A héten zajlik a 17. Fishing on Orfű Fesztivál. A “FOO” a világzene egy olyan hazai fóruma, ahol külön játszóhelyet szánnak neki: a Borfalut. A műfajról a régi motorosnak számító Parno Graszttal, a feltörekvő Boyongóval, és a fesztivál kommunikációs vezetőjével, Egyedi Péterrel beszélgettünk.
HIRDETÉS
Szocreál kempingkapu, sátorborított domboldal, fülbe fonódó ritmusorkán. Ez fogadja a Fishingre látogatókat, amikor először lépnek be a fesztivál területét jelentő “Panoráma Campingbe”. Bármerre indul a portáról a fesztiválozó, hamar színpadra lel. A jobbszélső aszfaltkaptató köztudottan az egyik nagyszínpadhoz visz. Ezt idén “Picurnak” keresztelték, arra tartok. Rendhagyó módon a backstage-ben kezdem az idei fesztivált, onnan hallgatom a Picuron dübörgő koncertet. Pedig az összetéveszthetetlen cigányzene ritmusai a küzdőtérre csalogatnak.
Világzene: mi minden?
Az előadó rohamtempót diktált: a Parno Graszt kitikkadva, mégis elégedetten ül a sörpadoknál. Oláh József, a zenekar énekese elmondja, hogy meglepődtek ám, hiszen a vártnál többen “jöttek ki” táncolni. Szerinte ez két okból is szokatlan: mert meleg van, és mert ők a fesztivál első napjának első produkciója. Szerintem meg azért az, mert egyáltalán nem a kommerszet képviselik. Hiszen ők mégiscsak világzenei előadók. A műfajról bár mindenkinek van egy elképzelése, pontosan senki nem tudja, hogy milyen. Megkérdezem tőle, hogy szokták-e magukat címkézni: szóval, hogy a Parno Graszt világzenei előadónak gondolja-e magát, mint ahogy azt annyian mondják róluk. “Nem” – röhögi. Nincs ötlete arról, hogy mi a világzene, de addig boncolgatja, amíg valahogy összeszed pár tudnivalót: “valami népi, valami kevert”. Esetükben cigány, teszi hozzá. Szerinte mostanra több poposabb dalt is írtak, sőt a rapműfajba is belekóstoltak, ha a helyzet úgy kívánta meg. Ők mindenesetre azt vallják, hogy cigányzenét játszanak. Persze azért azt nem lehet mondani, hogy amit játszanak az echte cigányzene, dehát mégiscsak az, hiszen ők cigányok.
“Szerintem azért mondják ránk, hogy mi világzenét játszunk, mert a világon mindent eltudunk játszani” – vicceli el. Aztán kicsit megkomolyodva hozzáteszi, hogy bár voltak próbálkozásaik, ha akarnának sem tudnának elszakadni a gyökereiktől: szóval bárhová is tart egy előadó, nagyon fontos, hogy honnan jön.
Oláh elsétál a kérdésem mellett – nem nevezi meg azokat a fesztiválokat, amelyeket a világzene kavalkádműfaja szempontjából találkozóhelynek tart –, azt viszont leszögezi, hogy a Parno régi visszatérő az Orfűn. Szerinte ők az egyetlen cigányzenekar, akik jelenleg fesztiválrésztvevők, sőt, akik évről-évre azok. Azt mondja, idén több új helyen is játszanak: például a SopronFesten, vagy a dunaújvárosi Ambrózián. Kérdezem, hogy van-e kereslet a zenéjükre külföldön, hiszen hasonló, népi ritmusokból táplálkozó zenekarok közül a Bohemian Betyars rendszeresen utazik a Távol-Keletre vagy a Balkánra. “Külföldön annyi helyre nem tudunk elmenni: Szerbiába és Romániába utazunk el idén. Torockóra és a marosvásárhelyi Vibe-ra megyünk, mind a két helyen remek a közönség” – mondja.
Meglep, hogy alulértesült a fesztiválbezárásokról. Nem is tudtuk, hogy bezárják ezeket, mondja. A piac állandó mozgásban van: ha az egyiket valamilyen okból bezárják, akkor hamarosan szerveződik egy másik, mérlegel. "Sajnálom, ha ezek a bejáratott helyek lehúzzák a rolót. Ilyen bejáratott hely volt a Bánkitó és a Kolorádó is. Ezeken a helyeken stabil és összeszokott közönség van az induló fesztiválokhoz képest. És ha valamit ismernek, bevált vagy megszokott, ott mindenki komfortosabban érzi magát, mint ami új. Egyébként ez most egy ilyen világ: bármit és bárkit bezárhatnak. Bármikor” – teszi hozzá.
Akárhogy támadom a világzenémmel, elhajol a kérdések elől. Egy ilyen kitérés közepette azt azért elmondja, hogy szerinte sok jó cigányzenekar van az országban, például a MazsiMó-GipsyMó, a Romano Drom, az EtnhoRom vagy a Romengo. Ezek a bandák mégsem tudnak áttörést elérni a közönségszámban. A Parno Graszt és az általuk játszott műfaj sikere sok apró ötlet miatt történhetett meg, amit az említett formációk nem építettek be: utólag jó döntés volt, hogy Quimby-t dolgoztak fel vagy AC/DC-t csempésztek be a repertoárba, mondja. Említi, hogy sokat jelent, hogy olyan emberekkel dolgozhatnak együtt, akik érzékennyé teszik őket az újításokra. Ez persze nem jelenti azt, hogy a gyökereket meg kellene tagadni. Egy ilyen lépés ugyanis hiba, szögezi le.
Egyedi Péter, a Fishing on Orfű kommunikációs vezetője szerint is nehéz meghatározni, hogy mi a világzene, meg a szervezőknek ez nem is lehet a feladata, mondja. A kísértést persze nem állja meg: mint mérlegel, a világzene rokon lehet a folkkal és a jazz-el is, meg mindenféle fúzió keletkezménye a műfaj, amit csak elképzelnek az előadók. A definícióalkotás helyett Orfűn úgy próbálták megoldani a világzene-kérdést, hogy felhúztak egy színpadot kimondottan azoknak az előadóknak, akik ebben a műfaji kavalkádban alkotnak. Ez a Borfalu, ami “önálló testté” vált a fesztiválon belül annak ellenére, hogy a faluban áruló borászok a kezdet kezdetén ágáltak az ötlet ellen, hogy őket száműzzék a fesztiválterület legmagasabb pontjára, mondván az kinyírná a forgalmat: "mégis milyen fesztiválozó, mászik oda fel". A kételyeik nem igazolódtak be, ahogy azok a feltételezések sem, hogy a fesztiválozók lusták lennének elköteleződni egy csúcshódítás mellett, ha jó borokról van szó. A falu mára az “érettebb” korosztály kedvelt helyszíne.
Egyedi szerint a placc népszerűségét egyszerre okozza a színes zenei paletta és a teraszos kiülők nyugodtabb hangulata. Hiszen a szervezők szerint a két világ nagyon jól összeegyeszthető. Arra a kérdésemre, hogy vajon a megfontolt borozás szórakozási szokásához hasonlóan a világzene is az érettebbek zenéje-e, határozott nemmel válaszol. “Amilyen gazdag a világzene, olyan sokféle a hozzá kapcsolódó szórakozási és fogyasztási kultúra” – mondja.
Ha már a fiatalok szóba kerülnek, elmondja, hogy a sokszor megszervezett “tehetségkeresőn” – ami a tehetséges fiatalok felkutatását és a fellépési lehetőségek biztosítását tűzte ki – alig vannak világzenei produkciók. Hogy ennek mi lehet az oka, azt valójában senki nem tudja. Hiszen Magyarországon a népzenének komoly hagyománya van. A jelentkezők nagyrésze mégis alternatív rockot játszik – igaz, ennek is komoly hagyománya van, különösen Pécs környékén. Egyedi azt mondja, hogy egy pár évvel ezelőtt az alterrocknak és a hip-hop műfajnak feltűnően sok képviselője jelentkezett a tehetségkutatóra. Világzenei előadók évek óta alig szerepelnek.
Feltörekvők
Vannak feltörekvők a műfajban, úgy tűnik azonban, hogy nem szorulnak felkutatásra. Az Iszkaszentgyörgyről három éve indult Boyongó egyre több fesztiválon lép fel, és ha épp nincs jelen a nagyobb színpadokon, akkor utcazene turnét tart azokban a városokban, ahová nem hívták meg őket. A Boyongósok nem lepődnek meg a nevüket firtató kérdésen.
“Azért Boyongó, mert ez utal a legjobban az elképzeléseinkre és magára a stílusra, amit alkotunk. Utazgatunk: van a zenénkben népi ihletés, népi goa, sőt jazz is. Szóval merünk bolyongani a világzenében” – kezdi Esztergomi Katinka Róza, a zenekar énekese. “És a fesztiváléletben is: például nyáron elutazunk a Művészetek Völgyére, az Ördögkatlanra, és a szlovákiai Gombaszögre. A telephelyünknek számító Iszkaszentgyörgyön is játszunk. És lesz egy utcazene turnénk, ami kilenc várost érint majd és azokat a településeket célozza, amelyek fesztiváljaira nem jutottunk el idén” – teszi hozzá.
Amikor arról kérdezem őket, hogy áldoznának-e a feltörekvés oltárán, tehát hogy a nagyobb közönségért hajlandóak lennének-e zeneileg kompromisszumot kötni, az ötletet határozottan elutasítják. Az énekes azt mondja, hogy kérdés nélkül ragaszkodnak az alkotás szabadságába vetett hitükhöz. “Mindennél fontosabb, hogy műfajliag és a stílusunkat tekintve ne kelljen korlátok közé szorítani magunkat. Nem szűkítjük le a lehetőségeinket: abba az irányba megyünk, ami jól szól. Nem szoktunk stílusokról beszélni, ezt is igyekszünk szabadon kezelni” – magyarázza.
A fesztiválra menet egy kollégámmal telefonálva arra jutottunk, hogy a világzene kifürkészhetetlen műfaj. Ő a héten a Kobuciban megrendezett Világzene Fesztiválon tapintott rá erre, én délebbre, az Orfűi-tavak partján. Kisétálva a szocreál kempingkapun egy dologra juthatok: hogy mi a világzene, azt talán senki sem tudja, de a műfajkedvelők szerencséjére, van még színpad és zenekar, aki játssza.