhetetlenebb káosz dominóhatását indítja el, amelyet Mauser megváltás- és nagyságvágya fűt. Bármi áron.
Ha arról van szó, hogy szerencsétlen figurákat saját maguk keltette New York-i csapdába ejtsen, Safdie már bizonyított. Fivérével, Bennyvel közösen jegyzett korábbi filmjei, a Csiszolatlan gyémánt és a Jólét hírhedten feszült darabok: középpontjukban naivan makacs férfiak állnak, akiknél a kitartás kórossá válik; hajtóerejük és kétségbeesésük végül a vesztüket okozza.
A Marty Supreme azonban árnyalatnyival elnézőbb.
Az asztaliteniszező Marty Reisman életét lazán alapul véve Safdie és társszerzője, Ronald Bernstein a század közepi szélhámos Reisman bizarr élményeiből emelnek ki elemeket, majd bombasztikus abszurditással karikírozzák őket. Az eredmény egy stresszálomként lüktető film, amelyet a valóság szíven ütő ereje egyszerre megbolondít, és végül a földön tart.
A székbe kapaszkodós pillanatok (köztük egy zuhanó fürdőkád) határozzák meg: a Marty Supreme nem sokat teketóriázik, azonnal felpörgeti a pulzust. Mauser minden rossz döntése olyan, mint amikor Mentost dobnak a kólába: sistergő robbanással tör elő az újabb pokol.
Ez a káoszösvény hamar bódító ritmusra talál, amelyet ragyogó, határtalan hév hajt – egyszerre emel fel és fáraszt le.
Az anakronisztikus filmzene, tele nyolcvanas évekbeli slágerekkel, mint az Alphaville Forever Youngja és a Tears for Fears Change-e, ráerősít a film nagyszabású lebegésére. Mintha egy adott korszak akadályai közé rekednénk, mégis – Mauserhez hasonlóan – egy jövőbe mutató küldetés tölt fel energiával.
Ritka, hogy a puszta ambíció hajtotta figurák kedvelhetők legyenek, és Mauser sem kivétel. Könyörtelen az eszközeiben: gond nélkül lop, szabotál és átgázol bárkin, aki az útjába áll. Chalamet alakítása (alighanem pályája eddigi csúcsa) bizonyítja, hogy egy ennyire menthetetlen figurát is végig érzelmileg izgalmassá lehet tenni: minden jelenetet összetart pimasz önelégültséggel és jéghideg elszántsággal.
Bár keveset kapnak, a mellékszereplők is remekek: A’zion kimondottan emlékezetes, és ott van Gwyneth Paltrow Kay Stone-ként, a lecsúszott hollywoodi színésznőként, aki viszonyt kezd Mauserrel. És feltűnik Abel Ferrara is; rekedt hangja és barázdált arca még nyugtalanítóbbá teszi a brutális maffiafőnököt, Ezra Mishkint.
A film ott szenved meg kissé, hogy ennyire következetesen épít a tartós feszültségre. Emiatt Marty küldetésén kívül a világ és a figurák némileg üresnek hatnak, miközben az akció a második felére fáradtságba csúszik.
Nehéz nem összevetni a szintén Oscar-esélyes One Battle After Another című filmmel, amelyben hasonlóan kapkodó hős rohan küldetés után, ám lassan építkező jeleneteivel és gazdagon megrajzolt figuráinak egyensúlyával végig megőrzi a tematikus súlyt.
Egy gyönyörű, mégis megrendítő visszaemlékezésben Béla Kletzski (Röhrig Géza) meséli el, hogyan kente be magát mézzel, hogy az auschwitzi rabtársai ehessenek. Miközben a nyelvek vadul nyalnak Daniel Lopatin zenéjének dagadó, szimfonikus szintetizátorhangjaira, eszünkbe jut: a jelentés ritkán a felszínes álmok beteljesítésében születik meg, sokkal inkább emberi mivoltunk csendes pillanataiban.
A Marty Supreme már látható az Egyesült Királyság és Írország mozijaiban, Európában fokozatosan februártól kerül a mozikba.