A lakásárak 2015 és 2025 között 84,6%-kal nőttek, az átlagbérek 27,85%-kal. A megfizethető lakás hiánya, a drága bérlet és a nehéz takarékoskodás súlyosbítja a válságot; szakértők szerkezeti reformot sürgetnek.
Spanyolországban az, hogy valakinek van munkája, már nem garantálja, hogy lakáshoz tud jutni. Az ingatlanok és a bérleti díjak az elmúlt években a bérek növekedését messze meghaladó mértékben drágultak, ami egyaránt megnehezíti a jelzáloghitel törlesztését és azt is, hogy valaki félre tudjon tenni a kezdő befizetésre.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ez a szakadék különösen – bár nem kizárólag – a fiatalokat, valamint az alacsony és közepes jövedelmű háztartásokat érinti, és az elmúlt hetekben a lakhatáshoz való hozzáférést a társadalmi és politikai viták középpontjába állította, olyannyira, hogy Pedro Sánchez miniszterelnök az általános választások előrehozása mellett döntött, miután a Kongresszusban nem sikerült elfogadni azt a sürgősségi intézkedéscsomagot, amellyel az utcákon tapintható elégedetlenségre kívántak reagálni.
„A probléma alapvetően strukturális” – mondja az Euronewsnak Rafael Pampillón, a madridi San Pablo-CEU Egyetem alkalmazott közgazdaságtan-professzora, aki elismeri, hogy a bérek és a bérleti díjak, illetve a jelzáloghitelek jelenlegi szakadéka „megnehezíti a lakáshoz jutást”, és hangsúlyozza, hogy „a kezdőrészletre félretett pénz önmagában nem elég”.
A Nemzeti Statisztikai Intézet (INE (forrás: spanyol)) adatai szerint 2015 és 2025 között 84,6 százalékkal emelkedtek a lakásárak, miközben az éves bruttó átlagbérek 2015 és 2024 között 27,85 százalékkal nőttek, 29 540 euróra. A kollektív bértárgyalásokon kialkudott bérek ugyanebben az időszakban nagyjából 27 százalékkal emelkedtek.
A különbség ma is fennáll. 2026 második negyedévében 12,2 százalékkal drágultak a lakások éves összevetésben, miközben az átlagos béremelések a Munkaügyi Minisztérium adatai szerint 3–4 százalék között mozogtak. A lakhatás olyan ütemben drágul, amelyet a munkából származó jövedelmek nem tudnak követni.
A múlt héten bemutatott friss tanulmány (forrás: spanyol) az Oxfam Intermóntól arra figyelmeztet, hogy a lakhatási kiadások 15,49 százalékra lökték fel a dolgozói szegénység arányát, vagyis országosan mintegy 770 000 embert érintenek. A jelentés szerint minden harmadik, piaci áron bérlő, dolgozó ember szegénységben él, miután kifizette a lakbért. A ráta 34,08 százalék, szemben a 10,22 százalékkal azok körében, akik jelzáloghitelt törlesztenek, és a 7,95 százalékkal azoknál, akiknek a lakása már ki van fizetve.
„A kilakoltatások a lakhatási válság legszélsőségesebb arca, de nem az egyetlen” – mondja (forrás: spanyol) az Oxfam Intermón lakhatásért, foglalkoztatásért és szociálpolitikáért felelős vezetője, Alejandro García-Gil. „Létezik egy kevésbé látható valóság is: olyan emberek, akik dolgoznak, és nagy nehézségek árán minden hónapban ki tudják fizetni a lakásukat, de ezt követően már nem marad elegendő jövedelmük ahhoz, hogy méltó életet biztosítsanak maguknak.”
A bérlakás olyan kiadás, amely megnehezíti a vásárlást
A probléma nem korlátozódik a vételárra. A Spanyol Nemzeti Bank legfrissebb éves jelentése (forrás: spanyol) szerint tízből négy bérlakásban élő háztartás túlzott pénzügyi terhelést visel, mivel jövedelmének több mint 40 százalékát a lakbérre fordítja. A nagyvárosokban és a turizmus által leginkább érintett térségekben az árnyomás tovább súlyosbítja a helyzetet.
„A lakhatáshoz való hozzáférést tovább nehezíti, hogy a lakásárak gyorsabban emelkedtek, mint a háztartások jövedelme, ami növelte a szükséges erőfeszítést, és szigorította a lakásvásárlás feltételeit Spanyolországban a nagy európai gazdaságokénál is nagyobb mértékben” – olvasható a dokumentumban.
A bérleti díj maga is akadályt jelent azok számára, akik lakást szeretnének venni. Bár egyes esetekben a havi törlesztőrészlet kezelhetőbb lenne, mint a bérleti díj, a hitelhez szükséges önerő összegyűjtése egyre nehezebb, ha a fizetés jelentős részét lakbérre kell fordítani – magyarázza Pampillón, aki kiemeli, hogy „a kezdőrészletre félretett pénz önmagában nem elég”.
„Egy fizetés fedezni tudja a havi törlesztést, de egy lakás megvásárlása jelentős kezdő befizetést követel, amihez számottevő megtakarítással kell rendelkezni” – fejti ki a Barcelonai Egyetem közgazdaság- és üzlettudományi doktora, aki az IESE-n szerzett MBA-t is. „Minél több időre van szüksége valakinek ahhoz, hogy összegyűjtse az önerőt, annál hosszabb ideig kénytelen bérleti díjat fizetni.”
Mintegy 200 000 eurós átlagos lakásár mellett egy vásárlónak nagyjából 60 000 euróra van szüksége az önerőre és a vételhez kapcsolódó költségek fedezésére. Megtakarítási képesség híján – teszi hozzá Pampillón – gyakran a családi segítség az egyetlen módja annak, hogy »megtörjék ezt az ördögi kört«. „Akiknek ez nem áll rendelkezésére, sokkal hosszabb utat kell bejárniuk. Így a családi vagyon – a bőkezű nyugdíjakkal együtt – egyre nagyobb szerepet játszik a gyermekek lehetőségeiben” – jegyzi meg.
Ebben az értelemben az önálló életkezdés nehézségei egyre nagyobb egyenlőtlenséget tükröznek azok között, akik támaszkodhatnak családi erőforrásokra, és azok között, akik kizárólag a fizetésükre hagyatkozhatnak. 2008 óta 45 százalékkal nőtt azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyek nem rendelkeznek saját tulajdonú lakással, ahogy azt az INE Életkörülmény-felmérése (forrás: spanyol) rögzíti.
Strukturális probléma, amely túlmutat a béreken
A válság idején bekövetkezett béresés, a lassú bérfelzárkózás és a befektetési alapok belépése az ingatlanpiacra mind hozzájárultak a szakadék szélesedéséhez. Ehhez társul a kínálat szűkössége is: 2021 és 2025 között mintegy 750 000 lakásos hiány halmozódott fel a Spanyol Nemzeti Bank becslése szerint. 2025-ben nagyjából 225 000 új háztartás alakult, miközben mintegy 92 000 új lakás építése fejeződött be.
A szakértők többsége ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a jövedelmek és a lakhatás közötti eltérés nem orvosolható pusztán béremelésekkel. „Mindig úgy tartották, hogy a foglalkoztatás a legjobb eszköz a szegénység ellen, ez az elemzés azonban megmutatja, hogy a munka önmagában nem elég” – mutat rá García-Gil az Oxfam Intermón tanulmányára utalva.
Az Európai Bizottság határozottan fogalmaz a szektor helyzetéről készített értékelésében (forrás: spanyol): „A spanyol lakáspiac mélyen gyökerező strukturális kihívásokkal néz szembe. Az ingatlanpiacon súlyos egyensúlytalanság tapasztalható a kínálat és a kereslet között, amelyhez hozzájárul az elérhető és szociális lakások jelentős állományának hiánya, beleértve a szociális bérlakási lehetőségeket is.”
A jelenlegi helyzetre reagálva a CC.OO. és az UGT szakszervezetek 24 órás általános sztrájkot hirdettek november 11-re „bérek, lakhatás, árak” jelszóval, amellyel azt remélik, hogy mederbe terelik a társadalmi elégedetlenséget, amelyet ez a válság Spanyolországban kivált, különösen Maricarmen kilakoltatása – és későbbi halála – óta; az idős, 87 éves asszony október elején hunyt el, néhány nappal azután, hogy kilakoltatták otthonából.
„A jelenlegi körülmények között nincs olyan bér vagy kollektív szerződés, amely lehetővé tenné, hogy lakáshoz jussunk” – fogalmazta meg (forrás: spanyol) nemrég az UGT főtitkára, Pepe Álvarez a sajtónak. „Nem tarthat tovább egy olyan helyzet, amelyben gyakorlatilag lehetetlen, hogy országunk dolgozóinak túlnyomó többsége – a jelenlegi bérek mellett – lakáshoz jusson, sem bérlakásként, sem saját tulajdonban.”
A két szakszervezet legalább 7 százalékos emelést követel a minimálbérre 2027-ben, így az 14 havi kifizetés mellett meghaladná az 1300 eurót. Ugyanakkor Unai Sordo, a CC.OO. főtitkára elismeri, hogy a bérpolitika lehetőségei korlátosak az ingatlanárak emelkedésével szemben.
„Nincs a világon olyan bérpolitika, amely képes lenne kezelni azt az őrületet, hogy a lakásárak 12 százalékkal emelkednek éves összevetésben” – jelentette ki a szakszervezeti vezető az október 13-i dátummal kiadott közleményben (forrás: spanyol).
A szervezet azt javasolja, hogy egy évtizeden át évente legalább a bruttó hazai termék (GDP) 1 százalékát fordítsák lakáscélú közkiadásokra, és olyan intézkedéseket sürget, amelyek fékezik a spekulációt és mérséklik az ingatlanárak emelkedését.
Ezzel összhangban Pampillón is olyan reformokat sürget, amelyek jóval túlmutatnak az egyszerű béremelésen, amely végső soron „hatékonyabb, termelékenyebb vállalatokat, beruházásokat és nagyobb hozzáadott értéket teremtő munkahelyeket” igényelne, és rámutat, hogy az egyik fő probléma az, hogy „a lakás iránti kereslet sokkal gyorsabban nő, mint amennyi idő rendelkezésre áll a megépítésükre”.
„A gazdaságpolitikának a bérekre is hatnia kell, de még inkább a lakáskínálatra” – hangsúlyozza a professzor. „Ott kell megkönnyíteni az építkezést, ahol valódi kereslet van: biztosítani kell az építhető telkeket, fel kell gyorsítani az engedélyezést, össze kell hangolni az infrastruktúrákat, és csökkenteni kell azokat az adminisztratív terheket, amelyek költséget jelentenek, de nem nyújtanak érdemi védelmet.”
Abban azonban minden érintett fél – a politikai szereplők, a szakszervezetek, a szakértők és általában a lakosság többsége – egyetért, hogy a spanyolországi lakhatási válság strukturális probléma, amelyre rövid távon kevés megoldás kínálkozik, és hosszú távú, átfogó tervezést igényel.