A Hormuzi-szorost természetesen nem lehet „kiiktatni” földrajzi értelemben. Gazdasági és stratégiai jelentőségét azonban nagyrészt csökkenteni lehet, és ez lesz a Perzsa-öböl legfontosabb infrastrukturális története. Pénz nem számít, mert a biztonság és a kereskedelem szabadsága fontosabb.
A kérdés globális stratégiai súlyú, mert most már nem csak kereskedelmi és ellátási problémákról és olajpiaci káoszról van szó, hanem egy tartósodó háborús gócról is, ami eddig nem létezett.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ha a tankereknek nem a szoroson keresztül kellene kihajózniuk a nagyvilágba, hanem léteznének diverzifikált elkerülő (alternatív) szállítási módok, a válság gyakorlatilag megszűnne, és Irán kényszerülne engedményekre. Ebben az esetben Irán kényszerül abba a helyzetbe, hogy hagyjon fel a lezárásos zsarolással, és térjen vissza a tengeri kereskedés normális rendjébe. Ezért a megkerülő terveknek lehet egy különleges béketeremtő hatása is.
A tervek olyan nagy léptékűek és előre haladottak, hogy az amerikai pénzügyminiszter szerint a szoros két éven belül jelentéktelenné válik.
Ez persze temérdek pénz, de Irán kikerülése végül megtérül
A Nemzetközi Energiaügynökség szerint 2025-ben naponta mintegy 20 millió hordó olaj és olajtermék haladt át Hormuzon, vagyis a világ tengeri olajkereskedelmének körülbelül negyede. Ennek mintegy 80 százaléka Ázsiába tartott. Emellett a globális LNG-kereskedelem csaknem egyötöde is ezen az útvonalon ment keresztül. Békeidőben ez hatékony rendszer, háborúban viszont egyetlen pontra koncentrálja a kockázatot.
A 2026-os konfliktus ezt az elméleti sebezhetőséget valós gazdasági sokká változtatta. A Reuters szerint a Hormuz körüli harcok, blokádok, támadások és korlátozások következtében az Öböl olajexportja hónapokon át messze a háború előtti szint alatt maradt; az Aramco vezetése szerint február óta több mint 2,6 milliárd hordónyi olaj tűnt el a normális világpiaci kínálatból és készletekből.
Ettől a pillanattól Hormuz már nem egyszerűen iráni-amerikai katonai probléma. Kína, India, Japán, Dél-Korea, az Öböl monarchiái és minden jelentős energiakereskedő számára ellátásbiztonsági probléma lett. Már léteznek tervek, sőt, bizonyos építkezések is megkezdődtek. De mik a reális lehetőségek, amelyekkel visszatermelhető a fejlesztés irtózatos költsége?
Kerülőút már létezik, de még túl keskeny
A Hormuz nélküli rendszer nem a jövő zenéje, és egy része már működik. Szaúd-Arábia üzemelteti az úgynevezett East-West Pipeline, vagy Petroline vezetékrendszert, amely az ország keleti olajvidékéről keresztül viszi a nyersolajat az egész Arab-félszigeten a vörös-tengeri Yanbu kikötőjéig. Normál kapacitását korábban napi körülbelül ötmillió hordóra tették, de a rendszer szükség esetén hétmillió hordóra növelhető. A 2026-os válság idején ezt már nem elméleti tartalékként használták, és márciusban rekordközeli mennyiségű szaúdi olaj indult el Yanbuból.
Az Egyesült Arab Emírségek ugyanezt kisebb léptékben már korábban megoldotta. Az Abu Dhabi Crude Oil Pipeline – ADCOP Habshan környékéről mintegy 400 kilométeren át Fujairahba viszi az olajat. Fujairah földrajzi helyzete a lényeg: már a Hormuzi-szoroson kívül, az Ománi-öböl partján fekszik. A vezeték jelenlegi kapacitása körülbelül napi 1,8 millió hordó, ami azonos Irán napi exportjával, és az Emirátusok 2027-re meg kívánja duplázni a kapacitását. Abu-Dzabi azt mondja, hogy hajlandó hatalmas összegeket fizetni azért, hogy egyre kevésbé függjön Hormuztól.
Létezik egy kisebb kapacitású, de rendkívül gyors kisegítő megoldás is
Ez pedig az üzemanyag légi szállítása. Az amerikai légierő úgynevezett Aerial Bulk Fuel Delivery Systemje például C–130-as, C–17-es, sőt C–5-ös szállítógépekkel is lehetővé teszi a szokásosnál nagyobb mennyiségű üzemanyag gyors eljuttatását olyan repülőterekre vagy előretolt támaszpontokra, ahol nincs megfelelő ellátó infrastruktúra. Az Airbus A400M pedig alapkiépítésben több mint 50 tonna üzemanyagot hordozhat, és további, a raktérbe szerelhető tartályokkal is felszerelhető. Ha feláll egy ilyen légihíd, az elláthatja Ciprust és Dél-Olaszországot is.
Repülőgéppel gyorsan át lehet juttatni néhány tíz vagy száz tonnás tételeket, például repülőgép-üzemanyagot, speciális dízelt vagy katonai készleteket a szoros egyik oldaláról a másikra, illetve kritikus repülőterekre és kikötőkbe.
Az amerikai légierő saját doktrínája is hangsúlyozza, hogy az ilyen légi üzemanyag-szállítás csak rövid távú megoldás, ezért nem Hormuz kiváltására alkalmas, hanem arra, hogy néhány különösen sürgős szállítmány esetében időt vásároljon, amíg a tengeri vagy szárazföldi ellátási lánc helyreáll. Ugyanakkor a közeli jövőben nagyobb kapacitású olajszállító repülőgépek továbbra is épülhetnek, a kisebb igényű felvevőpiacok kiszolgálására.
Omán lehet a történet nagy nyertese
Omán különleges helyzetben van. Területének jelentős része közvetlenül az Arab-tengerre és az Indiai-óceán felé néz, vagyis egy Hormuzt megkerülő energiarendszer természetes kijárata lehet. Ráadásul már készül is erre.
Duqm közelében működik a Ras Markaz nyersolaj-tároló és exportterminál, amelynek egyik kifejezett stratégiai előnye, hogy Hormuzon kívül fekszik. Az ománi tervek hosszabb távon akár 200 millió hordó tárolókapacitás kialakításával számolnak. A létesítmény VLCC méretű óriástankereket is képes kiszolgálni. Ez önmagában még nem kerülővezeték, de a végpont már létezik.
És ha már egy biztonságos óceáni kikötő rendelkezésre áll, a következő logikus kérdés az, hogy miért ne lehetne oda csővezetékeket építeni az Öbölből?
Ennek műszakilag nincs alapvető akadálya. Kuvait, Szaúd-Arábia keleti része, az Emirátusok és akár Katar felőlis vezetékek juthatnak az Arab-tengerhez. Ez több száz, bizonyos útvonalakon ezer kilométert meghaladó infrastruktúrát jelentene, kompresszorállomásokkal, tárolókkal, biztonsági rendszerekkel és új terminálokkal.
A költségek egyelőre felmérhetetlenek, hiszen nincs végleges terv, de az elemzők egyetértenek abban, hogy hosszú távon üzletileg biztosan nyereséges, politikailag és katonailag pedig szinte ideális.
Ha egy háború több százmilliárd dollárnyi közvetlen és közvetett veszteséget, a biztosítási díjakat, a kieső kitermelést és világméretű inflációs sokkot nézzük, akkor egy 20–40 vagy akár 50 milliárd dolláros vezetékrendszer egészen más megvilágításba kerül.
Pénzügyi akadályok nem létezhetnek
A leginkább érintett országok szuverén tőkeállománya, vagyis az állami befektetési és vagyonalapokban felhalmozott pénzügyi vagyon több ezermilliárd dollárra tehető. Már csak Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar és Abu-Dzabi négy legnagyobb alapja együttesen mintegy 2,5 ezermilliárd dollárnyi eszközt kezel, és ebben még számos további emirátusi, ománi és szaúdi állami befektetési alap nincs is benne.
Ehhez képest egy több tízmilliárd dolláros csővezeték-, kikötő- és tárolóprogram még akkor sem jelentene finanszírozhatatlan vállalkozást, ha több ország egyszerre építené ki saját alternatív útvonalait. Ezeknek az államoknak ehhez nem kellene nemzetközi hiteleket felvenniük vagy bonyolult finanszírozási konstrukciókat létrehozniuk. A szükséges tőke már most megvan.
Ráadásul a szuverén vagyonalapokat éppen az ilyen stratégiai jellegű nemzeti célokra, a kritikus infrastruktúrára, ellátásbiztonságra és geopolitikai önállóságra használják, nem feltétlenül csak pénzügyi hozam elérésére. Az alapok jókora része nem is aktív, hanem "várakozik", mint a malacperselyben gyűjtött pénz, amit csak fel kell törni.
Vagyis az elkerülő manőver esetében sokkal kevésbé a finanszírozás a szűk keresztmetszet, mint a politikai megállapodás, a nyomvonalak kijelölése és az a döntés, hogy Hormuz megkerülését többé nem rendkívüli vészforgatókönyvnek, hanem állandó stratégiai infrastruktúrának tekintik.
Egy arab „olaj-autópálya” is kialakulhat, a perzsák pedig elveszítik zsaroló kártyáikat
A hosszabb távú megoldás valószínűleg nem egyetlen gigantikus vezeték lesz, hanem sokkal inkább egy hálózat.
A Perzsa-öböl mai energia-infrastruktúrája jórészt úgy épült fel, hogy a kitermelőhelyeket a legközelebbi tengeri terminálhoz kapcsolja. A következő rendszer azonban már úgy készülhet, hogy ugyanaz az olajforrás több különböző irányban legyen exportálható.
Irán számára Hormuz azért rendkívül értékes stratégiai fegyver, mert haditengerészete vagy a Forradalmi Gárda viszonylag kis erővel aránytalanul nagy gazdasági kárt tud okozni. Rakéták, drónok, aknák és néhány megtámadott tanker elegendő ahhoz, hogy biztosítási díjak ugorjanak meg, hajótulajdonosok forduljanak vissza, az olajár emelkedjen, és nagyhatalmak haditengerészeti erőket küldjenek a térségbe.
Ez egy klasszikusan aszimmetrikus stratégiai előny, de csak addig működik jól, amíg Hormuz nélkül nincs valódi alternatíva.
Ha tíz év múlva a jelenlegi húszmillió hordóból tíz-tizenkétmillió több különböző vezetéken kijuthatna Fujairahba, Duqmba, Yanbuba, Ceyhanba vagy valamelyik mediterrán terminálba, csökkenne a szoros katonai értéke, idővel pedig meg is szűnne. A legjobb háborúmegelőzés nem egy újabb hadihajó, és nem a szorost kell feltétlenül megvédeni, hanem minimalizálni kell annak jelentőségét.
A 2026-os háború hosszabb távon valószínűleg nem egyszerűen arról szól majd, hogy sikerül-e újra megnyitni Hormuzt. Lehetséges, hogy tíz év múlva sokkal fontosabb következményeként arra emlékeznek majd, hogy ez volt az a válság, amely után az Öböl országai végleg eldöntötték: többé nem bízhatják gazdasági létüket egyetlen 54 kilométer széles tengerszorosra.