Eltelt az amerikai–iráni rendezésre kijelölt hatvan nap, de ebből nem következik automatikusan a háború újrakezdése.
Vágjunk rendet a zűrzavarban!
A júniusi megállapodás valójában már korábban szétesett, miközben a több nemzetiségű közvetítők titkos csatornákon továbbra is próbálják újra tárgyalóasztalhoz ültetni a feleket.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az Egyesült Államok és Irán kapcsolatának jelenlegi állapotát azért különösen nehéz követni, mert egyszerre létezik egy papíron létrejött, de a gyakorlatban összeomlott megállapodás, kísérve egy többé-kevésbé fennmaradt katonai önmérséklettel, valamint zajlik egy diplomáciai folyamat, amely hivatalos szinten nem létezik, de tovább folyik.
Legegyszerűbben úgy foglalható össze a helyzet, hogy augusztus 17-én nem a tűzszünet „járt le”, hanem az a hatvan napos időszak, amelyet Washington és Teherán egy tartós politikai rendezés kidolgozására szánt. A határidő eredménytelenül telt el, de ez önmagában nem jelent automatikus visszatérést a teljes körű háborúhoz.
A megállapodás szinte már megszületésekor szétesett
A júniusban létrejött amerikai–iráni ideiglenes alku eredetileg rendkívül ambiciózus volt. A felek a katonai műveletek befejezését, a Hormuzi-szoros hajóforgalmának rendezését és egy olyan tárgyalássorozat megindítását vállalták, amelyből később tartós békemegállapodás születhetett volna. Ebben kellett volna rendezni többek között Irán nukleáris programjának, a szankcióknak és a Perzsa-öböl biztonságának kérdését is.
Csakhogy a megállapodás végrehajtásáról Washington és Teherán már szinte a kezdettől teljesen eltérően gondolkodott. Az Egyesült Államok szerint Irán nem teljesítette azt a vállalását, hogy megfelelően megnyitja a Hormuzi-szorost a nemzetközi hajózás előtt. Teherán ezzel szemben azt állítja, hogy Washington sem hajtotta végre saját kötelezettségeit, például az iráni kikötők blokádjának megszüntetését és bizonyos befagyasztott iráni pénzeszközök felszabadítását.
Donald Trump július elején végül egyszerűen kijelentette, hogy a megállapodásnak vége. Az iráni külügyminisztérium néhány nappal később a saját részéről is felfüggesztette annak végrehajtását.
Vagyis mire a sokat emlegetett augusztus 17-i határidő elérkezett, az eredeti megállapodás már több mint egy hónapja nem működött rendeltetésszerűen.
Akkor most van tűzszünet vagy nincs?
Itt kezdődik az igazi fogalmi zűrzavar, mert a felek jelenleg nem folytatnak olyan totális katonai műveleteket egymás ellen, mint a háború legsúlyosabb szakaszában, de nincs olyan stabil, kölcsönösen elismert békerendszer sem, amely kizárná az újabb támadásokat, a legmagasabb katonai szinteken is.
Az összképet kuszálja, hogy közben aktivizálta magát Irán jemeni terrorserege is, amivel a válság átterjedt az arab félsziget nyugati peremre, a Vörös-tengerre is.
Ezért félrevezető lenne azt mondani, hogy augusztus 17-én „lejárt a tűzszünet”. A hatvan nap valójában arra szolgált volna, hogy az ideiglenes rendezésből tartós megállapodás legyen. Ez nem sikerült. Teherán az elmúlt napokban még azt az állítást is visszautasította, hogy egyáltalán tárgyalnának a tűzszünet „meghosszabbításáról”. Egy magas rangú iráni forrás a Reutersnek azt mondta, hogy az iráni értelmezés szerint nincs is mit meghosszabbítani, hanem előbb az Egyesült Államoknak kellene visszatérnie az eredeti megállapodáshoz és teljesítenie vállalásait.
Ez egyben megmagyarázza, miért bizonyult tévesnek vagy legalábbis korainak az a néhány nappal ezelőtti pakisztáni értesülés, amely szerint Washington és Teherán már megállapodott a hatvan nap meghosszabbításáról. Irán ezt azonnal cáfolta, és jelenleg nincs is ilyen új megállapodás.
A Hormuzi-szoros lett az egész konfliktus kulcsa
A tárgyalások egyik legfontosabb vitapontjává időközben a Hormuzi-szoros vált, aminek a jelentősége messze túlmutat Iránon. A Perzsa-öböl olaj- és LNG-exportjának jelentős része ezen a néhány tucat kilométer széles vízi folyosón keresztül jut ki a világpiacra, ezért már a hajózás részleges akadályozása is közvetlenül befolyásolhatja az energiaárakat.
A szoros újranyitásáról Irán most Ománnal is tárgyal. Az AP hétfői jelentése szerint olyan rendszerről folynak egyeztetések, amely kijelölt útvonalakon ismét lehetővé tenné a kereskedelmi hajózást, egyelőre iráni útdíj nélkül. Ez arra utal, hogy a teljes politikai rendezés hiánya ellenére Teherán is keresi a konfliktus gazdasági következményeinek enyhítését.
Washington ugyanakkor továbbra sem hajlandó elfogadni, hogy Irán lényegében saját politikai ellenőrzése alá vonja a nemzetközi vízi út használatát.
A konfliktusnak ezért ma már legalább akkora része szól a hajózásról, a blokádról és az iráni gazdaságra gyakorolt nyomásról, mint magáról az atomprogramról.
Trump jelenleg kivár
Washington magatartásából egyelőre nem az látszik, hogy Trump azonnal újabb nagyszabású háborút szeretne indítani. Az amerikai stratégia inkább arra épülhet, hogy Irán gazdasági helyzete hamarabb válik elviselhetetlenné, mint amennyire Washington számára politikailag vagy katonailag terhessé válik a patthelyzet.
A szankciók, az iráni kereskedelem korlátozása és a Hormuz körüli bizonytalanság jelentős nyomást helyez Teheránra. Ugyanakkor ez veszélyes játék Washington számára is, mert a tartósan magas energiaárak az amerikai és a világgazdaságot egyaránt terhelik, ráadásul vészesen közelednek az amerikai félidős választások.
Mindkét fél tehát lényegében arra fogad, hogy a másik előbb kerül olyan gazdasági vagy politikai helyzetbe, amelyben kénytelen lesz engedni.
Titokban azért beszélnek
A hivatalos tárgyalások befagyása azonban nem jelenti azt, hogy Washington és Teherán között minden kapcsolat megszakadt. Pakisztán és Katar továbbra is üzeneteket közvetít a felek között, érdemi áttörést azonban eddig nem értek el.
Ennél is érdekesebb az Axios hétvégi értesülése, amely szerint a Trump-kormányzat korábban külön titkos kommunikációs csatornát létesített az iráni Forradalmi Gárda, az IRGC vezetésével.
Ennek oka önmagában sokat elárul a mai iráni hatalmi rendszerről. Washingtonban felmerült ugyanis a kérdés, hogy a hivatalos iráni diplomaták valójában rendelkeznek-e elegendő hatalommal ahhoz, hogy egy megállapodást az ország katonai vezetésével is végrehajtassanak, elsősorban nem is a hadsereggel, hanem az Iszlám Gárdával..
Az amerikaiak ezért Nechirvan Barzani, az iraki Kurdisztáni Régió elnökének segítségével közvetlenül is kapcsolatot kerestek az IRGC vezetőivel. Barzani most ismét jelezte Washingtonnak, hogy kész lenne segíteni a tárgyalások újraindításában.
Ez azért fontos, mert azt mutatja: a nyilvános fenyegetések mögött egyik fél sem zárta be teljesen a diplomácia ajtaját.
A legpontosabb szó: patthelyzet
Augusztus 17. után ezért sem békéről, sem visszatérő totális háborúról nem lehet beszélni. A hatvan napos tárgyalási időszak eredmény nélkül lejárt, az eredeti júniusi megállapodás pedig lényegében működésképtelen, de működik.
Hivatalos amerikai–iráni tárgyalások továbbra sincsenek napirenden, és nincs új javaslat a tűzszünet meghosszabbításáról sem. Ugyanakkor a felek nem szakítottak meg minden kapcsolatot. A kérdés most már nem az, hogy sikerült-e betartani a júniusi menetrendet, mert arról már tudjuk, hogy nem sikerült. Hanem az, hogy a hosszú patthelyzetben ki pislog először: a gazdaságilag egyre nagyobb nyomás alatt álló Irán, vagy az a Washington, amelynek szintén érdeke lenne, hogy a Hormuzi-szoros körüli válság és a közel-keleti katonai bizonytalanság végre megszűnjön.
Ami pedig Donald Trump személyét illeti, a rendezés, még ha szedett-vedett is, az ő nevéhez kell, hogy fűződjön, hiszen ő volt az, aki megígérte az egész világnak és a globális gazdaságnak is a Közel-Kelet pacifikálását.