Toulouse egy Berlioz-operával emlékszik a 400 éve elhunyt Shakespeare-re.
Hector Berliozra, az egyik legfontosabb francia romantikus zeneszerzőre óriási hatással volt a pont négyszáz éve elhunyt Shakespeare. Élete végén megírta a Béatrice és Bénédict-et, egy könnyed, mégis melankolikus operát a Sok hűhó semmiért alapján.
A toulouse-i Théatre du Capitole- ban vettünk fel részleteket a leghíresebb áriákból, ezt láthatják a fenti videóban. Szokásunkhoz híven az előadás alkotóival is beszélgettünk: ezúttal Tito Ceccherini karmester állt a Musica mikrofonja elé.
- A felkészülés nagyon izgalmas volt, csak lassan, fokozatosan tudtam a darabbal kapcsolatos problémáimat feldolgozni. Még Toulouse-ba érkezésem előtt sem tudtam azt mondani, hogy teljesen “megemésztettem” az operát. De a próbák alatt végül úgy éreztem, hogy minden egyes Berlioz által leírt hangjegynek meg tudjuk adni a kellő tiszteletet. Még azok is, amik elsőre teljesen oda nem illőnek tűnnek, utólag abszolút szükségesnek bizonyultak.
Berlioz szándékosan egy egyszerűbb szálat választott ki Shakespeare bonyolult szerkezetű darabjából.
- Ez lehetővé tette neki, hogy olyan témákra koncentráljon, mint a szerelem, illetve a karakterek pszichológiája, az önismeret kérdése, a másokhoz való viszonyunk… ez nem egyszerű szórakoztatás, hanem nagyon is érzékeny pontokat érintő mélyfúrás – folytatta a karmester.
- Berlioz zenei nyelve alapvetően és mélyen a klasszikus hagyományban gyökerezik, bár továbbfejleszti és gazdagítja annak eszköztárát. Mindig új utakat keres, hogy a nyilvánvaló megoldásokat elkerülje. De mivel a zenei frázisai, harmóniái elsőre eléggé klasszikusnak tűnnek, valahogy frusztrált, illetve először értetlenül fogadtam, hogy egy adott zenei frázis elkezdődik kiszámíthatóan, de aztán teljesen váratlan irányba fordul. Kiderült, hogy a darab elképesztően egységes és következetes. A kotta sziporkázik az örömtől és a különös ötletektől – számomra igazi örömzene elejétől a végéig.
- Béatrice áriája egészen rendkívüli darab. Ebben ott van a dráma, az érzelmek, a szenvedély, a lelkesedés – és az ária utolsó részében tetten érhető az a csillogás, az életöröm, ami az igazi jellegzetessége ennek az operának.